Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Szobotka Imre

Szobotka Imre a szelíd kubisták fajtájából való, abból, amelyikhez mestere, Jean Metzinger is tartozik. Szelíden kubistának lenni tulajdonképpen ellentmondó volna, ha arra gondolunk, hogy a kubisták - és éppen Metzinger is, Albert Gleizes-zel közösen írt könyvében - Cézanneban tisztelik apjukat. ("Cézanne-t megérteni annyi, mint a kubizmust megsejteni. immár jogosan mondhatjuk, hogy a mi iskolánk és előzője között csupán intenzitásbeli a különbség.") De Cézanne nem éppen szelíd temperamentum volt, hanem viharzó lélek. Az önmagukat kínzók, a magukat ízekre szaggatók közé tartozott. Ha az emberi test domború formáit szenvedélyes festményein szétszedi, eredeti összefüggéseket megszakítja és más arányok szerint illeszti össze részeiket az alkotás indulatának foka szerint, az ami benne önmagukra emlékezteti a kubistákat, az ábrázolt jelenség egész volumenét átjáró lendület. És minden kései műve lelket rengető vajúdásnak eredménye. Metzingerék főként azt a szándékot érzik ki Cézanne-ból, hogy a természettől lehetőség szerint függetleníteni igyekezett magát. Meg lehet, de akkor az a folyamat nagyon önkéntelenül ment végbe benne. Teorizálás nélkül, hatalmas érzés erejétől hajtva. Abban a művészi irányban, amelyet kubizmusnak neveznek, az elméleti végiggondolásnak elhatározó a része. És ez a fő oka annak, hogy művészeinek alkotásai kevésbé meggyőzőek, mint Cézanne-éi, kinek képei úgy hatnak, mint megannyi felordítás. Hozzája, a szertelen szenvedélyűhöz képest szelíd tanítványai csak játékos gyermekek. Művészetükkel gyermek módjára eljátszadozók.

Ilyen Szobotka Imre is (kiállítása a Belvedere-szalonban). Az életnek, formáinak, színeinek, a napfény játékának szelíden örülő gyermeki kedély. Mért kell neki azt, amit a természet gömbölyűnek és simának mutat, geometriás idomokba törnie? Hiába keressük, nem érezzük képein a belülről hajtó kényszerűséget, a magát megfékezni nem tudó lendületet, az akarat lázadozását korlátai ellen, valami elemi erejű fájdalmat vagy szenvedélyt. Ha a kubizmus, mint művészeti nyilvánulás lázadás a hétköznapi és a nyárspolgári ellen, akkor Szobotka képein önmagának ellentmondó törekvés. Mert ha például aktjairól - alapos képeinek legtöbbjének akt a tárgya - képzeletben eltávolítjuk a kubista réteget, a leghagyományosabb művészet marad meg utána: ugyanazok a természetet híven követő gömbölyűségek és egyéb véletlenségek, a motívumnak ugyanaz a hagyományos elrendezése a térében, melyet harminc esztendő festői gyakorlatából olyan jól ismerünk. A naturalista természetszemléletnek valami elegáns és világfiasan könnyed árnyalata. Ezen a merőben naturalista alapon annál sajátságosabb ellentmondásként hat a felületnek kubista értelemben való stilizáltsága.

Képein nem derül ki eléggé, hogy miért éppen a kubizmus stílusát választotta önmaga kifejezésére szerzőjük. A kubizmus térfogatot éreztető plasztikai törekvés, mint ilyen vagy nagy indulatnak, vagy egyszerűen az erőnek nyilvánulása. Szobotka elképzeléseiben kevés a keresnivalója, s nincs másképp: a tehetséges fiatal művésznek szabadulnia kell belőle, még minekelőtte modorrá merevítené meg üde tehetségét. Olyan stílusban kell elhelyezkednie, mely a finomságokra ráérző tehetségének kifejlődésére alkalmasabb. A napfénynek színeken átszűrődő és az emberi formákon meg-megtörő játéka iránt különösen finom az érzékenysége. Néhány szép tájképe azt mutatja, hogy a természettől bizonyos fokig elvonatkozni is tud. Mindebben sok a biztató és a szép jövőt ígérő.