Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXIX. FORRADALOM

A Tiberisen vontatóhajó volt indulóban, mely kelmét, ruhát, cipőt, edényt, s egyéb háziszert vitt Londoniumba, a britanniai ínséges népnek, mely a hadjárat alatt lerongyolódott és elszegényedett.

Alig ment el a hajó, vitorlás érkezett, mely tömlőben és hordókban görög bort hozott. Sípolást lehetett hallani, a parti élet megelevenedett, a raktárak mozogni kezdtek. Kikötői hordárok terheket cipeltek, vállukon, fejükön, a kalmárok, kik az árukat várták, kiabáltak a munkásokkal.

Egy másik gálya Alexandriából lenszövetet, arábiai fűszert szállított, fáklyák fényénél rakodott ki. Mindenféle keletiek jöttek, kik nézték az előttük elterülő várost és a parton tolmácsok útján igyekeztek magukat megértetni a rómaiakkal. A tartományosok tarka-barka emberanyaga volt ez, melyet még a koldusok is lenéztek.

Az éjszaka leszállt. Csak a Tiberis nagy S betűje fénylett, meg néhány olajlámpa.

Később még egy hajó futott be, melyen a misenumi hajóraj tengerészei jöttek Rómába.

Óriási lármával, káromkodva, veszekedve kikötöttek, rendetlenül ugráltak ki a hajóból, a parton összefogództak hárman-négyen és úgy indultak befelé.

Semmi jó nem nézett ki belőlük. Arcukat karmolás és harapás éktelenítette el. Üveggyöngyöt viseltek lesült nyakukon, érmet, a viharok ellen, fülükben függőt. Karjuk tele volt írva mindenféle jellel, horgonnyal, hajóval. Csak a szemétnép ment tengerésznek, az, amelyiknek 1800 sestercius alatt állt vagyona, a többi inkább a gyalogságnál, vagy lovasságnál szolgált, mert ott a szolgálat könnyebb.

Két köpcös tengerész, ki eddig a raktárakban rejtőzködött, várta a hajót a kikötőhídnál. Az egyik valamivel magasabb mint a másik.

- Hé - mondta a magasabb egy matróznak, aki partra szállt - mi újság?

- Semmi - válaszolta az és ölelkezve ballagott egy sápadt, betegesnek látszó fiúval, kinek szorongatta vékony kezét.

Most az alacsonyabb állított meg egy matrózt.

- Hová bajtárs?

- Kifelé.

- No ne siess olyan nagyon - szólt és megfogta karját. A misenumi hajórajból vagytok?

- Onnan.

- Mondd - kérdezte a magasabb - mi volt ma ebédre?

A matróz elfintorította orrát:

- Hát az, ami rendesen. Szálkás sós hal, meg zabkenyér.

A magas és alacsony nevetett.

- De bor csak volt? - kérdezték.

- Az ám. Tengervíz.

- Hát hús?

- Hetek óta nem láttunk. Csak emberhúst.

Megint nevettek mind a hárman.

- Van pénzed? - kérdezték tőle.

Rázta a fejét.

- Szóval már zsoldot se kaptok? Ej-haj, de jó bolondok is vagytok, hogy szolgáljátok a császárt.

A beszélőket egy csomó matróz vette körül.

Az alacsonyabb most megszólalt:

- Hát pajtások, akartok-e enni, meg inni? Itt van mindegyiketeknek egy-egy arany - és szétosztott egy csomó aranyat - menjetek és mulassatok. Mert azért van ám aki rátok gondol. Pisonak hívják. Ne felejtsétek a nevét. Calpurnius Pisonak.

A magasabb szintén beszélt, egy másik csoportnak.

- A tengerészek éheznek - mondta - disznóság, a tengerészek éheznek. Nero pedig dőzsöl.

A matrózok szétszéledtek, kis kocsmákba, s a két köpcös hamar eltűnt a raktárak mélyében. Egy lámpa világánál aztán összevihogtak. Tengerészruhában, övvel és sapkában állott szemközt: Zodicus és Fannius.

Mióta a császári kegy nem jövedelmezett, ebből éltek, még pedig jól és zsírosan. Összeköttetésben álltak az elégedetlen főurakkal, kik azon dolgoztak, hogy a népet felvilágosítsák és megértessék vele, hogy tulajdonképpen ő elégedetlen. Munkájuk azonban nem ment könnyen. Maga a nép, noha szűkösen élt, nem volt elégedetlen, hiszen az utcán és cirkuszban még ő uralkodott. az, amit a szenátorok és patríciusok beszéltek, nem érdekelte, a köztársaság emléke olyan messze volt, hogy nem is tudta, mi az. Az öreg katona, ki hátizsákjában még mindig lelt valamit, a forradalmárok beszédére tagadóan rázta fejét, melybe sehogy se fért a lázadás gondolata. Hiszen a katonaéletet megszokta, tizennyolc éves korától kezdve, mikor beállt a légióba s ő is úgy akart szolgálni a császárnak, mint apja, ki huszonöt évet töltött ott és aztán mint veterán távozott.

Zodicus örült a mai eredménynek. Sietve útnak eredt, csavargós utcákon, Fanniusszal együtt, Flavius Scaevinus szenátor háza felé, hol éjjel az összeesküvők tanácskozni szoktak.

Az éjszakára alapjában semmi szükségük se volt, akár nappal is találkozhattak volna, de az összeesküvők ragaszkodtak az éjszaka titokzatos lepléhez. Ezt regényesnek és izgatónak érezték. Szemük előtt a Julius Caesar elleni összeesküvés lebegett, melynek minden mozzanatát lemásolták s közben alig gondoltak arra, mit is szándékoznak tenni. Színpadiasan mozogtak és úgy is cselekedtek.

Zodicus a kapu előtti rabszolgának, aki régóta ismerte, ezt mondta fontoskodva:

- Jó barát.

Majd Fannius-szal együtt bement egy terembe. Ez volt az összeesküvők tanyája.

Szokása szerint megállt a terem közepén, jobb karját felemelte és állt, mint szoborrá válva.

- Forradalom - szólt végül.

- Cassius - kiabáltak feléje komolyan is, gúnyosan is.

Ő volt Cassius.

Fannius pedig Brutus. Az tőrt hordott keblében s ahányszor idejött, kivette és felvillogtatta.

- Összeesküvés - suttogta rekedten.

- A tengerészek éheznek - hörögte Zodicus. - Cselekedjünk.

- Cselekedjünk - ismételte Fannius.

Nem igen ügyeltek rájuk. Az összeesküvők nyomott hangulatban tanácskoztak. Piso, az összeesküvés feje, előkelő úr, dúsgazdag patrícius, kinek már rengeteg pénzében van a vállalkozás, felleges homlokkal ült közöttük és kétkedve nézte a szedett-vedett társaságot, mellyel annak idején hiúságból szövetkezett. Ő nem volt határozott híve a köztársaságnak, csak Nerot gyűlölte és mindenáron változást óhajtott. De időközben kiesett kezéből a gyeplő. Így se előre, se hátra nem tudott jutni, se szabadulni, se itt maradni. Nem tudta, hova sodródik.

Azok, akik mögéje sorakoztak, hasonlóan gondolkoztak. Lovagokból és nemesekből kerültek ki, kik főképp azt hánytorgatták fel, hogy a szenátus hatalma megcsökkent és jól esett elmondaniuk azt, amit a szenátusban el kellett hallgatniuk. De hogy kibeszélték magukat, minden tetterejük elfüstölgött.

Flavius Scaevinus, a házigazda, rendkívül óvatos ember volt. Ő bár egyetértett mindenkivel abban, hogy Nero uralmát meg kell dönteni, de azért minden szót megfontolandónak tartott s állandóan remegett. Ünnepélyesen megíratta végrendeletét, nyílt színen készült a merényletre, mely egyre halasztódott. Africanus Quinctianus, Julius Tugurinus, Nero egykori barátai most azzal tették magukat hasznosakká, hogy adatokat szolgáltattak ellene. Ezek a mérsékeltek általában mind gazdag és hatalmas emberek voltak s csak azért lázadtak fel, hogy még gazdagabbak és hatalmasabbak legyenek.

Az összeesküvők szélső pártja, mely azonnal cselekedni akart és nyíltan köztársaságot kívánt,ezen az éjszakán összetűzött Pisoékkal. Most amiatt támadták őket, hogy Piso a merényletet váratlanul és érthetetlenül meghiúsította. Megbeszélés szerint Baiaeba csalta a császárt, aki kíséret nélkül el is ment hozzá, de utolsó pillanatban még se engedte meggyilkoltatni őt, mert eszébe ötlött, hogy Nero a vendége és római patrícius nem él vissza a vendégjoggal.

- Még nem érkezett el az idő - védekezett Piso tétován. Kire támaszkodjunk?

- Az erőnkre - kiabált vissza valaki az asztal aljáról, hol a forradalmi párt hangoskodott.

Itt többnyire katonatisztek ültek. Lucius Silanus a vezér, Sulpicius Asper a testőrcsapatok századosa, Subrius Flavus a néptribun és Foenius Rufus.

Az, aki közbe szólott, felkelt. Most lehetett látni kicsoda. Lucanus volt, aki két katona között foglalt helyet.

Dúltan és sápadtan érkezett meg száműzetéséből az összeesküvés hírére. Szép arcát már ráncok szelték át. Az a hit, mely egyszer sugárzott róla, nem volt többé, csak a gyűlölet, hogy bosszút álljon, az öntött beléje erőt, az adott célt leromlott életének. Lobogott a haragtól.

Különben fáradtnak látszott. Nagy munkáját, melyet évekkel ezelőtt kezdett, távol a Várostól befejezte. De a Pharsalia, mely a császárok dicsőítésével indult, utolsó könyveiben már Pompeiust magasztalta és Caesar végül, mint gyilkos meredt fel, hullahalmok tetején. A költő elszánt köztársasági lett, a régi szabadság visszasóhajtója.

- A zsoldosok nem lázonganak - folytatta Piso - élnek a táborban, a sáncok között ahogy eddig, feleségeikkel és gyermekeikkel. Enni is kapnak.

- És a nép? - szólt egy nő, hatalmas hangon.

Epicharis volt, egy szabados nő, aki rövidre nyírt hajat viselt s olyan húsos, piros arccal és akkora lábakkal, kezekkel rendelkezett, mint egy lovaskapitány. Már régóta dolgozott a misenumi hajórajban, hol a tengerészeket pártütésre akarta bírni s vad színekkel festette le nekik Nero gaztetteit.

- A nép - felelt Piso szomorúan - tudni se akar rólunk. Kocsiversenyekre jár és tapsol. Sajnos, nem nekünk. Munkátlan még mindig, nincs annyi, amennyi kellene. Mindenről pontosan vagyunk értesülve. A kékfestők, takácsok, pékek, hajósok, tutajosok, ácsok, mészárosok, olajkereskedők, süteményárusok nem akarnak mozdulni. Dolgoznak és valahogy megélnek.

- De az anyagyilkos csak nem élhet tovább? - szólt Lucanus.

- A nép - felelte Piso - nem hiszi hogy ő a gyilkos.

- Róma felgyújtója - mondta Lucanus.

- Mindenki tudja - állapította meg Piso - hogy ezt a mesét mi találtuk ki.

- Mire várunk? - kérdezte most Lucanus gyűlölettel.

- A jobb időre - szólt Piso szerényen.

A szélső párt felállt, végigmérte a mérsékelt forradalmárokat.

- Arra várunk - süvöltött Lucanus hangja - hogy mindnyájunkat megöljenek.

Nem tudta magát türtőztetni s hozzátette:

- Éljen a császári köztársaság.

Izgalomtól remegve nézett farkasszemet velük.

- Mit akartok? - kiabálták a mérsékeltek.

- Éljen a császár - mondta Lucanus gúnyosan, a szélső párt hahotája közben.

Mindenki érezte, hogy a két párt jobban gyűlöli egymást, mint a császárt. Nerot Piso és Silanus inkább szereti, mint egymást.

- Így nem lehet tárgyalni - szólt Piso és beszédbe kezdett.

Ezt új beszéd követte, melyre másik beszéd felelt. A régi latin ékesszólás szép építményével, tömör mondataival, izzó szenvedélyével újra jelentkezett, mihelyt forradalmárok találkoztak egymással.

De a szélső párt gyors cselekvést követelt, azt akarta, hogy Ceres ünnepén, mikor Nero cirkuszban lesz, Lateranus konzul kérvényt nyújtson át Neronak, úgy mint Metellus Julius Caesarnak s a többiek elé boruljanak, úgy mint Brutus, Cassius és Casca, aztán szúrják le. A régi emlék mindenütt kísértett.

- Korai - mondta Piso.

- Késő - visongott Epicharis - holnap kell. Vagy ma.

- Ha nincs egy római, aki megtegye, akkor magam döföm le a rossz verselőt - lelkendezett Lucanus.

- Színt kell vallani - ordította Epicharis.

Natalis, egy mérsékelt összeesküvő, aki Seneca szabadosa volt és belőle gazdagodott meg, elkapta a szót és gúnyosan kérdezte:

- Hol van Seneca? Az nem vall színt?

- Beteg - felelték.

- Kormányozható betegsége van.

- Otthon ül - tette hozzá Natalis - bölcselkedik. És majd ahhoz a párthoz csatlakozik, amelyik győz.

Lucanus indulatra gerjedt.

- Hallgassatok - kiáltott - ő költő. Semmi köze senkihez és semmihez. Se hozzánk, se tihozzátok - és elfehéredett.

Megijedt tulajdon hangjától és szégyellte, hogy szenvedélyes tehetsége ide vezette, ebbe a ronda és aljas társaságba, a császár udvarából, mely szintén ronda és aljas volt. Mit is kereshet egy költő bármilyen politikai táborban? Leült, nagyon leverten. Nem érezte magát többé költőnek. Élete olyan értéktelen volt, hogy szívesen odaadta volna akármelyik pártnak, ingyen.

Senecát azonban mind a két párt magának követelte. Tisztelt és nagy neve szájról-szájra szállt, csak róla suttogtak, aki nem volt jelen és egyáltalában nem érintkezett velük.

Zodicus és Fannius hallgatott. Elheveredtek az ágyon s nem kis érdeklődéssel figyelték a történőket, noha nem láttak világosan, hányadán vannak. Ezért minden helyesléstől, vagy tiltakozástól szigorúan tartózkodtak. De hogy a kedv lelankadt, arra a területre léptek, melyen biztosan mozogtak. Az új Cassius és Brutus Piso mellé telepedett, magyarázta neki mind a kettő, mennyit fáradt, és hogy még mennyi a tennivaló a néphangulat fenntartására, a forradalom biztosítására. Piso megvakarta bölcs, kopasz fejét és előkereste pénzét. Tudta mit jelent ez.

Az ülés most már oszladozott. Nem is határoztak semmi érdemlegeset és senki se volt tisztában miért járt itt, csak Zodicus és Fannius.

Lucanus csodálkozva nézett rájuk:

- Kik ezek? - kérdezte Subriustól, a testőrcsapatok tribunjától.

- Költők.

Lucanus felvonta egyik vállát.

- Kik?

- Köztársaságiak, forradalmárok.

Lucanus most a másik vállát is felvonta.

- Ha őket látom - és átölelte a tribunt - akkor úgy érzem, hogy nem vagyok költő. És ha ők gyűlölik Nerot, akkor én szeretem őt.

Pocsék és keserű kudarccal végződött az összeesküvés. Sokan elszöktek féltükben, sokan elaludtak. Epicharis, a kövér és lelkes forradalmárnő köpködött az undortól.

Lucanus már csak nevetett.

Utolsó pillanatban, hogy menni készültek, az udvarról besétált a terembe egy kutya. Hatalmas, vörös szőrű állat, a házigazda kedves ebe, derékig ért a vendégeknek. Lucanus sokáig nézegette rőt bundáját, majd rákiáltott:

- Nero.

A többiek ujjongva ismételték a kutya új nevét, melyet egyértelműen elfogadtak.

De ez volt az egyetlen dolog, melyben megállapodtak.

Epicharist, amint hazafelé ment a külső városba, szegényes bérelt szobájába, még azon az éjjelen elfogták.

Nem ellenkezett. Egy szót se szólt. De benn a börtönben sem akart beszélni.

A katonák végigvágtak arcán, orrából-szájából patakzott a vér, testét rongyokká tépték, még se tudtak belőle kicsikarni egyetlen szónyi vallomást sem. Az a tüzes és ékesszóló száj, mely annyit beszélt a tengerészeknek, mintha elfáradt volna a beszédben és céltalanná válna, mihelyt börtönbe került, néma maradt. Később felakasztotta magát cellájában. A némaságot, melyet magára vállalt, új és el nem múló némasággal tetézte, melyet senki se törhet meg.

Piso azonban öngyilkos lett és akkor kiderült minden. Epaphroditust felkereste az az ajtónálló rabszolga, aki Zodicust és Fanniust beengedte. Flavius Scaevinust, a gazdáját letartóztatták, megtalálták nála a végrendeletét. Utána hurokra került Natalis is. Aztán elcsípték az egész társaságot, Zodicust és Fanniust kivéve, akik idejekorán kereket oldottak.

- Seneca - dadogták mindannyian.

Most is csak az ő nevét lehetett hallani. Az összeesküvők mind őt emlegették, mert tudták, hogy a híres író a császár barátja és azt remélték, így enyhébb lesz a büntetésük.

A nemesek és lovagok egymást adogatták fel és azt, amit még nem mondhattak egymás szemébe az összejöveteleken, kéjelegve kiabálták ki. Csak a szélsőpárt néhány embere viselkedett méltóságosan. A katonák, akiknek mesterségük az ölés és meghalás, nem hoztak szégyent a forradalomra. Sulpicius Asper utoljára a császár szemébe köpte minden megvetését és úgy halt meg. Sokakat az elfogatásuk színhelyén öltek meg. Lateranusnak azt sem engedték meg, hogy gyermekeit megölelje, a tribun, otthon, saját kezével fojtotta meg.

Nero tombolt. Az összeesküvés, melynek gondolatától azelőtt rettegett, fölpezsdítette, láthatóan örült, hogy most jó lelkiismerettel, biztonságosan ítélkezhet és folyton parancsolt. Világosság derült reá, végre tudta, mit kell tennie.

Már megteltek a börtönök, hely se volt több, de mindig újakat hoztak. A hivatásos besúgókon kívül a rabszolgák és szabadosok is működtek, kik urukat egy tíz év előtti pofonért beárulták és a Város megdermedt a rémülettől. Fényes nappal éjféli csönd borult a házakra. Zárt szobában se mertek beszélni, a falaknak is fülei voltak. Egy-egy alak sompolygott az utcán. Nem lehet tudni, fél-e, vagy ijeszt, besúgó-e, vagy leendő áldozat, vagy talán mind a kettő egyszerre. Aki beszélt, az gyanús volt, aki hallgatott, az még gyanúsabb. Szidni a császárt halál, de dicsérni és hízelegni, szintén veszedelmes, mert ezzel az illető bizonyára csak takarni akar valamit.

Százan és százan haltak meg egy régi Cassius- vagy Brutus-szobor miatt, mely fenn porosodott a padláson. Némelyeket azért szúrtak le, mert állítólag a szobrok előtt kicsit meghajtották fejüket.

- Kiirtani az egész nemességet - mondta a császár - csak a nép maradjon.

Nero boldog volt és friss. Az emberek pedig szomorúak. Olyan leverten ültek szobáikban, mint egykor a császár.

- Ki van még? - kérdezte Epaphroditustól.

- Mindenki megbűnhődött - válaszolt a titkár.

- Csak minden menjen a maga rendjén - szólt. - Meg kell szokni. Akkor a halál se rettenetes. Csoda ez? Az arc elsápad, a szív megáll. Nem is csoda.

A titkár figyelte Nero arcát, melyen művészi öröm lángolt:

- De azért érdekes - tette hozzá a császár - talán az egyetlen érdekes a földön. Néha nevetséges. Egyik-másik olyan fontoskodó méltósággal nyúlik végig, hogy el kell magamat kacagnom. Vannak aztán különösek is. Azok megmerevednek és érzem valaminek a kezdetét, aminek sohase lesz vége. Minden halott az élőnek a szobra. Nem gondolod, hogy aki öl, az szobrász? Csak most ízlelem meg az életet, csak most tudom mit szabad nekem, amit még egy császár se tudott igazán. Semmi se tilos - és nagy mozdulatot tett kezével.

Ezt a kéjét elaprózta, kis adagokra osztva élvezte, készült reá. Thrasea Poetus szenátort, akit gyűlölt, mert nem járt színházba és mert nem nyilatkozott a szenátusban, perbe fogta és hosszú, lelkiismeretes tárgyalás után végeztette ki, azzal az indoklással, hogy olyan komor az arca, mint egy tanítónak. Máskor csak felvillanó ötlet volt az egész. Valamit elgondolt, amit mindjárt meg kellett tennie. Lepidát, a nagynénikéjét, aki kis korában nevelte, igen szerette, de egyszer hogy az öreg nénike megbetegedett és hashajtót kért, ő halálos mérget küldött neki. Egyiptomi helytartója megfürdött a császár kádjában, ezért egy pillanat múlva elpusztult. Másik nagynénjének, Domitiának pedig amiatt kellett meghalnia, mert Baiaeban és Ravennában villái voltak, melyekre ő áhítozott.

A halottakat mindig megnézte. Sorban hevertek előtte és ő kereste, mi van bennük, a nyitott szemükben és agyvelejükben. De nem találta.

Egyszer mulatott a nemesekkel. Különösnek találta, hogy Scyllának olyan nagyon ősz a feje. Izgatottan eltávozott, majd palotájába hozatta fejét, az ember nélkül.

- Milyen ősz most is - szólt ámuldozva.

Mikor Ruballius Plautus fejét vitték eléje, mosolygott:

- Nagy orra van - mondta - és ez most még furcsább.

Nem tudott ellenállni ennek a játéknak, ennek a nagy-nagy kíváncsiságnak s folytatta tovább.

Esténként, néhány katona kíséretében kiment az utcára, mint valaha fiatalkorában és megállíttatta a járókelőket.

Az első ember elé lépett:

- Halj meg - szólt - akárki vagy - és szívébe döfte tőrét.

Az ismeretlen porba bukott.

- Ártatlan vagyok - mondta haldokolva.

- Tudom - felelte a császár - annál érdekesebb - és nézte figyelmesen, hogy múlik ki az ismeretlen.

(Vége köv.)