Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Náray Aurél

Sötétségből lettek ennek a festőnek színei, annak a sötétségnek testvéréből, amelyben Munkácsy színessége fogant. A hajnal kékesfekete derengése a szín-atmoszférája Náray látomásainak. Művészetének a korai szakaszaiban a sötétség valósággal a búvóhelye volt színeinek. Alig hogy megsejthetően tetszett elő belőle a zöld, a rózsaszín, a kék. Egy-egy vakító fehér folt villant ki sötétjéből - ruhája része, vagy cipellője annak a nőnek, ki mindig megújuló tárgya Náray festményének, tárgya és bizonyára sugallójuk, talán a múzsájuk. Egy fekete szemű és fekete hullámos hajú nőé, törékeny leányos termetűé, ki művészének olyanféle megihletője, mint más festőknek a virágos rét és a zöld erdő, mely a nap állása szerint változtatja kedvét: kacagós, vagy ködös mosolyú, vagy méla borongásos. A hajnal félsötétjében indul meg és fejeződik be képeinek cselekvénye. A nap, mely a fekete levegőt kékké ritkítja, valahol messze a szemhatár alatt ébredezik. Képeinek fényforrása mintha azok a sötétből merészen felvillódzó fehér foltok volnának, melyek megint olyanféle sajátosságai Náray festményeinek, mint amilyenekül a korai Munkácsy képein jelentkeznek. És a fiatal Munkácsyra emlékeztet még Náray művészetében az ecsettel bánásának csapkodó módja is, mely az ecset húzásának nyomán támadt vonalakat összekuszálja, mint ahogy a gyorsan vázoló ceruza szokta mohó siettében körüljárni és vonalakkal keresztbe huzigálni a tárgyát. A fiatal Munkácsy vonalai azonban gömbölyűbbek, az ecsetnyom, amelyből a szem elvonja őket, szélesebb. A fiatal Nárayéi hegyesek, ösztövérek, meg-megtörők. Szálasan ideges húzások.

Munkácsyt Náraynak inkább csak a korai munkái juttatták a néző eszébe. Akkoriban a munkácsi mester festői témái is visszajártak művészetében: a tépett gúnyájú parasztok, a Munkácsy barna homályából Náray hűvösebb kékes félsötétjébe transzponált ivók és mulatók csapott, esett szegénynépe. Megfestésük módja nagyon hasonlított Munkácsy "rongyos" ecsetkezeléséhez. Idővel azután képeinek tárgyára is, előadásának módjára is eltávolodott a mestertől, kit sohasem is ismert s kinek legfeljebb olyan tanítványa volt, mint az eleven fa a holt fának, melyhez hasonlatossá ugyanannak a földnek nedve, ugyanannak a napsütésnek melege, ugyanazoknak a szeleknek lélekigazitó ereje teszi. A valóság végezetül csak arra való lett neki, hogy álmait életre keltse benne.

Kékesen derengő borúban bújnak meg álmai: a füvek és fák és vizek, és a múzsája, a száz változatú nő, kinek arca csak a derűt nem ismeri, ki mélán vagy dacosan, szomorúan vagy merengőn mintha a művész lelkének melódiája, küzdelmes életének boldogan fájó hangzata volna. Milyen kifogyhatatlanul tudja a művész szívének ezt a hangját váltogatni! Minden változata új festői problémát jelent számára. A világító fehér színt hol a ruháján, hol a cipellőjén játszatja. Megkísérli azt is, hogy egészen fehér mezbe burkolja és úgy buktassa fel a képnek kék borongásából. Vagy barna ruhába öltözteti, mellyel a rózsaszínű mell és arc édes harmóniába olvad. S ebbe a meleg édességbe mint jóleső fanyar íz vegyül a háttér fonnyadt és hervadt zöld színekben kavargó őszi természete. Az édesség meg-megkísérti a művészt. Csábítja és fenyegeti olyankor, ha a szenvedélyes lendületet, mely munkába ragadja elpihenteti, ha fontolgatóvá és tudatossá lesz, ha arra törekszik, hogy kiteljesítse magából álmait, melyek tüzes és lázas álmok, nem a józan valóságra születtek. Talán az ettől - az elédesedéstől - való félelem is oka annak, hogy a művész inkább csak jelzi szándékait, mondanivalóját nem alakítja ki pontosan körülhatárolt formákká, hanem a tudaton innen megáll vele a sejtetés partján. Nagyon bele kell azért nézni képeibe, mert rejtvény módjára őrzik a művésznek teljes erejükkel el nem hangzó hangjait. Ritka szépségeket rejtegetnek. A színösszhang érzékenységének rendkívüli finomságait. Vázolva is mély bensőséggel tudja ez a festő érzéseit kifejezni. A szem nem is kíván többet annál, mint amit a művész juttat neki, hogy a képzelet nekiinduljon és folytassa a festő képzeletének abbahagyott munkáját.

Belül is vergődő művész ez, kinek lelkében valamikor nagy lehetett a zavar. De gyönyörűen oszladozik már. Van már olyan képe, amely teljességnek hat, annyira láthatóvá alakult ki rajta a művész egész belső világa, minden akarata és minden sejtelme. "Tengerparti idill" a címe. Szakadékos sziklaparton ül merengve a múzsalelkű nő, rózsaszínű angyalkák között. A parton túl fehértarajosan nyugtalankodik a víz, s az égen felhők Ezen a képen sem süt a nap: világossága az égnek enyhe borúja, melyben a tájék és az alakok színei valósággal elrejtőznek, annyira egyeik vele. De ugyanakkor különvált életük is van, amely fokonként válik láthatóvá, miután a szem már hozzászokott a képnek zöldesbe játszó kék akkordjához Ebben a finom tónusban lélegzik a rózsaszín, némi barna, kevés fehérség, de olyan halkan, hogy csak az hallja, akinek hallásra füle adatott, és mégis olyan mélyen, hogy az embernek a szíve megindul belé. Abban a komor világban, amelynek Náray művészete a költészete, ez a műve a földerülés kezdetét jelenti. Megenyhültek színei, fekete már nincsen bennük. De nincsen bennük a tubusból kinyomott friss festék nyerseségéből sem semmi. Náray keveri színeit, megtöri erejüket, elfárasztja, lankadttá, mélává, gyöngéddé ernyeszti el őket, annak a gyöngédségnek fokához igazítja, amellyel bizonyára tele volt a szíve, mikor ezen a művén dolgozott.

De még többel biztatnak más képeibe rejtett ígéretei. Sok alakos képek, bibliai tárgyú kompozíciók kísérgetik a művész képzeletét: az "Utolsó vacsora" témája egy kicsiny színvázlaton, amely annyira vázlat, hogy a kompozíciónak csak a lüktetése érzik rajta cikázó foltok alakjában, melyek az úr asztalán innen és túl helyezkednek el ülve, a kép közepe Jézusnak világító fehér alakja. Vagy a megfeszített Krisztus alakja egy másik képén. A kép előterében, annak is a bal szélén áll a keresztfa, mint félrebillent súlypont, amely nyomatékával a kompozíció lendületét elindítja. Kékes fekete háttérről válik el rajta Krisztusnak szürke teste, melyen az ágyékkendő rongyos fehére világít. Ennyi az, aminek a művész kavargó álmából alakot adott. A többi, az Emberfia előtt zajló tömeg, még csak ecsethúzások zűrzavara. S a harmadik bibliai kompozíció: Krisztus ül egy ablakkivágás előtt, amely bebocsátja reá a hajnal derengő kék világosságát. Feketével megitatott bíborszínű köpeny a vállán, az ölén és lábán fehér takaró. Szőke szakállas fejébe már belenyomták kínzói a töviskoronát. A fájdalomtól lecsukódott szeme. Itt is a főalak az, kit a művész láthatóvá és megfoghatóvá igyekezett tenni. A gúnyolódó katonák falkáját félig megvázolt állapotukban abbahagyta.

Ezek a képtervei - azzal a bizonyára nem kevés többivel, ami még az álom állapotában vergődik benne - rejtegetik Náray Aurél művészetének jövőjét. Mit, mennyit tud belőlük megvalósítani, senki sem mondhatná meg. Ki lát a jövőbe? És ki tudja egy tehetségnek az útját előre kirajzolni? Valami ritka és szép indul el itt, s öröm az elindulását látni. És boldogok lehetnek azok, kik a megérkezésénél is ott lesznek majd.