Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXVIII. A MÁSIK

Dorphorusnak nem igen akadt többé dolga.

A császártól nem kapott verset. Hexameterek helyett most számadásokat másolt, az ünnepélyekről szóló gazdasági kimutatásokat, melyeket a kincstár gyakran visszaküldött, mert nem tudta kifizetni.

A játékok és versenyek mindent felemésztettek, s azt, amit a tartományok szállítottak, pár hét alatt felfalta az éhes város. Pénz kellett volna, nagyon sok pénz, de nem tudták honnan venni. Kisázsia és Görögország minden temploma üres volt már, a katonák kifosztották, az adókat olyan magasra csigázták, hogy mindenki jajgatott, a gazdagok is, a szegények is. A nép, mely a császárt tapsolta, tavasz felé többnyire nem kapott enni, a gabonahajók nem érkeztek pontosan. Koldusok kéregettek az utcán, templomok előtt, hídfőknél mutogatva sebeiket, s a facérok már annyian voltak, hogy csapatokba verődtek.

Egy napon aztán kibontották a Capitólumon a vörös zászlót, ami a háborút jelentette. Britannia lázadt fel először a tartományok közül, az icének és trinabontok, kiket egy szőke hatalmas némber vezetett, Boudicca, lándzsával kezében, Burrus már nem élt, egy napon hirtelen meghalt, Suetonius Paulinust megverték a felkelők, a kilencedik légiót egészen megsemmisítették s csak aztán tudtak valahogy rendet teremteni.

Az írnok ült az irodában, tudott mindent, de nem törődött vele. Fáradt szemét az iratokból a palota felé emelte, ahol Poppaea lakott.

Az, ami valaha megindult lelkében, tovább haladt. Minden napnak meg volt a maga eseménye. Merész képzelgések, melyek sohase történtek meg, boldog és szomorú kalandok, kis haragok és kis kibékülések, melyeket maga talált ki, hogy benépesítse életét. Ezeket tovább szőtte anélkül, hogy gőgjében a valóságtól valamit is kölcsönkért volna. Poppaeával csak akkor beszélt, a kertben. Többet nem is akart Féltette vágyát újabb rázkódtatástól. Csak éppen elsétált minden este a tó mellett, az emlékezetes úton és ezt olyan tilalmas paráznaságnak, dacos fajtalanságnak érezte, hogy csodálkozott, miért nem mutatnak ujjal rá a többiek és miért nem veszik észre azokat a bűnöket, melyeket elkövetett.

Épp ezért rendkívül félénk, szótlan volt emberek előtt Azt hitte, minden meglátszik, amit ott benn zajlik és mindenki tud mindent. Holott senki se tudott semmit. Poppaea aligha emlékezett rá. Elhaladt mellette gyaloghintója, de nem vette észre őt. Máskor, mintha mégis reátekintett volna, mintegy azt kérdezve, ki ez az ismeretlen. Ekkor Doryphorus elvörösödött, titkos bűntudattal. Továbbsietett és tetette, hogy nem is látta meg őt.

Poppaea pedig unatkozott. Mestere az ölelésnek, ki mindent végigízlelt, nem vágyott többé a szerelemre. De ez az ifjú talán még érdekelte volna. Ha látja, mit rejteget magában, talán még egyszer megfürdik a csípős, fanyar tavaszban, odanyújtja a kezét és lehunyt szemmel engedi, hogy végigcsókolja válláig, nyakáig. De a fiatalság néma.

Doryphorus sokáig játszotta ezt a szerepet. Gőgöt mímelt, mintha senkit se látna maga körül.

De mikor hetek és hónapok múltak el anélkül, hogy találkozott volna Poppaeával, nem tudott többé uralkodni magán, nem használt semmi mesterkedés és ő, ki annyira félt szemérmes szerelmében, hogy remegett minden találkozás gondolatától, hívatlanul bement a császári kastélyba.

Az őrök beengedték, mert ismerték.

Itt nem talált senkit. Züllötten és szomorúan bandukolt előre. Még cipője csatját is elfelejtette bekapcsolni. Nem tudta, mit szándékozik tenni.

Egyik teremben, hol valaha Neroval és Poppaeával beszélgetett, megállapodott, a bútorokból magába szívta eltűnt idők hangulatát. Majd mintha keresne valamit, egyik teremből a másikba botorkált, végül a hálószobába ért, hol Poppaea aludni szokott.

Itt kicsit habozott, majd lerogyott az ágy elé, és mint aki a sírt látja, melyben legkedvesebbjét temették el, keservesen zokogott. Az, ami régóta felgyülemlett benne, most kitört, széthullott itten. Doryphorus remény és cél nélkül várakozott, pedig már ereszkedtek az árnyak és lassanként besötétedett.

Nero este meglelte őt, az ágy előtt.

Haragja csak egy villám volt.

Másik pillanatban már két rabszolga fogta.

- Itt - mondta Nero a rabszolgáknak.

Azok eléje tartottak valamit. Doryphorus tudta mi az. Szájába vette, fogai között mohón rágta a halált.

Aztán végignyúlt az ágy mellett csöndesen.

Nero vezette be Poppaeát.

- Ki ez? - kérdezte tőle mosolyogva.

- Nem tudom. - felelte Poppaea. - Egy fiú.

- Nem ismered?

- Nem.

- Gondolkozz csak.

- Ah - mondta Poppaea és derengett benne valami - az írnok. Az, aki a verseid másolgatta. Mintha egyszer beszéltem volna vele. A kertben - tette hozzá.

Poppaea nézte őt. Haja kibomlott fiatal homloka között. Egyszerre távlatok nyíltak előtte és megértette mindazt, amit az írnok nem beszélt el.

- És miért? - kérdezte Nerot.

- Mert bejött.

- Szegény - mondta Poppaea, őszinte sajnálkozással.

Szomorú volt, levert.

- Mit tettél - szólt maga elé.

- Megbüntettem.

- Ezt nem lett volna szabad - jegyezte meg Poppaea és elfordult utálattal.

Először érezte iránta ezt az érzést. Azelőtt csak lenézte.

- Szeretted? - kérdezte Nero.

- Nem szerettem - felelte Poppaea határozottan.

- De?

- Kár volt - szólt Poppaea.

Vigasztalanság áradt szavából, mely Nerora is átragadt. A császár meg akarta ölelni, de Poppaea kivonta magát. Fejét lehajtotta.

Később pedig sokat gondolt rá.

Nero sejtette, hogy elhamarkodottan cselekedett és új terhet vett vállára. Nem bánta volna, ha meg nem történik az egész.

- Vakmerő volt - mondta, hogy megnyugtassa magát.

Aztán tovább versenyzett. De sikere lanyhult, sok szerencsétlenség érte. Rosszul indult, nyílt pályán leesett a kocsiról, betörte homlokát, kifütyülték. Ő azonban már nem ismert vetélytársat. A kocsikat ilyenkor egyetlen mozdulattal megállíttatta és magát jelentette ki győztesnek.

Egy ízben sötét kedvvel jött haza. Utolsónak érkezett, még a versenybírák se segíthettek. Ő pedig kétségbeesésében összetörte azoknak a győzteseknek a szobrait, melyek a cirkuszt díszítették. Poppaea szemrehányást tett, hogy soha sincs otthon. Nero nem felelt, lovaglóostorával csapkodta az asztalt.

- Hagy abba - mondta Poppaea.

- Mit?

- Az egészet. Látod, hogy nem neked való.

És unott arccal:

- Mindig legyőznek.

Nero nem hitt fülének.

- Kit?

- Téged - szólt elbiggyesztve száját. - Igazán nevetséges. Mindenki nevet.

Nero azt gondolta, hogy Poppaea tréfál és azonnal visszavonja, amit mond.

- Te rajtad nevet - mondta - igen, te rajtad és rámutatott a császárra, aki kocsisruhában ült ott, vassal szegett, combjáig érő csizmában, ostorral.

Hosszan kacagott rajta.

Máskor a császár támadt:

- Sírtál.

- Nem.

- Szomorú vagy - mondta Poppaeának és fürkészte arcát. Doryphorus?

- Ugyan - felelte Poppaea - ő már nem él. Te nyugodt lehetsz.

Poppaea most azt tehette vele, amit akart. Háta mögött állott másik szövetségese, Doryphorus, a halott szerelmes, mint egykor Britannicus, a halott költő. Nero pedig vergődött, a két halott között. Annyira félt, hogy emberek közé se járt. Besúgókat sejtett mindenütt, kik valami titkos rendeletre figyelik. Már megadta volna magát, csak békében hagynák. Gyanús férfiak követték. Ő megállapodott, kéjes borzongással várta, hogy lefogják hátulról, aztán vaskézzel vigyék valahová, sorsa felé. De a járókelők nyugodtan ballagtak tovább.

Legjobban szenvedett azonban akkor, hogy Poppaeával nem beszélhetett. Más nem maradt, minthogy kiengesztelje őt. Kiadta a parancsot, hogy Octaviát öljék meg.

Octaviát hat éves korában adták férjhez Claudius Silanushoz, aztán mikor tizenegy éves volt, Nero vette nőül. Atyját és bátyját elvesztette, majd száműzetésben élt négy évig, remegve és siránkozva, idegenek között. Tizennyolc éves korában a barátságtalan szigeten véget ért szenvedése.

Fejét a Városba hozták. Poppaea látni akarta.

Halvány és szomorú volt. Fekete haja szendén simult homlokára, mint életében. Szeme kinyílt.

Poppaea farkasszemet nézett vele, hosszan, gyűlölettel.

A halott egy darabig állta. De aztán mintegy elfáradva a harctól, lehunyta szemét.

Még egyszer meghalt.