Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XII.

A matematika-óra meglehetősen zavart körülmények közt folyt le. A kis báró mindig elmosolyodott, ha ránézett Mossóczyra. A mosolyában gúny és némi csöndes lenézés volt. Néha mintha mondani akart volna valamit, de aztán diszkrétül elhallgatta, ami a nyelvén volt. Mossóczy érezte ezt folyton, rettenetesen szégyellte magát és igazat adott a kis bárónak: valóban ő rajta csak csúfolkodni lehet, nem érdemel mást. Nem úgy viselkedett, ahogy férfi-emberhez illett volna,úgy viselkedett, mint egy buta fráter és ostobaságával bajba hozott egy szegény lányt. Egész éjjel ezen vergődött álmatlanul: az a szegény Therčse most szégyenbe jutott. Elcsapták, kikergették a házból ő miatta, azért, mert ő megijedt tőle, úgy viselkedett, mint egy faragatlan tuskó. Botrányt okozott a báróné házában éjszaka... Az a szegény lány talán szerelmes is volt bele, mit fog az róla gondolni! És a báróné, hogy kerüljön a báróné szeme elé ezután, Neki is el kellene utazni Therčsezel együtt a reggeli vonattal és soha többé nem mutatkozni a báróné előtt... talán hagyni egy levelet, amelyben bocsánatot kér... Legjobb volna meghalni, nem élni túl ezt a rettenetes dolgot. Most megmutatta, hogy nem arra való, hogy éljen, az ilyen szamárnak követ kötni a nyakába és belefullasztani a Dunába. Aztán időnként elöntötte a düh a francia lány iránt, aki ebbe a kínos helyzetbe hozta. Tisztességtelen nőszemély, aki éjszaka így megtámad egy fiatal embert, rá akarja kötni magát. Mindenféle szörnyű dolgokra gondolt, még arra is, hogy talán gyereke is lenne a francia lánytól és akkor el kellene venni feleségül, az egész élete tönkre lenne téve. Aztán reggel felé egy kicsit elaludt, félig, anélkül, hogy a gondolatai megszakadtak volna, de észrevétlenül félretérültek és a szeme elé képek rajzottak: mi lett volna, ha ő enged Therčsenek? Csábító jeleneteket álmodott, a teste forró lett az izgalomtól, kínzó vágyat érzett a lány után, förtelmes undorral riadt fel a félálomból, kiugrott az ágyból, kábult fejét belemerítette a mosdótálba, megmosdott hideg vízben derékig és nem mert többet visszafeküdni az ágyba, melyet megutálni, szeretett volna beleköpni. Felöltözött, cigarettázva járt fel-alá a szobában, törte a fejét, hogy mit csináljon, hogy meneküljön lehetetlen helyzetéből. Egyetlen épkézláb gondolat sem támadt az agyában. Rettegett attól, hogy a kis báróval egyedül kell maradnia a matematika óra alatt, előre tudta, hogy az milyen megvető gúnnyal fog rája nézni. Az inasra sem mert ránézni, aki szokás szerint behozta a reggelijét. Azt hitte, ez is gúnyolódik rajta. Aztán reggeli után újra bejött az inas és mint minden nap, jelentette:

- A fiatal báró úr várja Mossóczy urat...

Mossóczy úgy ment be a kis báró szobájába, mintha ítélet-kihirdetésre menne.

Hát persze a matematika óra sem ment valami jól. A permutációt kellett volna megmagyarázni és ebbe Mossóczy úgy belebonyolódott, hogy a végén már maga sem ismerte ki magát, minduntalan összetévesztette a dolgokat. A kis báró csak mosolygott, mint aki érti, hogy mi a baj és mikor Mossóczy abbahagyta a magyarázatot és újra akarta kezdeni, csöndesen ennyit mondott:

- Tudod, hogy Therčse már hajnalban elutazott?

Mossóczy lesütötte a szemét, nem mert felnézni, megátalkodottan hallgatott.

- Szamár vagy te, Pali - mondta ekkor a kis báró. - Nem hittem volna, hogy ilyen nagy szamár lehet valaki... Egy ilyen csinos lány, mint ez a Therčse, hát miféle ember vagy te?

Mossóczy csak ült, a szemét lesütve, mint a kis gyerek, minden erejét arra fordította, hogy a helyén maradjon, mert az érzése arra szorította, hogy ugorjon fel és meneküljön innen, meneküljön és meg se álljon hazáig.

- Az a Therčse is milyen buta - folytatta könyörtelenül a kis báró. - Éppen te veled kezd ki... Én bizony nem csaptam volna lármát! Azt ugyan nem tudta volna meg a kis mama...

Volt egy kis irigység is a kis báró hangjában, bosszúállás azért, hogy a francia lány nem őhozzá hajlott. Mossóczy azonban csak a lenézést hallotta ki belőle, most már végképpen meggyőződött róla, hogy ő egy mindenki előtt nevetségessé vált tökfilkó, akinek ebben a házban nincs semmi keresnivalója. Elvágyott innen, utálta ezt az egész kastélyt, sóvárogva gondolt haza, anyjára, otthoni egyszerű, komplikációk nélküli életére, a meghitt szegényes kis szobájára, a könyveire, a kis Emmára. A két kék szem felviláglott a lelkében, nem gúnyolódott rajta, helyeslőleg kacsintott rá - igen, a kis Emma nem vetné meg azért, amit az este tett, azt mondaná, jól tette, tisztességes fiú, az az utálatos francia nem érdemelt mást Erősen elhatározta, hogy itt hagyja ezt a házat, hazamegy, nem neki való hely ez.

Az óra végén a kis báró csendes gúnnyal mondta:

- Kimegyünk az ispánnal a kukorica-földre. Ott kapálnak a lányok. Nem jössz velünk Pali?

- Nem - felelt ügyefogyottan Mossóczy. - Itthon maradok, fáj a fejem. Inkább olvasok...

A kis báró a vállát vonogatta és elment. Mossóczy tudta, hogy egész délelőtt róla fognak beszélni az ispánnal. Jókat fognak rajta csúfolódni, de nem bánta. Úgyis elmegy, sohasem látja többé ezeket az embereket, minek törődjék velük? Kihozta szobájából a Karenina Annát és elment a kiserdőbe. Leheveredett a rekettyebokrok alatt és próbált olvasni. Rekkenő meleg volt, az esze sehogy sem tudott belekapcsolódni a regény alakjaiba, mindig a francia lány tolult elébe, meg a báróné, meg az egész boldogtalan helyzet. El kell mennie haza, itt nem maradhat, ilyen szégyen után lehetetlen itt maradnia, hátha a báróné is el akarja küldeni, ezt nem szabad bevárni, inkább elmegy magától. Kigondolta, hogy ebéd után beszél a bárónéval, megmondja neki, hogy elmegy és azzal aztán vége lesz minden komplikációnak. Ebben megnyugodott kicsit, bár az, hogy a bárónéval beszélnie kell a dologról, irtózattal töltötte el. Mégis valami elhatározásra jutott és ez kissé megnyugtatta. Járt egy kicsit az erdőben, aztán lefeküdt egy mogyoróbokor alá a fűbe, elkezdett megint olvasni, majd hanyatt feküdt, nézte a bárányfelhős eget, amely a bükkfák ágai között közömbös, rokonszenv nélküli kékséggel fénylett le rá, szörnyű fáradtságot érzett, behunyta a szemét és maga sem vette észre, szépecskén elaludt.

Jó dél volt, mikor hirtelen felriadt álmából. A szájában keserű ízt érzett, a gond megint megszállta, megnézte az óráját: ebéd-idő volt már. Sietve indult a kastély felé és éppen ebédre csöngettek, mikor a szobájába ért. Még hamar megmosta szokás szerint a kezét s mire az ebédlőbe belépett, már együtt volt az egész család. A báróné azonnal jelt adott a tálalásra. Mossóczy sápadt volt, lesütötte a szemét, szórakozottan, alig tudta, mit eszik. A báróné nyugodt derültséggel beszélgetett Sanyi báróval. Mossóczyhoz nem szólt, de mikor ránézett, alig látható kis mosoly futott végig az arcán. Tulajdonképpen csak a kis homloka lett tőle világosabb. A kis baroneszka volt csak indiszkrét. Ezt mondta:

- Szegény Therčse, kap-e a vasúton ebédet?

- Kap fiam, kap - mondta a báróné. - Különben is most már Budapesten van, ott ebédel.

Máskülönben a tegnapi esti eset mintha meg sem történt volna, senki sem érintette, még csak egy célzással sem, Mossóczy mégis úgy érezte, mintha vesszőt futna, ő a gondolatokat érezte, amelyek a báróné és a kis báró egykedvű felületes beszéde alatt áramlottak. Hogy a kis báró lekicsinyli, sőt megveti, azzal tisztában volt, a bárónéról hol azt hitte, hogy haragszik rá, hol meg, hogy épp úgy lenézi, mint Sanyi báró. A legmegalázóbb helyzetben érezte magát: tudta, hogy nevetségessé lett ebben a házban mindenki előtt. Még az inas előtt is szégyellte magát, látta az arcán, hogy tudja mi történt az este, ítéletet formált magának róla és ez ítélet nem éppen hízelgő őrá nézve. És még hozzá az a teher is nyomta a vállát, hogy ebéd után beszélnie kell a bárónéval arról, amit legjobban szeretett volna elsüllyeszteni a nem-létezés mélységeibe. Rettenetes kínban érezte magát, alig várta az ebéd végét, de azt is kívánta, bárcsak sohase volna vége, hogy ne kelljen ebbe a kimondhatatlan kínos beszélgetésbe belefognia.

Az ebédnek persze mégis csak vége lett, a fekete kávénál szokás szerint újságot olvastak, Mossóczy is beletemetkezett a Budapesti Hírlapba, nem értett belőle semmit, de olvasta, olvasta, csakhogy ne kelljen ránéznie a többiekre vagy beszélni velük. Mire kiemelkedett az újságból, a báróné már nem volt a szobában s a kis báró is ásítozva ment már kifelé.

Mossóczy még várt egy pillanatig, arra gondolt, hogy a kínos megbeszélést talán el lehetne halasztani estére vagy holnapra. Teljes határozatlanul ment ki a dohányzóból. A szobalány éppen ekkor lépett ki a báróné lakosztályából. Hirtelen elhatározással odament hozzá.

- Kérem, mondja meg a méltóságos asszonynak, hogy adja tudtomra, mikor beszélhetnék vele.

A szobalány elmosolyodott.

- Tessék várni, Mossóczy úr - felelte és bement a bárónéhoz.

Ezzel aztán vége is volt Mossóczy elszántságának. Futni szeretett volna, menekülni, de nem lehetett, a szobalány már jött ki és mondta:

- A méltóságos asszony várja a boudoirban.

Hát be kellett menni. Mossóczy még sohasem volt a báróné szobájában. Megcsapta az arcát a szoba különös levegője, az erős parfümillat, a félig behúzott függönyű ablakok félhomályos világításában elszédült kissé, a baloldali falnál álló óriási velencei tükörben meglátta saját sápadt, dúlt alakját és megijedt önmagától. Az aranyos, világoskék selyemmel bevont filigrán bútorok valami valószínűtlen kulisszaszerű hangulatot keltettek benne. Szédelegve ment a báróné felé, aki kényelmes, nyakán födetlen nyári pongyolában állt az ablaknál és kissé csodálkozó arccal ment elébe.

- No, mi baj Mossóczy? - kérdezte nagyon barátságosan. - Hallom mondani akar valamit.

- Igen, méltóságos asszonyom, bocsánatot kérek, ha zavarom - dadogta Mossóczy - de sürgősen kellett...

Nem tudta folytatni. A báróné biztatta:

- Jól van Mossóczy, hát beszélgessünk. De előbb üljön le ide.

Helyet mutatott neki az egyik kis karosszékben, ő maga pedig a selyemmel bevont chaiselongue szélére ült. Mossóczy tekintete véletlenül a hímzett házicipős kis lábára tévedt és ott is maradt. Most vette észre, milyen gyönyörű kis lába van a bárónénak, most az egész világból csak ezt látta, szinte még a zavaráról is megfeledkezett. A báróné észrevette ezt, egy egész halk kis mosoly suhant el a feje felett és hamar, de nem túlságosan sietve odább húzta a lábát a ruhája alá.

- Nos hát, mi a baj? - kérdezte bátorító nézéssel.

Mossóczy délelőtt az erdőben egész kis kerek szónoklatot gondolt ki, amelyben ecsetelte egész helyzetét, szólt a báróné vendégszeretetéről és bizalmáról, amelyre most érdemtelennek bizonyult, a tegnap esti botrányról, amelyért ugyan ártatlannak érzi magát, de azért magára vállal minden felelősséget, ezek után tehát nem marad más hátra számára, minthogy azonnal elmenjen ő is stb., stb. Mindebből persze most nem jutott eszébe egy veszekedett só sem.

- Méltóságos asszonyom - hebegte - meg kell mondanom, hogy tegnap... nem tehetek róla... de a szégyen az enyém... Tessék engem elküldeni... holnap reggel vagy még ma elmegyek...

A báróné vidáman elnevette magát.

- Ugyan Mossóczy, csak nem veszi olyan nagyon szívére azt a dolgot? A Therčse szemtelen volt, hát elküldtem. Magának még köszönettel is tartozom. Nem tudtam, hogy ilyen haszontalan ez a francia, igazán örülök, hogy nincs többé ő rá bízva a kis lányom. Mi mindent tanulhatott volna tőle? Maga tisztességes fiú, úgy is viselkedett, ne törődjék többé a dologgal! El se szabad most mennie, mert mi lenne Sanyi vizsgájával?

Mossóczy most egyszerre csodálatosan egyszerűnek érzett mindent: hisz itt nincs semmi különös komplikáció, nincs értelme, hogy elmenjen, hogy tovább is jeleneteket csináljon. Most nem érzett semmit, mint nagyon nagy fáradtságot, de ez nem volt kellemetlen, valami súlytalan lebegő érzés járt vele, a szívét pedig elárasztotta a báróné okos kedvessége.

- Hát maga ennyire a szívére vette ezt a dolgot? - mondta a báróné. Felállt a chaiselongueról és odalépett hozzá. Az egyik kezét rátette könnyedén Mossóczy vállára, az arcára halk pirosság szökött és a szemében sajátságos meleg fény lobbant fel. Mossóczy amint ránézett, másnak látta az arcát, mint máskor, de azért mégis a báróné kedves, okos arcának, valami erős valószínűtlenséget érzett maga körül, mintha mindez nem történnék, csak képzelődés volna. A báróné hangja melegnek, anyásnak, meghatottnak hangzott, kissé reszketett is, amint szólt:

- Hát ilyen jó fiú maga Mossóczy? Van az, hogy egy fiatalember ilyen?

Aztán hirtelen mozdulattal a két kezébe fogta Mossóczy sima arcát és maga felé emelte.

- Drága kedves, buta fiú - mondta halkan, lányosan, kimondhatatlan szeméremmel és kissé ő is lehajolt, egész közel a Mossóczy arcához.

Mossóczy érezte a báróné arcának meleg puhaságát, aztán finom parfümmel vegyes gyönge cigarettaszagot érzett, a szája odaért a báróné friss, lányosan kínálkozó szájához, eltűnt körülötte minden, a bútorok, a szoba, az egész világ, csak ez a feléje nyúló meleg, puha, édes kis száj volt valóság, ehhez tapadt, a két karjával görcsösen vonagló erővel ölelte át a báróné hajlékony, készséges vállát, magához szorította, a csókban magába szívta egészen a nőt, aki alázatosan felolvadva nyújtotta oda magát csókjainak, mint egy édes kicsi, szerelemben feloldódott asszony. Egy pillanatra közben kinyílt Mossóczy tudatában a kis Emma ártatlan, kacér kék szeme, szemrehányóan nézett rá, aztán a következő pillanatban lehunyódott és eltűnt örökre.