Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

SZENTGYÖRGYI SÁNDOR: A MAGVETŐ

A paplakot három oldalról körülölelő erdőn a tavaszi szellő kóborolt. Szilaj jókedvében mámorosan dőlt a magas fenyőkre, lerázta róluk az odatapadt hócsomókat, százfelé siklott, százfelé markolt egyszerre. Végiglehelte a gyantás fatörzseket, körülölelte a jégbefagyott kőtömböket és keltegette a megdermedt életet:

«Itt a tavasz, ébredjetek!»

Mozgás, élet támadt, amerre elvonult. A hó súlyától felszabadult ágak ruganyosan visszacsapódtak, a még ágonülő tavalyi tobozok táncolva ringottak a megújhodás suttogó dallamára, mely zizegésből, reccsenésből, csepegésből és csobogásból összetevődve, ünnepélyesen zsongva szállt magosba. A Malomtó nyúlványán, mely beért egészen a paplak alá, kis állóvizek képződtek, melyek nem fagytak be többé. A jégkéreg felszítta a felületén összegyűlt vizet, megpuhult s ólomszínűre vált tőle. A hótakaró alól vékony vízerek csergedeztek, átszelték a rétet s vígan csobogva siettek le a tó felé. A paplak s a hozzátartozó két kisebb ház tetején is olvadt a hó, a kémény körül egyre több piros cserép bújt elő s életvidám orcákkal mosolygott a nagy fehérségbe. Az ereszről lelógó hosszú jégcsapokról cseppenként pergett alá a hóvíz, sietve, tülekedve s csobbanva estek bele azokba a kis kátyúkba, melyek a jégcsapok alatt a talajban képződtek. Az égről eloszlottak a szomorú, szürke felhők, tenyérnyi kék sávok pöffeszkedtek, terjedtek, tágultak egyre szélesebbre s vándormadarak húztak reggeltől-estig északra.

A paplak s a hozzátartozó házak széltől védett helyen állottak, a tó felé lefutó, sziklás dombsor aljában. Az egyik házat a tiszteletes, Eklund Dávid úr lakta, a másikat a harangozó és felesége, kik egyszersmind cselédjei voltak az öreg papnak.

Alulról, párhuzamosan a tóval, út húzódott fel a házakhoz s itt végződött a dombok alatt. Magasan fedte még a hó s nem volt rajta sem láb- sem kocsinyom, mely elárulta volna, hogy egy héten belül közeljárt valaki a paplakhoz.

Vasárnap volt. A vén harangozó kivezette az istállóból az egyetlen lovat, mely vak volt, sánta is, hogy befogja egy rozzant szán elé, mely a tiszteletes urat vasárnaponként a templomhoz szokta vinni. Az állat csökönyös volt s az öreg belefáradt, míg be tudta fogni a szán elé. Mikor megvolt vele, felkúszott az ülésre és várt. Így szokott tenni évek óta s így tett ma is.

A tiszteletes úr azalatt odabent felkészült az útra. Magára öltötte molyette régi bundáját, feltette nagy, füligérő prémes sapkáját s kilépett a ház elé. Eltekintett a tó felett s felnézett az égre. Megérezte ő is, hogy tavaszodik s azt kérdezte a harangozótól:

- Szánon megyünk Nils?

- Nehéz még a kocsi, el nem bírja a szürke - felelte a harangozó.

Eklund felkapaszkodott a szánba, Nils a szürkére csapott s az elindult nagy kelletlenül, jobbra-balra hajtogatva lógó fejét.

A tiszteletes úr háttal ült az istállószagú harangozónak, nekidűlt s elnézte, mint marad vissza a paplak a szán mögött. A szél elült, s a füstoszlop, mely az egyik kéményből kitolult, egyenesen szállt fel az égnek. A kert kiaszott, vén gyümölcsfái s a kerítést képező élő sövény ágszövevénye szembántóan vált el az alattuk elterülő fehérségtől. A szán talpa után két barna sáv maradt vissza a puha hóban s a házak előtt futottak össze egymásba. Az út kanyargott egyet, s Eklund elveszítette a házakat szeme elől. A barna sávot nézte újra, de belefáradt s keresett valamit, amin szemét megpihentethetné. A kétoldalt elmaradó erdőnek ösmerte minden falát, bokrát, nem érdekelték már, de azért csak azokat nézte, mert különben végtelennek tetszett volna az út a templomig.

Pedig emlékezetes út volt ez, amelyen most haladt. Ezen ment, birtokába venni a paplakot valamikor régen, mikor még fiatal, életerős ember volt, ezen vitte haza ifjú nejét s ezen vitték vissza az asszonyt s legényfiát a temetőbe, a templom mellé ...

Boldog, de rövid házasságra gondolt és Isten tudja hányadszor állapította meg újra, hogy akkor élt csak igazán s attól az időtől kezdve, hogy özvegyen maradt, tengődött csupán. A paplakban pusztult, veszett minden. A harangozó neje rossz gazdasszony volt s a kis gazdaság, mely azelőtt mintaszerű volt, pusztult, züllött. A kertet ellepte a dudva, a gyümölcsfákat megfojtották a fattyúhajtások, kihaltak sorra, egymásután, a galambok, baromfiak elhullottak, s bent a lakásban meghasadtak a régi bútordarabok.

Legényfiát, ki szintén papnak készült s a vakációkat nála szokta tölteni, váratlanul, betegség nélkül veszítette el. Fürödni volt a tóban, meleg nyári napon s mikor elfáradt a sok úszástól, elakadt a hínárban, melyből nem tudott többé szabadulni. Ott veszett fiatalon, erősen. Koporsóját ez a szürke húzta a temetőhöz, ugyanilyen lassan, lógó fejjel, mint ma s a kocsi mögött megtörve, ő rótta akkor az utat. Szép meleg nap volt s amerre útjok vitt, minden örült az életnek. A temető körüli földeken hullámzott az érett vetés, nagy gomolyfelhők úsztak a magas égen, vakító fehéren, amint rájuk tűzött az életadó nap ...

Maholnap őt viszi ki a szürke neje és fia mellé, talán még ugyanezen a szánon! Öreg volt már, hetven éves, és az Úr magához szólíthatja szolgáját minden percben. Nem félt ettől a perctől, mert úgy gondolta, jó szolgája volt az Úrnak s az is akart maradni mindvégig, dacára annak, hogy sok csapást, sok megpróbáltatást mér ki rá.

- Nem jó ennyire megöregedni! - gondolta magában. - Az embert sok szenvedés éri, sokat kell fáradni, tűrni. - A tiszteletes úr összezsugorodott, nem akart panaszkodni, elégedetlen lenni, de még soha sem találta nyugalmát, mikor arra gondolt, hogy közel ötven éve papja már a hitközségnek, lelkiismeretes, jó papja, ki mindent megtett a templom és a hívők érdekében anélkül, hogy fáradozását siker, vagy elismerés követte volna.

Mióta magára maradt, minden idejét az Írás tanulmányozásának szentelte s megvolt benne a jó szándék, hogy úgy magyarázza azt majd az embertársainak, hogy azok minden körülmények között megmaradjanak jó embereknek, jó keresztényeknek. De hiába volt minden.

Az Írást sokféleképpen lehet magyarázni - tudja ő ezt jól -, s ha ellenségei nem is, de vetélytársai voltak, akik másképpen tolmácsolták, nem úgy, mint ő szokta. A városból prédikátorok jöttek ki a falura, összegyűjtötték a népet s beszéltek hozzá szuggeráló, meggyőző erővel. Érthetetlen, megfoghatatlan vonzerő lakott ezekben a vándorprófétákban, közvetlenebb módon tudtak a hívekkel beszélni, velök az Írás szavát megértetni. Elégtétellel állapította meg, hogy nem tudásukkal, hanem főképpen egyéniségükkel érték el a legnagyobb hatást. Volt bennük valami bohémszerű nemtörődömség a társadalom és az élet követelményeivel szemben, szemükben valami hipnotizáló, lenyűgöző, s befolyásuk révén a templomon kívül az egyik szekta a másik után alakult meg. Jöttek a baptisták, az evangélisták és metodisták apostolai és gyűjtötték a híveket, ahonnan csak lehetett. Nem tartott soká, hamar meglátszott, hogy üresedik a temploma. A hívők megfogytak, ment egyik a másik után s Eklund csodálkozva látta, hogy még azok is megtértek, akik azelőtt papról, templomról tudni sem akartak. Sőt nem elég, hogy megtértek, de a legfanatikusabb hívők lettek belőlük. Eklund azt várta mindig, hogy visszatérnek majd az ő elszakadt bárányai, de hiába várta. A hívők egyre s annyira megfogytak, hogy volt rá eset, még tíz ember sem gyűlt össze az istentiszteletre. Azok is a szegényházból kerültek ki, mely ott volt a templom mögött s ahonnan a helység elöljárója küldött fel mindig néhány elaggott nyomorékot, hogy legyen valaki, aki végighallgatja a prédikációt s azokat a hivatalos kihirdetéseket, melyeket régi szokás szerint a templomban szoktak felolvasni.

Ilyenekből fog állni a hívők serege ma is. Tudta ezt Eklund s amint mai prédikációjára gondolt úgy vélte, hogy ez másképp nem is lehet. Mert a magvetőről fog ő ma prédikálni, arról a magvetőről, «ki elveté a magot, melynek egy része esék az út mellé, hol megevék azt az égi madarak, más része esék a kősziklákra, a harmadik része pedig tövisek közé, melyek elfojtják azt.»

Eklund úgy érezte, hogy ő az a magvető, kiről az Írás beszél, mert évek hosszú során vetette a vallás magját, mely rossz talajba hullott. De nyugtalan lett, amint eszébe jutott, hogy az Írás még egy negyedik részről is beszél, arról, mely jó talajba hullott és százszoros gyümölcsöt hozott. A bibliai magvető tehát szerencsésebb volt, vigasztalódhatott, de ő bizony nem. Nála egy szem sem került jó talajba, elpusztult minden.

Nyugtalansága lelkiismeret-furdalássá változott s azt mondta neki: Rossz magvető volt, ki csak nem vetett, amint jött, nem törődve, nem gondolva azzal, hogy a vetett magot be tudja, be akarja-e a fogadni a tala? S ezt csak most veszi észre, mikor késő már minden!

Meggörnyedt a szánban, kiugrani és elfutni szeretett volna, amint a jobbról-balról elmaradó fákról észrevette, hogy a templomhoz közelednek.

Előre fordult és szorongva nézte azt a néhány faházat, melyek szétszórtan álltak a templom körül. A középkorban épült, alacsony, egyszerű, kicsiny templom magaslaton állott, vastag fallal volt körülvéve, mely magába foglalta a temetőt. A fából épült harangtorony, mely alig volt magasabb a templomnál, a falon kívül állott s pirosra festett oldalaival az egyetlen színes foltot adta a szürke, szomorú tájképben, melyet komoran szegett be az erdő sötétzöld vonala.

A szán elérte az első épületet, majd a szegényházat, mely vendégfogadó volt valamikor s az út felé eső oldalán nyitott tornáccal bírt. A templom előtt megálltak. Nils lesegítette az öreg papot, ki szüntelenül csak a földet nézte s nyomokat keresett a puha hóban. Egy lábnyomot látott csak, az is a kántoré volt, ki ma véletlenül megelőzte őket. Nils letakarta a szürkét, a tiszteletes úr pedig bement a templomkertbe s megállt két egyforma, egymás mellett elterülő hant előtt. Csak egy pillanatig állt ott s míg Nils hátrament a harangtoronyhoz, bement a sekrestyébe és készült az istentiszteletre.

A templomban a kántor próbálgatta az orgonát, melyből a rekedt, nyikorgó, hamis hangok árja dőlt. A harang vékony, kedvetlen szava elnémult, az orgonabúgás is abbamaradt és elcsendesült minden. A kályhában, hová Nils alágyújtott, ropogva, pattogva égtek a fenyőhasábok s hallható volt a kiforró, sistergő gyanta lángralobbanása. Réveteg lépések csoszogása hallatszott. A tiszteletes úr magához vette a kapcsos bibliát, a nagy, ősrégi homokórát s várta, hogy a kántor újra megszólaltassa az orgonát. Csizmás láb kopogása hallatszott a templom kőkockáin, a helység elöljárója volt, kire a kántor még várt, mert mindjárt utána felhangzott az orgona búgása. A tiszteletes úr kilépett a sekrestyéből, az oltár elé lépett, letérdelt és mélyen lehajtotta fejét, mert úgy érezte, mintha az oltár festett és faragott szentjei szemrehányóan néznének le rája. Felállt s lassú, bizonytalan léptekkel ment fel a remekbe faragott szószékre. Letette a homokórát, kinyitotta a bibliát s összekulcsolt kezére hajtotta fejét.

Nem tudta, hányan vannak odalent, nem nézett körül, mikor feljött s remegve várta, hogy sokak ajkáról csendüljön a zsoltár. De hiába figyelt, más hangot nem hallott, mint a kántor öblös basszusát, mely az első vers közepén váratlanul elakadt, köhögésbe fulladt, s melódiátlan búgások törtek elő az orgonából. A hangzavarba ekkor üdén, tisztán csendült egy világos szoprán, egyedül énekelte végig a verset, mert a kántor elhallgatott s csak a kíséretre szorítkozott. A második verset együtt kezdték, a basszus alkalmazkodott a szopránhoz, mely erőltetés nélkül, áhítatosan csendült s még akkor is csengett az üres templomban, mikor a kántor a recsegő, szuszogó orgonán az utójátékot már befejezte.

A tiszteletes úr kíváncsian emelte fel fejét, körülnézett s kereste az éneklőt. A kályha mellett ült a helység elöljárója, összevont szemöldökkel s haragudni látszott, hogy végig kell hallgatnia a prédikációt. A gyertyaviasszal telecsepegtetett padok között néhány öregasszony és férfi ült lélektelenül, az aggkor közömbös fásultságával. Fiatal leány ült a túloldali padsorban egyedül, ő volt az éneklő.

A templomban különben úgy volt minden a maga megszokott, rendes helyén, mint máskor. A falakon kihalt nemesi családok faragott, színes címerei lógtak, melyeket az apródok rúdon vittek valamikor az uraság előtt, ha az megjelent valahol. A címerek alatt az elköltözöttek gyászfátyolos kardjai lógtak, melyek a koporsón feküdtek a temetés alkalmával s onnan kerültek fel a falakra. Könnyű, egyenes, cifra pengék, nehéz, kicsorbult harci szablyák, ahány annyiféle, csak a gyászfátyol volt egyforma mindegyiken. Az egyik sarokban, jobbra az orgona alatt, teljes vértezet állott, leeresztett sisakrostéllyal, kardot markolva páncélkesztyűs kezében, szemben vele pedig egy faragott Mária szobor, melyet a reformáció emelt le az oltárról és száműzött a sarokba. Az orgona felett kicsiny, kerek, üvegfestésű ablak volt a falba illesztve, azon egy vikinghajó, duzzadó vitorláján a kereszt.

Az oltár előtti kettős szarkofágban a harmincéves háború egyik generálisa és neje aludták örök álmukat s a márványba faragott merev arcokra a vikinghajós ablakon át beszűrődő fénysugár vetett szivárványos színeket.

A mennyezetről megfeketedett, ezüst fogadalmi gyertyaabroncsok csüngtek alá mozdulatlanul, otthon öntött, vékony és vastag, fehér és sárgás gyertyákkal teletűzdelve.

A tiszteletes úr megfordította a homokórát és prédikációjába fogott ...

«És ismét kezde a tenger mellett tanítani és gyüle hozzája nagy sokaság ...»

A tiszteletes úr arca égett, mikor körülnézett az üres templomban, beszéde bizonytalanul, akadozva indult s míg ajka szavakat, mondatokat rebegett, gondolatai elkalandoztak. A mennyezetről lelógó, vele egymagasságban lévő csillárokat nézte, azután a címereket, a mereven álló páncélt s a Mária szobrot.

Az alant ülők csendben hallgatták. A szegényház lakói közül máris aludt néhány. A helység elöljárója a tűzbe nézett s más nem hallgatta őt, mint az az idegen kislány, csak az nézte őt érdeklődve. És az öreg pap belenézett a leány mélytüzű szemébe és megfeledkezett mindenről. De azért csak beszélt tovább, mint egy gép, egyhangúan mormolva mindazt, mit a példázatról egy prédikáció keretében elmondani lehetett. S míg beszélt, gondolatai messze jártak. Először is alaposan szemügyre vette a leányt, azután összehasonlította őt a sarokban álló Mária szoborral s megállapította, hogy bár mestermű a szobor, a leány mégis százszorta szebb annál.

- Honnan jöhetett, ki lehet?

Nem látta itt még soha! Éneke iskolázott volt, ruhája finom, diszkréten elegáns. S mégis úgy ült a padban, mint egy középkori, szemérmes szép hajadon.

Mily jól illene hozzá egy olyan daliás lovag, mint az volt valamikor, kinek a páncélja ott áll a sarokban!

A tiszteletes úr a páncélt nézte s olybá vette, mintha élő ember rejtőzködne benne. Találgatta, vajon van-e a leány olyan magas, mint a lovag, összeillenének-e, szeretnék-e egymást?

Szeretni! A tiszteletes úr nyelt egy nagyot s megütközött önmagán. - Hogyan is jutott ő, ki most a szószéken áll, annyira, hogy szerelemre gondol? Mert erre gondolt s nem arra a szeretetre, melyről templomokban prédikálni szoktak. - Elrestellte magát újból, s a homokórára nézett. A homok fele lepergett s eszébe jutott, hogy elmondta már mindazt, amit a példázattal kapcsolatban mondani lehetett. Most csak a tanulság levonása, az igazi maghintés, a keresztény tanok elvetése volt hátra.

Más hallgatója nem volt, csak ez a kedves, ártatlan leányzó.

Felujjongani szeretett volna, mikor arra gondolt, hogy az Úr végül mégis kegyes lett hozzá és alkalmat ad neki arra, hogy elvesse a szeretet magját. Az elveszett bárányok nem aggasztották már, azok képezik azt a rossz talajt, azt a sziklásat, tövisest s ami odakerül, annak vesznie kell, mert meg van írva róla, de ez a leány az a jó talaj, mely százszoros gyümölcsöt fog hozni!

Buzgalommal töltötte el ez a hirtelen támadt meggyőződés, a leány felé fordult s kizárólag hozzá beszélve, a legnagyobb ékesszólással fejtegette az írás szavait.

Emelkedett hangulatban, boldog volt, figyelmes, kedves hallgatója akadt s olyan hévvel és odaadással beszélt, hogy a helység elöljárója is figyelemmel, érdeklődéssel hallgatta. Az elragadtatás hevítő tüzében, a szószékről messzire kihajolva, kipirult arccal beszélt, szokása ellenére élénken gesztikulálva.

A nagyszerűen felépített és kifejtett beszéd befejező részéhez ért. Ekkor kinyílott az ajtó, bő köpenybe burkolt fiatalember lépett be rajta s megállt a padsorok mögött.

Mikor a tiszteletes úr meglátta a jövevényt, megállt beszédében egy percre. Az idegen felhasználta a támadt csöndet a köhintéssel figyelmeztette a kislányt, hogy megérkezett. A leány megfordult, mosolyogva, fesztelenül felállt, kilépett a padból és kezét nyújtotta az ifjúnak. A fiú pedig, mintha az utcán lettek volna, karonöltötte a leányt, fülébe súgott valamit, azután anélkül, hogy visszafordultak volna, kimentek a templomból. Még nem csukták be egészen hátuk mögött a templom ajtaját, mikor az ifjú, az ámuló tiszteletes úr jól látta, ajkon csókolta a szemérmesnek látszó kicsikét. A havas rét, néhány fenyő s templom előtt görbült lábakkal álló szürke is feltűnt egy pillanatra, azután becsukódott az ajtó s csak egy sötétbarna folt ásított a falból.

A tiszteletes úr akadozva, zavartan folytatta beszédét. Egy hallgatója akadt, ártatlannak, szemérmesnek hitt teremtés, kiről azt gondolta, hogy hit után áhítozva, malasztot keresve jött a templomba s íme, közönséges találkáról volt csak szó, melyet talán az ördög fűzött egybe.

Szégyellte buzgalmát s csak most hallotta meg a saját hangját, melynek elnyújtott visszhangja üresen, gúnyosan csendült minden sarokból. A templom üresnek, sivárnak tetszett, mintha elsötétült volna azóta, hogy hallgatója eltávozott. A homokszemek már régen leperegtek, a tiszteletes úr bejezte prédikációját, maga sem tudta hogyan, csak arra emlékezett, hogy reszkető, inkább elsóhajtott, mint elmondott «Ámen» hagyta el ajakát.

Az elöljáró felnyújtott hozzá néhány hivatalos kihirdetni valót, felolvasta őket rekedten, gyorsan, gépiesen, azután fogta a bibliát s megrogyó térdekkel, görcsösen a karfába kapaszkodva s minden lépcsőfokon megállva levánszorgott a szószékről.

Mikor térdet hajtott az oltár előtt és meghajtotta fejét, úgy érezte, mintha minden erő elhagyta volna, hogy fel nem tud kelni az oltár elől soha többé. De nem is akart, beleunt, hogy egy hét múlva elölről kezdje s talán újabb csalódás törje össze még jobban.

A padokból kivánszorogtak az öregek, az utolsó most ment végig köhögve, krákogva a kőkockákon s az ajtó hangos robajjal csapódott be mögötte.

A tiszteletes úr összerezzent, föleszmélt, körülnézett s mikor meglátta az üres templomot, sóhajtva lábrakapaszkodott, kivitte a bibliát a sekrestyébe, leomlott egy székbe s két kézzel támasztotta fel zúgó fejét. A sekrestye ajtaján át benézett a templomba, a márványszarkofágra s csak egy vágya volt, lefeküdni valahová, elnyújtózni hosszan, s nem tudni a világon többé semmiről.,

Nils a harangokat húzta s a tiszteletes úr a pályavesztett, kétségbeesett ember minden lelkifájdalmától eltelve, sárgult levelű bibliák, öblös régi kelyhek és gyertyatartók között vonagló testtel hallgatta a harang kondulását, mely majd hajszolón tettre siettetőn, majd mélabúsan, mint panaszos jajszó szűrődött át a vastag falakon.