Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · FIGYELŐ

KIRÁLY GYÖRGY: KISS JÓZSEF

Szegény zsidó költő, mit keresel te a magyar Parnasszuson? Hivatkozol fiatalságod diadalára, mikor «irodalomtörténet-írásunk atyja» bemutatta Simon Judit-odat abban a társaságban, melynek az alapítói közé tartozott s amelynek tagjai között még akkor ott ültek a legnagyobbak. Arany János és Kemény Zsigmond? Hiszen ugyanez a társaság, melyben oly hamar elterpeszkedtek az epigonok, csak késő aggkorodban tartott rá méltónak, hogy fölvegyen kebelébe, mikor már botrány lett volna tovább halogatni! Hivatkozol arra, hogy magyar tradíciókat ápoltál, Arany örökébe léptél, magyar verseket írtál, szebb magyar verseket, mint évtizedeken keresztül bárki, magyar írókat csoportosítottál magad körül, pezsgő, eleven irodalmat teremtettél folyóiratoddal, jól van, jól, elismerik ők, A Nép, a felséges nép, az Új Nemzedék, a dúsreményű, fiatal magyar generáció, elismerik, bár fanyar mosollyal, hogy költő voltál, tehetség voltál, de hogy magyar költő lettél volna, arról ne ábrándozz, hiszen zsidó voltál, jól tudod, zsidó, zsidó, ZSIDÓ! Zsidó tanító volt az apád és kóbor, zsidó flótás a nagyapád, hogy lehetnél te magyar költő? Hiszen lehetett magyar költő, sőt a legnagyobb magyar költő egy Petrovics nevű szerb mészáros és egy Hrúz Mária nevű tót cselédlány fia, lehetett magyar író a dalmát hajóácsok, az olasz grófok ivadéka, lehet magyar regényíró a verseci sváb patikus fia, magyar publicista a dunántúli német parasztok sarja, magyar hitszónok a cseh beamter gyermeke, de zsidó - zsidó nem lehet magyar költő, aminthogy zsidó a legújabb keresztény és nemzeti dogma szerint sohasem lehet magyar ember! Hiába hivatkozol arra, hogy őseid már Aba Sámuelnek nemzeti kölcsönt adtak a betolakodó idegen Péter ellen, hogy őseidet már a XVI. században agyonverték itt keresztény pogromokban, hiába mutatod ősi zsinagógáid és gettóid maradványait, mikor minden jöttment sváb vagy cseh, aki beismeri, hogy apja még nem tudott magyarul, a szemedbe vághatja, hogy a fajod sohasem tudott alkalmazkodni, sohasem tudott asszimilálódni a magyarsághoz, mindig idegen maradt, idegen szellemet, idegen erkölcsöt terjesztett még akkor is, ha magyarul írt, magyarul beszélt, magyarnak vallotta magát. Mert csak idegen és romboló lehetett az erkölcs, idegen és destruktív a szellem, amit beszívtál magadba abból a Könyvből, mely, amióta magyar irodalom van és magyar irodalmi nyelv, mélyebb, termékenyebb és egyetemesebb hatással volt ránk, mint az összes külföldi befolyások együttvéve; mert csak idegen és bomlasztó lehetett az erkölcs, melynek nevében a Makkabeusok hősiességét, Judit önfeláldozó bátorságát, Deborah harcos lelkesedését állították századokon keresztül buzdító például magyarjaink elé; mert csak idegen és megrontó lehetett a szellem, mely Ábrahám jámborságát, Salamon bölcsességét, Sámson erejét használta hasonlatul századokon keresztül nyelvünkben, és töménytelen képpel, fogalommal, fordulattal, kifejezéssel gazdagította szótárunkat. De te mindezt nem tudtad, hanem rendületlenül, meg nem rokkanó erővel zengted Jákob és a patriarchák koráig bús zsoltáraidat, daloltál magyar bánatot és zsidó keservet, szenvedted a mi fájdalmainkat, sírtad a mi könnyeinket s belőlük magyar vers fakadt, elméláztál a maréknyi mákon, mit a magyar mezőn szedtél s azt hitted magyar költő vagy, jó Kiss József, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, azt hitted, hogy Árkádiában jártál te is, mint egykor Csokonai, de feledted, hogy arról az országról már akkor megállapította a magyar lexikon: «Igen derék marhalegelő, kivált szamaraknak». Szegény zsidó költő, mit keresel te a magyar Parnasszuson?