Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XIV.

Reggel frissen, pihenten, jóérzéssel ébredt fel. Nem hevert az ágyban még egy darabig, ahogy máskor szokta, azonnal felugrott és szaladt a mosdó felé, jól belemerítette a fejét a hideg vízbe és felöltözött. Felhúzta a zöld zsalufüggönyt az ablakba és kinézett. Elbájolóan szép nyár volt, a kastély előtti kertben szinte nyújtóztak a nap felé a gömbakácok és a sokféle virág mintha a szemébe kacagott volna mindenféle színeivel, tele könnyelmű életörömmel, a pillanat meggondolás nélküli élvezésével. Mossóczy kinézett a mozdulatlan kékséggel mosolygó égre és visszamosolygott rá. Új érzés volt benne, amit eddig nem ismert, a jövővel nem törődő, csak a pillanatban feloldódó boldogság érzése. Azt hitte, élete most jutott tetőpontjára, ami ezután jöhet, az nem fontos, csak egy nagy dolog van a világon és ez az övé: a báróné és a szerelem, az a csók, amit tegnap kapott. Minden egyébre csak úgy messziről gondolt, a tegnap esti gyötrődésén mosolyogni tudott, mintha az valamikor réges-régen, gyermekkorában történt volna, abban a korban, amelyre most felnőtt emberi gőgjében rokonszenvező lekicsinyléssel gondolt. Egy férfi emlékezett vissza arra, hogy gyerekkorában kínosan fetrengett a díványon olyan dolog miatt, ami tulajdonképpen természetes valami, nincs rajta semmi csodálni, sem megijedni való. A báróné alakja sugározva állt előtte, mint a most felfedezett új szépség ragyogó képe, olyan szépségé, amely teljesen az övé, amelyet nem ismert ő előtte senki és ő utána sem fogja senki megismerni. Cigarettával a kezében kiült az ablakdeszkára, kitárta magát a nap felé - szeretett volna beleolvadni a nyár örömében tündöklő világba.

Ma nem zavarodott bele a permutációkba, friss, fogékony ésszel dolgozott, jókedvű volt, a kis báró is jókedvű lett tőle, kezdte érdekelni a matematika, olyan kellemesen ment a tanulás, hogy észre sem vették, már másfél órája csinálták a bonyolult számításokat. Az utóbbi napokban kissé elhűltek egymás iránt, az érintkezésük kezdett hivatalossá válni - most újra összemelegedtek. A kis báró az óra után azt indítványozta, menjenek ki az ispánhoz a batyudi rétre. Mossóczy szívesen ment vele, kellemes volt most egy nagyot gyalogolni, tele volt felesleges élettel. Útközben tréfáltak, daloltak, kötekedtek a földeken kapáló menyecskékkel, lányokkal, akik még sokáig viháncoltak utánuk. Tótok voltak, de majd mind tudtak valamit magyarul. Az egyiket, amint az út mellett állt, Mossóczy fél kézzel átölelte, a menyecske sivalkodva, de csak illendőségből ugrott félre.

- Csibehús való a fiatal úrnak, mit akar velem, tyúkkal? - mondta, nevetve.

- Jó a tyúk is, ha kövér - felelt Mossóczy jókedvűen, ránézve a menyecske tömzsi formáira és amint tovább ment, jó csattanósat rácsapott az egy szál vékony szoknyával fedett combjára.

A kis báró kacagott.

- Hát te ilyet is tudsz, Pali? - mondta. - Eddig olyan voltál, mint egy szent.

- Jó kedvem van, az angyalát - felelt Mossóczy és nótázva ment előre. Tudott néhány gyors tempójú csiklandós diáknótát, azokat dalolta, a kis báró próbálgatta utána kegyetlen hamisan, majd megszakadtak a nevetéstől.

A réten a magas fű szélén már ott várt rájuk az ispán. Messziről lengette feléjük a szakállát és integetett nekik a kalapjával. Amint odaértek hozzá, mint akiből már-már kibuggyan valami s fél, hogy valaki késleltetni fogja a beszédben, hamar elkezdte mondani:

- Nagy dolog történt a faluban, elsőrendű szenzáció!

A kis báró és Mossóczy tudták, hogy valami pletyka-história kezdődik. Gibitz Adorján, a végig szögletes ispán akkor volt boldog, ha valami pikáns pletykát tudott elmesélni. Számon tartotta a falu, a major és az egész környék minden szerelmi históriáját, meghallott minden suttogást, amely egy nőről és egy férfiról szólt, még a faluvégi cigánylányokról is tudott mindent. Ha ilyen dolgokról beszélt, az élvezet kiütközött az arcán, a szemében, jóízűen forgatta a szájában, mint a cukrot, a trágár kifejezéseket, részletesen, kikerekítve beszélt, neki ez volt a költészete, a fantáziája, ebben élte ki magát és néha valóban mulatságosan tudott elbeszélni egy-egy durva falusi szerelmet. Mossóczy máskor fanyar mosollyal belül undorodva hallgatta s az ispán ezt tudta, hát csak annál jobban színezte a dolgokat, mulatott a fiú kényeskedésén.

- A maga füleinek, szentatyám, nem igen való történet ez, de hát csak elmondom - kezdte rá.

Ez is kötekedés volt: ez a szentatyám, a papokat illető címzés előlegezésével tulajdonképpen gúnyolni akarta Mossóczy szűziességét.

- Halljuk hát, ispán úr - felelt Mossóczy , elnevetve magát. - De valami jó história legyen!

Az ispán erre elkezdte mesélni, hogy az új segédjegyző nagyon nagy érdeklődést mutatott a parasztlányok iránt, ami nem tetszett a falubeli legényeknek. Tegnap este meglesték, mikor a Miklovics Marcsa ablaka alatt ólálkodott. A segédjegyző bekopogott halkan az ablakon, a Marcsa a sötétben kidugta a fejét, ő pedig beszélt neki, rá akarta venni, hogy bocsássa be a szobába. A lány már-már engedett, de akkor előrohantak a legények négyen, köztük a Marcsa szeretője, pokrócot vetettek a segédjegyző fejére és alaposan helybenhagyták. Marcsa pedig még biztatta is őket az ablakból, mert hát - filozofált az ispán - az asszonyféle mindig a győztes pártján áll. Aztán a legények összekötözték a pokrócot a kisnótárius körül, vállukra vették, mint egy zsákot, azt mondták, hogy beledobják ezt a betyárt pokrócostul a patakba. A segédjegyző majd meghalt a félelemtől, persze csak annyit tettek vele, hogy letették a községháza előtt és otthagyták. Reggelre szabadította ki a kisbíró a pokrócból a félig megfulladt kisnótáriust Ekkor derült ki, hogy a legények a saját pokrócával fogták meg, isten tudja, hogy lopták le az ágyáról.

A kis báró hahotázva kacagott a történeten, a szemüvege is nedves lett a könnyeitől, úgy hogy le kellett vennie és törölgetni. Furcsa vaksi nézéssel nézett az ispánra és újra elkacagta magát.

- Pompás! Nagyszerű! Életemben nem hallottam ilyen jó históriát! - kiáltott. - De igazán megtörtént ez?

- Szavamra mondom - felelt büszkén az ispán. - A segédjegyző már le is mondott az állásáról és elutazott szégyenletében még ma reggel. Meg fogja emlegetni Bresztoványt holta napjáig!

Mossóczy is nagyon jól mulatott a segédjegyző tragédiáján.

- Hát nem botránkozik meg Mossóczy úr ezen az erkölcstelen történeten? - kérdezte az ispán, látva őszinte, vidám kacagását.

Tegnap ilyenkor Mossóczy még bizony legalább is kellemetlenül érezte volna magát, most azonban határozottan tetszett neki a dolog. Valami levált róla egy nap alatt anélkül, hogy észrevette volna: a lányos szégyellősség.

Ő is, a kis báró is elkezdték kérdezgetni az ispánt a részletekről, különösen a kis báró nem tudott betelni a pompás históriával.

- No ezt megírom az apámnak - mondta.

Egész délelőtt nevetett a dolgon. Még mikor régen másról beszéltek már, közben-közben elkacagta magát s a segédjegyző jutott minduntalan az eszébe. Az ispán büszke volt a sikerére mint egy szerző a tapsokra, nem eresztette ki a markából a sikert, minduntalan eszükben tartotta az anekdotáját a fiúknak egy-egy megjegyzéssel. Közben pedig magában azon csodálkozott, hogy ez a Mossóczy hogy megváltozott. Olyan lett, mint egy rendes fiatalember, ugyan mi lelhette.

Jó kedvűen kerültek haza ebédre. Mikor belépett az ebédlőbe, Mossóczy kissé el volt fogulva, most került először össze szemtől-szembe a bárónéval azóta, nem tudta, hogyan viselkedjék. Amint azonban a báróné rápillantott azzal a nyugodt, derült tekintettel, mint mindig, nem árulva el semmivel, hogy valami változott egymáshoz való viszonyukban - ő is megnyugodott. Mintha a báróné kötélen tartotta volna, úgy tudta dirigálni a viselkedését. Ő is teljesen úgy igyekezett csinálni mindent, mintha semmi sem történt volna, szinte már-már elhitette magával, hogy nem is történt semmi. A felszínes gondolatai alatt azonban folyton érzett egy forró belső áramlást, amely vitte magával, átmelegítette egész lényét, de az önuralma független maradt tőle. Halkan, illemtudóan beszélt, vigyázva, szabályosan evett, mindig magán érezte a báróné fegyelmező tekintetét. A báróné, mint máskor is, néha szólt hozzá, felületes, közömbös dolgokról, a rendes nyugodt modorában, de mintha zengő alt hangjában valami elrejtett gyöngédség lett volna. Mossóczy nem tudta, valóban így van-e ez, vagy csak ő képzeli, de örült neki, büszke volt és boldog. Kicsit felülről nézett a többiekre, akik nem is sejtik, mi titka van neki közösen a bárónéval.

Ebéd végeztével azt várta, a báróné mond vagy legalább int neki valamit, ami a dolog folytatására vonatkozik. De semmi, csak úgy átnézte az újságot, mint máskor s aztán felkelt és ment a lakosztálya felé. Az ajtóban visszaszólt:

- Mossóczy , lesz ma tenisz? Hat órakor legyen ott.

- Igenis méltóságos asszony - mondta Mossóczy szolgálatkészen. Hiába akarta ezeket a szavakat magyarázni, a báróné ezt mondta mindennap és tökéletesen úgy mondta, mint minden nap, mindennemű hangsúly nélkül.

Kicsit megzavarta ez a teljesen nyugodt viselkedés, amelyben a legcsekélyebb nyoma sem mutatkozott annak, ami tegnap történt. Mit jelent ez? Tökéletes leplezése a dolgoknak? vagy az, hogy most meg nem történtté tesz mindent, elvágja a tegnapot, hogy ne legyen folytatása és említés se essék róla? Egy rossz pillanat volt tegnap, egy hirtelen szeszély, amelyhez az asszonynak ma már semmi köze, amelyet eltemet a feledésbe s amely nem kezdete semminek, egyetlen, egyszeri dolog? Hiszen természetes, vigyázni kell, el nem árulni semmit, senkinek sem szabad még csak gyanítani sem, de valami jelt mégis csak adhatott volna, olyat, amit csak ő érthet meg és senki más!

Elkedvetlenedett és bevonult a szobájába. A kis báró hívta, menjen vele tenisz előtt a patakra fürdeni, de ő azt mondta, ma nincs kedve, nem megy. Lefeküdt szobájában. Lefeküdt szobájában a díványra, olvasta tovább Karenina Annát, de csak fél érdeklődéssel. Tegnap még ábrándjaiban Vronszkinak képzelte magát, a bárónét meg Annának, most sehogy sem találta meg ezt a párhuzamot. Nem is tudta úgy átérezni az Anna görcsös, beteg szerelmét, mint eddig, a regény színei fakóknak tűntek fel előtte, Levin és Kitty élete unalmasnak, a sivár érzést, ami benne volt átvitte a regényre is Azzal ment a teniszhez, hogy beszél a bárónéval, tisztázza vele, mi lesz most ezután.

A báróné már ott volt a pályán. Mossóczy kedvetlenül játszott, minduntalan hibázott, a báróné csendes mosollyal vette tudomásul izgatottságát. Nagyon sokféleképpen tudott mosolyogni, mindent ki tudott fejezni egy mosollyal. Hamarabb végeztek, mint máskor és kisétáltak a kerten túlra, ahol múltkor az ölelkező parasztpárt látták. Mossóczy mint mindig, egy lépéssel hátrább ment a keskeny gyalog ösvényen a báróné mögött és leste az alkalmat, hogy szólhasson. Az alkalom nem kínálkozott és ő kezdte nem is tudni, hogy voltaképpen mit akart mondani. A báróné egyszer vagy kétszer rápillantott, alig észrevehető félmosollyal, de szintén nem szólt.

Egy rekettye-bokor tövében a báróné megállott és hirtelen mozdulattal leült a fűbe. Mossóczy állva maradt, felülről nézett rá, a könnyű fehér nyári blúz kivágásán át mélyen belátott a vállába, a mellébe és egyszerre vad, erőszakos indulat, esztelen kívánság szállta meg. Leült ő is a fűbe, ránézett a bárónéra, ez visszanézett rá finom kacérsággal és mély hangon, halkan mondotta:

- No mi az Mossóczy?

A fiú akkor hirtelen átfogta a vállát, magához szorította, a fejét maga felé vonta. A báróné szemében újra feltűnt az a fátyolos elborulás, amelyet tegnapról ismert, egy egészen rövid pillanatra átengedte magát az ölelésnek, aztán egy erélyes, gyors mozdulattal elhárította magáról a fiút és talpra ugrott. Mossóczy is felugrott, szemben álltak egymással. A báróné arcán nem volt harag, sőt inkább valami gyöngédség, egy fájdalmas vonás is, de ezen felül elhatározottság, amely lenyűgözte, féken tartotta Mossóczyt.

- Mit gondol Mossóczy! Hát elment az esze!

- Báróné - dadogta Mossóczy és többet nem tudott mondani.

- Nézze fiam - mondta komolyan, anyás kedvességgel, teljes fölénnyel a báróné - tudom mit akar mondani. Látom, ezt meg is kell beszélni. Hát okosan kell viselkedni. Nem akarok botrányt, lármát, kompromittálást, pletykát sem. Vigyázni kell, nem csinálni ostobaságot, mint most is. Akárki megláthatta volna... Azt kell tenni, amit én akarok, úgy ahogy én teszem. Nincs semmi, minden úgy van, ahogy eddig volt. Aztán - itt elváltozott kissé a hangja és a szemében sajátságos kifejezés csillant meg - aztán ha maga okos és jó fiú, akkor nem fogja megbánni.

Megsimította Mossóczy arcát és a fejével közelebb hajolt hozzá. Nem érintette, de mégis olyan volt ez, mint egy futó csók. Kacérság, kívánság, ígéret volt benne.

- A jó fiú engedelmes lesz - mondta aztán. - Jó lesz?

Mossóczy a szemével igent intett. Érezte, hogy most teljesen a hatalmába került az asszonynak, ez dirigálja őt a puszta akaratával, ezután csak azt fogja tenni, amit ő akar. Kicsit lekicsinyelve és megszégyenülve, de boldog várakozással ment a báróné mellett, aki visszafordult a park felé. Mire a kastély közelébe értek, már úgy mentek egymás mellett, mint bármikor máskor, a báróné valami közömbös dologról beszélt. Sanyi báró jött eléjük, azonnal elkezdte mesélni a segédjegyző históriáját, már az ebédnél is alig tudta megállni, hogy bele ne fogjon, de a kis húga előtt mégsem lehetett. Mind a hárman nevetve mentek fel a kastélyba. Mossóczy derültnek és nyugodtnak érezte magát, mindent a báróné vállalt magára, minden jó lesz. Hogy miképp, azt nem tudta, de jól.

Vacsora után mindjárt visszavonult szobájába, lefeküdt és az ágyban olvasta Karenina Annát. Most megint figyelemmel, az alakokba és sorsukba elmélyedve olvasott, észre sem vette az idő múlását, hogy már tizenegy óra jól elmúlt. Arra tekintett fel, hogy a szoba ajtaja félig kinyílik és a báróné libben be rajta, sötétszínű pongyolában, nesztelen papucs a lábán. Halkan bezúzta az ajtót, oda suhant az ágyhoz.

- Várt rám? - mondotta kedvesen, sugárzó arccal.

- Vártam - hazudott Mossóczy.

A báróné egy mozdulattal eloltotta a petróleumlámpát.