Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXVII. VERSENYKOCSIS

- Most nőül vehetlek - mondta Popaeának fásultan.

Popaea a trónteremben volt. Ő is fásultan bámult vissza.

- Császárné leszel - ismételte Nero.

Arra gondolt, hogy mikor először látta milyen ellenállhatatlanul szerette volna bírni és milyen egyszerűnek tetszett az egész, Poppaea pedig folytonos tusakodására, mely most véget ért. Egyikük sem örült különösebben a beteljesedésnek. Másképp képzelték.

Poppaea fellépett a trónra. Finom, lenge császárné lett, egy színésznőhöz hasonló, aki elveszett a nagy trónon, mosolygott, virágszerű mosolyával ott, hol azelőtt komor nőfejek trónoltak, melyek emlékeztettek nagy homlokú nemzőikre, a zord és férfias uralkodókra. Ő egészen nő volt. De könnyedsége nem állott ellentétben a fenséggel és előkelősége természetesebb volt, mint az övéké. Egy fejbólintással sokat kifejezett. Mindig éreztette, hogy ember s ezáltal érzékletesebbé tette a varázst, melyet a magasból árasztott.

Szépségével nem törődött annyit, mint annak előtt. Nem is volt rá szüksége, hogy mindig friss legyen, az unalom és ernyedés kellemesen hat fönn, a hatalom ormán. Azonkívül a siker, a legjobb szépítőszer, gyönyörűen megőrizte formáit. Sokat aludt és nyugodtan élt, kedves és leereszkedő volt mindenkivel, ezért meg is szerették, mert csak nőt láttak benne, aki mindig és mindenütt ugyanaz s egységet teremt a zűrzavarban. Aztán már belefáradt a küzdelembe. Amit elért, azt nem tartotta túlságosan nagynak, az eredmény nem állt arányban a vággyal és harccal, mely megelőzte. Rövid idő múltán azt se érezte, hogy császárné, mintha mindig az lett volna.

Nero bájosnak találta őt, aki enyhítette és beragyogta a római császárság komorságát. Gyakran volt vele együtt. De beszélni nem igen tudtak. A múltról nem ejtettek szót, a jövő már nem érdekelte őket. Többnyire a császár beszélt, akinek most lett volna igazán szüksége reá. Poppaea unottan dőlt hátra egy székben.

- A versem - mondta a császár.

- Ah a versed.

- A sikerem.

- Ah a sikered.

- A terveim.

- Ah a terveid.

Panaszkodni is szeretett volna, de csak egy ízben kísérelte meg. Elmondotta egyik álmát s halkan, vigasztalást keresve kérdezte tőle, mit jelenthet az. Poppaea csak annyit válaszolt, hogy ilyesmikkel nem jó foglalkozni.

Régi pohártársai, ifjúkori vidám cimborái kikoptak a mulatók sorából, elszéledtek a világban, ki jobbra, ki balra. Otho Lusitaniában kormányzott, Zodicus és Fannius tanított, Senecát perbe fogták ellenségei és uzsoráskodással vádolták. A császár tétlenül nézte, hogy merül el nevelője a piszkos hullámokban. Seneca különben se látogathatta őt, annyira megöregedett, elgyengült, hogy órákig kellett feküdnie kertjében és már mindentől visszavonult.

Nagyon unalmas volt a világ, kívül is, belül is. Nero egyet-mást próbált rajta változtatni és megvalósította ifjúkori álmait. Kertészei azon fáradoztak, hogy a rózsából és violából új virágot formáljanak, mely olyan legyen, mint a viola és úgy illatozzon, mint a rózsa, azonkívül összepárosította a sast és galambot s mert unta a vörös meg a fehér márványt, a kéket a sárgával keverte és azzal rakatta ki csarnokait. Csakhogy így is szegényesnek látszott.

Maga a színház se volt a régi. Ímmel-ámmal játszottak még, de a tömeg alig látogatta az előadásokat. Ki vágyakozott a szabadba, a gyepre, hol az igazi életet láthatta, a cirkuszba, vérző gladiátorokat és izgalmas kocsiversenyt nézni, mely felkorbácsolta szenvedélyét és soha nem békülő pártokra szaggatta a nézőket. A színészek divatjukat múlták. Helyükbe versenykocsisok kerültek, durva fickók, a nép becézett bálványai, kik tapsok között hajtottak, népszerűek voltak, ők is, a lovaik is, sokkal népszerűbbek, mint bármelyik költő.

Nero hajtani kezdett. Noha teste elpuhult volt, fegyverfogásra, katonai gyakorlatra képtelen, beletanult új mesterségébe és némi eredményt ért el. Előbb csak kétfogatúval próbálkozott, de a püthiai játékon már négyfogatúval, az istmosi versenyen hat lóval lépett fel. Versenykocsisok vették körül, kik kiabálták és szórták a pénzt, melyet a rendezők zsákból öntöttek eléjük. A császár a hajtásban megerősödött. Arca lesült, bőrén nagy szeplők bújtak ki és hasonlított társaihoz. Vastag, zömök kis kocsis, ő is lovakról és díjakról beszélt és csak akkor érezte magát jól, mikor kocsiján állott, megrészegítette az arcába vágódó levegő, a száguldás láza.

Szüksége volt erre a mámorra, erre a barbár izgatószerre, melyet a szabad ég alatt kapott, különben idegesítette a csönd és a szobában egyedül nem volt maradása. Az volt az öröm, mikor könnyű kocsija végignyilallt a pályán és paripái alig érintve a talajt, tovább repültek. Négyszázezer ember bámulta őt, a Palatinus és Aventinus közötti téren, lenn a széksorokon, kinn a cirkusz előtt, fenn a fákon és háztetőkön. Ilyenkor pihent. Kéket látott, az eget és zöldet, a gyepet és feketét, a földet. Később pedig még valamit. Egy óriás testszín foltot, az emberek arcait, melyek összekeveredtek egyetlen szfinksz-arccá, a tömeget. Ezen lyukak voltak, a szájak, melyekből biztató és fenyegető ordítás hallatszott, hogy győznie kell.

Ott állott a derekáig érő kocsiban, gyeplőkkel körülcsavarva, övében kurta, éles késsel, hogy veszedelem esetén elvághassa odakötözött testét. Leste, hogy kinyissák a kötelekkel zárt kaput és a pályára rádobják a fehér kendőt, mely az indítást jelzi. Szája sötéten lihegett. Mellette egy biga volt, távolabb két quadriga. Velük kellett mérkőznie. Barátságtalanul végigmustrálta a kocsisokat. Lovai alig bírták már. Hátracsapott füllel figyeltek, szemük idegesen forgott.

Aztán ez a feszültség pillanat alatt kirobbant, mikor a kocsikat a jelre elengedték. Ő is közöttük haladt. Öntudatlanul szállt, mint a por, melyet felkavart. Homokfellegek emelkedtek zsivaj verdeste dobhártyáját, a tömeg kiabált, feláll a padokra, önkívületes elragadtatásban. az már látta őt. Ott rohant legelöl, rövid zöld tunikában, feltűrt ujjakkal, a zöld párt embere, a császár, látszott kövérded karja, amint a gyeplőket feszítette, haragos homloka, melyen elszántság tükröződött. Nem messze tőle száguldott a másik három pár kocsisa, fehér, vörnyeges és világoskék tunikában. A versenykocsik tulajdonosai izgatottak voltak. De a nép, mely a vesztest cserbenhagyja, pártjára állott és minden torok csak az ő nevét bőgte.

Repültek a kocsik s ő élvezte az alaktalan sikert. Alacsony fal mellett vágtatott, mely a pályát határolta, majd egy sánc tövében, aztán fordult s egy oszlopnál, hol már sok hajtó a nyakát törte, édes bizsergés lüktetett föl agyvelejéig. Csak tovább, és előrekanyarult a nyílt pályára. Az életet érezte ebben a rohanásban és apja villant eszébe, a koszorús versenykocsis, aki fiatalkorában többször viaskodott.

Hétszer kellett megkerülni a pályát. A futamokat hét delfin mutatta, melyek közül mindig el-eltűnt egy, mikor a főkapu alá értek. Egy vonalban haladtak már a kocsik. Ő előregörnyedt, megnyúlt, mint lovai, melyek harapták a zablát, nyihogva, szemük a fáradalomtól és portól káprázott, tomporuk csillogott az izzadtságtól. A hajtók elfelejtve, hogy a császárral versenyeznek, káromkodtak s az a türelmetlenség gyötörte őket, mint indulás előtt. Mind a négy ostor lázasan dolgozott. A tömeg dulakodott, sokan verekedtek.

Már ott volt a cél. Szobrok és lombok közt robogtak a kocsik és jött a halálos kerülő, a legveszedelmesebb. Előretörni éppoly kockázatos volt, mint elmaradni, mert a nép könnyen agyonverhette azt, aki megcsalta várakozásában. Izzó tengellyel zörögtek. A nézők szinte vágyukkal tolták előre a kocsikat. Nero kidüllesztette szemét, vakon. Lovai megbokrosodtak, de egy rándítással egyenes vonalba terelte őket, és magának is hihetetlen, az utolsó irammal elsőnek jött be.

- Eheu - kiáltozott magánkívül - eheu - és csak akkor tért magához, mikor kioldották a gyeplők bilincséből.

A tíz afrikai telivér, melyet hajtott, reszketett a futástól. Ő is alig bírt lábán állani.

- Mi ez? - kérdezte a titkárt és a célra mutatott. - A cél ez a fehér krétavonal? - dadogta.

- Az - felelte Epaphroditus.

- Az - ismételte a császár, nyomogatva fejét. - Valami után rohantam - mondotta és tétován körülnézett, mint aki nem tudja, hol van és hová jutott. - Repültem - szólt - mint Icarus. Isteni volt.

Tunikája kövér hasán átizzadt és rossz szagot árasztott.

Hogy öltözködött, látni lehetett testét, mely szétesett, formátlanul. Barna, zsíros pöttyök borították mindenütt.

Epaphroditusszal gyaloghintóba szállt. Nem beszélt. Arca konok volt, szeme véres.

Mikor hazaért, kiment a kertbe, egyedül. A Jupiter szobor elé állt. Vele beszélgetett.

- Győztem - szólt neki halkan. - A koszorú az enyém. Ha láttál volna. De te nem látsz engem, gőgös, nem akarsz látni. Vagy tán haragszol, hogy nagyobb vagyok, mint te?

Kiegyenesedett, nézett a főistenre, a mindenhatóság tudatával. Vihart akart, villámokat, hogy megmutassa neki, ő is olyan hatalmas, mint Jupiter.

Nero kimondott csöndesen egy szót és fülében mennydörgést hallott. Majd lehunyta szemét, ismét kinyitotta, és úgy rémlett, köröskörül villámlott az ég.

- Látod? - mondta a szobornak.