Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXIII. "RÓMAI CITERÁSOK EGYLETE"

A "Római Citerások Egylete" A Via Appian mindössze két szobából állott, az emeleten és évekkel ezelőtt csak arra szolgált, hogy a művészek összejöhessenek és megbeszélhessék mesterségükre vonatkozó ügyes-bajos dolgaikat. Húrokat és hangszervázakat árultak itten, jutányosabban, mint egyebütt. Esténként a citerások együtt vacsoráztak a szegényes szobában, pacallal meg ecetes babbal töltötték feneketlen gyomrukat, bort iddogáltak és énekeltek.

Most az egylet Róma legfényesebb, legkeresettebb helye. Elfoglalja az egész földszintet és emeletet, de így se tud elhelyezkedni, mert a tagok száma megszaporodott, annyian keresik fel, hogy valóságos központtá változott és éjjel-nappal mozgalmas élet zajlik benne. Ez meglátszik külsején is. Párnák puffadnak a heverőágyakon, aranyozott székek és szobrok kerültek a hiányos bútorok helyébe, meleg ételeket, ínycsiklandó falatokat szolgálnak föl, melyeket a föld és tenger ád az embernek. A citerások már választékosabban öltözködnek, kalapot is hordanak és tógát, mert alkalmazkodniuk kell az új környezethez, a katonákhoz, patríciusokhoz és kalmárokhoz, kik mind gyakrabban keresik fel helyiségüket.

Eleinte csak egy-kettő szállingózott ide különböző ürügyön, alkalomszerűen, valakit keresve. Ma második tanyájuk. Viszont ők is átvették a citerások, irodalmárok, grammatikusok modorát. Könnyedén beszélnek, a költőktől ellesett hányaveti modorban és nem sokat adnak a külső formára. Akad olyan gyáros, aki reggelente köményes vizet iszik, hogy érdekesen halvány legyen az arcszíne. Idők során költők, polgárok egymáshoz hasonultak és most jól érzik magukat, együtt.

Mindjárt az ajtónál Vanitius ül, a törpe, egy széken, szokott helyén. Ő az egylet állandó vendége. Már délelőtt feljár és csak késő éjjel távozik az utolsók között. Nem bolondozik többé a császár asztalánál, hanem neki bolondoznak. Rengeteg a pénze és tekintélye s méltósággal, önérzettel viseli púpját, mely emberi sorba, kivételes helyzetbe juttatta. Akik bejönnek, először itt hajlonganak. Asztalka áll előtte, melyen ételek, italok vannak. Alig nyúl hozzájuk. Nem éhes és nem szomjas többé. A tányérnyalók megkörnyékezik, zaklatják egy-egy állásért, mely csak szavába kerül, ő azonban lerázza őket. Hangja vékony. Többnyire hallgat, nem szeret beszélni.

Délután kezdődik a kockajáték. Szedett-vetett népség ül össze játszani. Dobálják a poharakból az elefántcsont-kockákat, pedig a tét, mely annak előtte egy as volt, négyszáz sesterciusra is rúg, de természetesen vannak magasabbak is, ki hogy bírja. Egyelőre csak néhány borzas írócska gyomrozza egymást. De később felmelegszik a hangulat, indul az igazi játék. Megérkezik pár költő, ki újabban nagyon költekezik, néhány jobb színész, köztük Antiochus, aki szenvedélyes játékos és maga elé önti aranyait. Őneki itt van a becsülete. A Marcellus-színháztól évi hatszázezer sectericus a fizetése.

Hallani a játékosok kiáltását, amint a tételeket jelzik, egy-egy megjegyzéssel:

- Kutya - mondják - kutyadobás. Te vesztettél.

- Vénusdobás - szólt egy magányos hang. - Nyertem.

A nyerő Sophokles, a költő, egy nyápic emberke, aki sok pénzt söpör be, mert kedveli a szerencse és sajátos módszere szerint forgatja a kockákat, melyet nem árul el.

Ez a görög, kinek pillátlan szeme vörös a virrasztástól, azzal szokott dicsekedni, hogy vérrokona, közeli atyafia az egykori tragédiaírónak, amit nem lehet ellenőrizni, a többiek tehát elhiszik, vagy nem, aszerint, nyer-e, vagy veszt-e. Különben úgyszólván csak ebből a hitből él, mert se énekelni, se írni nem tud, legalább senki se olvasott tőle semmit és beszéde se vall igen költőre. Össze-vissza hazudik, családfáját az istenekig vezeti fel. Kapzsi és önző.

Tranio ül mellette, a Balbus színház tagja, jelentéktelen színész, ki a színházban a kutyaugatást utánozza a szín mögött, szerencsétlenségéről híres és ezért hallgatólagos szövetséget kötött szerencsés barátjával. Sophokles évek óta nem segített rajta, de azért barátságuk nem lazult.

Később jön Bubulcus, a sokszoros milliomos, a gyapjúkereskedő, ki itt szerezte összeköttetését a császárhoz, udvari szállító lett és azóta annyi vagyont lopott össze, hogy a legdúsabb polgárokkal vetekszik.

Öt háza van Rómában és Sabinumban egy olajfákkal kerített villája, halastóval és gyümölcsössel, körötte végtelenbe nyíló birtokok, melyeken aratnak. Se szeri se száma gulyájának, kondájának, ménesének. De már nem tud vagyonáról. Mióta a császár felszabadította, hátat fordított a munkának és rabszolgakeze, mely valaha trágyában túrt, megfinomodott, csak csempe körmein, rövid ujjain látszik származása, melyek közt most olvasatlan csurrannak át a megszámlálhatatlan milliók. Homloka vad és erőszakos. Szemében azonban már enyhült mosoly ül, kedves igyekszik lenni azokkal, akikkel beszél. Arca óriási, mint egy egyiptomi vízilóé.

Erre az alaktalan testre a legdrágább ruhákat ölti, hogy mindig tüntessen gazdagságával s ujjai merevek a gyűrűktől és ékkövektől. Máskülönben is igyekszik lépést tartani a korral. Noha alig tud olvasni, görögül pedig egyáltalán nem ért, gyönyörű könyvtárat szerzett, mely több szobát elfoglal, cédrusfaállványokkal és összevásárolta a ritka kéziratokat, a bőrszíjas könyveket, melyek csak egy példányban lelhetők a fórumon, a Sosius testvéreknél, Horatius könyvkereskedőjénél. Palotájában magánszínház van, melyen fellép feleségével együtt, aki Parisnál tanult táncolni és Zodicus iskolájába járt. Fiait Fannius tanítja a "Római Citerások Egyleté"-ben lévő tanfolyamon, hol költőket olvasnak a növendékek és maguk a híresebb poéták is előadják új verseiket. Ebben a környezetben, mely létalapját adta, letesz dölyféről, visszaemlékezik, mivel tartozik a sok írónak és nyájas, szerény, leereszkedő.

Gallióval lépett be, a kis színésszel, ki feleségének a szeretője, és Latinusszal, a széplélekkel. Nagy tisztelettel fogadták őt. Akik kockáztak, mind fölálltak, a játék pillanatra abbamaradt, még Vanitius is fölemelte közönyös fejét.

Sophokles, a tragédiaíró élelmes leszármazottja, kinek határozottan érzéke van az ilyen drámai fordulatok iránt, azonnal felpattant helyéről, belekarolt, vitte a kockázó asztal felé. Tranio el van ragadtatva frissességétől és fiatalságától. Florus gyűrűit dicséri. Phormionak az a fogása, hogy gorombaságokat röpít fejéhez,melyeken a kalmár nevet. Mindenki csak őt hívja játszani. Ez a társaság azonban nem engedi ki körmei közül és ahhoz az asztalhoz tessékeli, melynél mindennapi udvara ül, a hízelgőkből és élősdiekből.

Itt álldogál Fabius is, a szegény írnok, többszörös családapa, aki Acta diurna hivatalos híreit másolgatja. Szerepe évek óta csak annyi, hogy lesi Bubulcus kockáit és ha veszt, sóhajtozik, ha nyer, mosolyog. Ügyetlen bókoló, beéri azzal, hogy néha valami butaságra nyitja száját, amiért Bubulcus a társaság helyeslése közben hátba böki őt. Fabius azért nem megy el. Vár türelmesen, aztán fájdalomdíjul kap egy aranyat, hogy legyen miből vacsoráznia.

Bubulcus mértékkel szórja pénzét, mert már ismeri embereit és tudja, ki mennyit ér a piacon és mennyire van a császár kegyében. Ezért az adakozásban bizonyos kulcshoz tartja magát. Crispus, az ösztövér olajkereskedő azonban új ember. Ő csak rövid ideje forog a művészek körében, kiknek jóvoltából udvari szállító óhajtana lenni, félszeg és bátortalan, tájékozatlan, úgy hogy Zodicust olyan nagy írónak tartja, mint Senecat, Traniot akkora színésznek, mint Parist. Boldog, hogyha egy-egy szóba ereszkedik vele. Ebben bőségesen van része. Őt is körülveszik a lebzselők, és halkan kölcsönkérnek tőle, amit Crispus készségesen teljesít. Szegény, derék olajkereskedő egy eltévedt gyermeknek tetszik a Múzsák e kedveltjei között.

Más világ van most, mint hajdanán, mikor a színészek rabszolgasorban álltak, száműzték és korbáccsal verték őket a hatalmasok s a tisztes ember még leányát se adhatta hozzájuk. Majdnem mind felszabadultak. A régi császárok rendeletei,melyeket az erkölcsök elpuhulása ellen hoztak, érvénytelenné váltak, új korszak következett és az állami művésztelep napról-napra jobban virágzik. Az aedilisek, a játékok rendezői úgyszólván minden este hivatalos órákat tartanak itten, hogy érintkezzenek a kor kitűnőségeivel, s egyetlen magasabb hivatalnok sem mulaszthatja el, hogy megmutassa magát ezen a helyen, hol a császár színház után vacsorázni szokott.

Zodicus estefelé érkezett Fanniusszal, zajongó csoport élén. Iskolájukban véget ért az óra. Pylades, a nématájékos, aki tanfolyamukon a táncot és vívást tanítja, fürgén libegett be, repülő kezekkel és lábakkal. Neki is sok tanítványa volt, különösen a szenátorok közül. Nero utóbb egy ünnepélyen gladiátorokkal állította kardversenyre a szenátorokat, kik nehogy készületlenül érje őket a harc, edzik testüket, hajlékonnyá, ügyessé igyekeznek tenni öreg inaikat.

A tekintély azonban Zodicus, a költészettan tanára és Fannius, ki szavalásra meg énekre oktatja tanítványait. Híveik seregében haladnak, kik még mindig kérdésekkel ostromolják mesterüket.

Lentulus, egy szerény és öregedő kisbirtokos, ki nem boldogulván vénségére, elhatározta hogy versírással próbálkozik és tanulmányozza a költőket, még mindig a lecke hatása alatt áll és arra kéri Zodicust, magyarázza el még egyszer, amit előadott. A kisbirtokos fáradtan néz maga elé. Az a sok új dolog, melyet ezeken a leckéken hallott, elcsigázta és míg mestere beszél, családja jár eszében, gyermekei, felesége, majorsága s alig tud már figyelni. Rendkívül szorgalmas, de semmire se jut. Nehéz a feje.

- Csak a dactylost tudnám - sóhajtozik.

- Pedig nagyon egyszerű - válaszolt Zodicus és hüvelykét végigjártatva ujjpercein, skandál egy hexametert.

- Igen - feleli Lentulus bambán és ő is tapogatja ujjait.

A terem csupa lárma és fény. Crispus, a nyájas olajkereskedő egy tétre félmilliót veszt, kifosztottan feláll, de azért szeretetreméltóan mosolyog. Bulbulcus még bírja.

Zodicus és Fannius nem elegyült a társaságba, félreült egy oszlop alá, ott beszélgetett.

- Alig győzöm - mondta Zodicus. Megint hat patrícius. Egyre többen jönnek.

- Én felemeltem a tandíjat - szólt Fannius - de megint megrohantak. Főképp az aggastyánok vívnak.

- És haladnak? - kérdezte Zodicus.

- Nem igen - válaszolta Fannius, fakó vigyorgással kaján száján.

Mind a ketten duzzadtak a pénztől és becsüléstől, de azért nem jó hangulatban voltak.

Ezt a két embert az irigység tartotta össze. Közösen féltékenykedtek mindenkire, aki valamit elért és általában semmit se helyeseltek, ami jó és megnyugtató. Csakhogy egymásra is éhes gyűlölettel tekintettek. Zodiciusnak fájt, hogy Fannius is boldogul, Fannius pedig nem bírta el Zodicus sikerét. Ezért állandóan együtt jártak, mert attól tartottak, hogy egyikük a másikuk távollétében többre viszi és tudták, hogy mihelyt elválnak, csak mocskolják egymást. Így lett belőlük Castor és Pollux.

Kevés szeretetet kaptak az életben, elismerést semmit. Zodicus fiatalkorában a fórumon loholt és érzékeny versikéit, melyeket ugrándozó báránykákról és turbékoló gerlicékről írt, fülébe harsogta mindenkinek, de meghallgatást nem talált, kinevették, vagy ellökték. Ezt nem felejtette el, még most sem, hogy a császár magához emelte. Bosszúra vágyott mindenkivel szemben, aki vidám és elégedett s visszafizette a rosszat azoknak is, akik sohase bántották őt. Fannius valamikor mint rabszolga köveket cipelt a hátán, kitörte bal lapockáját az összezúzott csontja úgy sajgott, hogy sokszor aludni se tudott miatta. Ő sem békült meg soha. Horkolt az örömtől, valahányszor rosszat hallott, vagy mondhatott valakiről. Mérhetetlen boldogtalanság és aljasság lakozott ebben a két húsos, alacsony rómaiban. De szemükben még ott pislákolt félénken a régi vágy a szeretet után, mélyen, hamuval borítva, és mindannyiszor feltündökölt, mikor valaki dicsérni kezdte őket, vagy csak azt a reményt gerjesztette, hogy becsülést érez irántuk.

Búsan üldögéltek.

- Jön? - kérdezte Fannius.

- Mit tudom én? - mondta Zodicus ingerülten.

Még mindig a császár volt minden gondolatuk, most is, hogy alig fogadta őket. De ezt szégyellték bevallani egymásnak.

- Mikor voltál nála? - vallatta Fannius.

- Múltkor - szólt Zodicus - most sok a dolgom.

- Nekem is. Aztán mindig játszik.

- Igen - mondta Zodicus, torz fitymálással, Parissal járkál. Fölléptette a Bulbusban is. Meg a Marcellusban. Láttam.

- Jó volt?

Zodicus nevetett:

- Pocsék. Nevetséges. Nem veszik komolyan. Alapjában véve senki.

- Senki - mondta Fannius, mély,megvető hangon. - Csak mi csináltunk belőle valakit.

Epe fröccsent nyelvükről. Lenyelték, mint valami undorítót, amitől arcuk is elcsúfult.

Aztán puhatolóztak, figyelték egymást, nem akarták elárulni, hogy kicsöppentek a kegyéből.

- Ma hol lép föl? - kérdezte Fannius.

- A Pompeiusban - felelte Zodicus. El se mentem - és elbiggyesztette száját.

Callicles három nővel jelent meg, mint szokott, Lolliával, aki Bubulcus szeretője, de soha sincs vele s a gazdag kalmár, mint beszélik, csak divatból tartja és két egyiptomi hetérával, kik kicsiny, fakó arcocskájukat kékes-fekete fürtökbe rámázták és sajátos vidámsággal mutogatták a fényben fehér fogaikat. A nők fátyolát Callicles vette át, szertartásosan. Mindenki feléje fordult, bizonyos kedves derűvel, amit ő széles mozdulattal köszönt meg.

Görög neve ellenére is latin származású volt, fiatal éveiben azonban hosszasabban tartózkodott Athénben, szokásaiban, beszédében egészen elgörögösödött és mérhetetlen lenézéssel viseltetett a katonai latin állam iránt, melynek véres barbárságát, nehézkes művészietlenségét nevetségesnek tartotta. Termete törékeny. Haja kevés, középütt gondos és egyenes választékkal, melyet olykor kisujjával hoz rendbe. Ametisztszínű kopottas tógát visel, de azért előkelően redőzi, mint valami patrícius.

Sokan színésznek, írónak, táncosnak vélik, noha nem az, hanem minden együttvéve. Egy összetört életet rejteget magában s nemes és szomorú céltalansága kiül fáradt arcára, melyet orrtól a szájig mély árkok sötétítenek, hosszú és érdekes orrára, mely mintha régi vágyai felé sírna. Szemében megalvadt feketeség, parázsló, mély és égetett, akár egy öreg madáréban.

Abból azonban, amit elrontott az élet negyven év alatt, ő csodát művelt és a drága roncsokat pazar kézzel dobálta. görögül csevegett. Záporosan tudott beszélni mindenről, ami eszébe jutott, nők cipőiről, násfákról, szépítőszerekről, versekről, elképzelt szerelmeiről, melyeket egyiptomi királyleányokkal élt át, kiknek ősei gúlák alatt alszanak, költők ocsmányságairól, ismert államférfiak szokásairól, csupa sete-suta dologról, melyet a hallgató fontosnak és jelentősnek érzett, mert annyi lelket öntött belé, hogy megelevenült. A művészek e tanyáján, úgy rémlett, egyedül ő a művész, aki nem vallotta magát annak.

Mindenki az ő ajkán csüngött.

Külön nyelvet teremtett, ódon szavakból, melyeket régi remekírók használtak és ezeket csúfondárosan, bizonyos ál-jóhiszeműséggel elegyítette azokkal az éjszakai kifejezésekkel, melyeket itt hallott. Csípős volt, néha maró és kegyetlen. Gúnnyal nyilatkozott mindenkiről, elsősorban önmagáról, hogy szánalmat ébresszen maga iránt. Az a sok érzés, mely finom lelkében élt, az édes láz megsavanyodott, a borból ecet lett. De az erős és még mindig illatos.

A nők, kik körötte ültek, figyeltek. Kellemes, bársony hangján beszélt. Poppaea sárga szalagjait dicsérte, melyekkel lábait átköti, az aranycipőkben.

Időközönként megszakította beszédét, mert észrevett egy-egy nőt, ki elsuhant mellette.

- Bájos - mondta a nő felé - elbűvölő - bókolt a lányoknak, udvarias túlzással, száján egy enyhítő mosollyal.

Ezeket a bókokat úgy szórta szét, mint értéktelen rózsákat, felületesen, de kedvesen.

Aztán tovább beszélt:

- Ó - sóhajtott - Athénben a hölgyek halvány fátyolt viselnek. Fejüket pedig kissé hátrahajtják, mikor énekelnek, így. Az athéni nők csuklója finom és jóindulatú.

Ivott kicsit, mert szerette a bort és poharába nézett, szomorúan.

- Nagyon szomorú - tette hozzá lógó fejjel.

- Micsoda?

- Nagyon szomorú. Ma láttam egy római nőt gyapjúköntösben. Kövér volt és szuszogott. Nem szomorú ez, hölgyeim?

Hátul a kockaasztalnál haldoklott a játék. Bubulcus is fölkelt, a költők osztozkodtak a pénzen. Sophokles még egy rohamot intézett a kalmár ellen.

- A művészek - mondta Callicles, leírhatatlan furcsa kézmozdulattal - Sophokles, a nagy költő derék ükunokája. Íme egy új jelenet Oedipusból: "Oedipus Rómában".

Bubulcus a nők felé ment.

Callicles, aki közönségesen csak potrohos férfiúnak hívta őt és sok változatban írta le szőrzetes mellét, bütykös lábát, dagadt fejét, most a pénzeszsák közeledtére tisztelettel teljes arcot öltött, mert a gazdag embereket bámulta.

- Adonis - röpítette felé a szót.

- Tessék? - szólt a kalmár, aki nem tudta, kicsoda az Adonis.

Callicles nem volt képes hízelegni, mert bár ravasznak hitte magát, nem ismerte az embereket és sohase tudta eltitkolni lenézését azokkal szemben, akiket meg akart nyerni. Nem is kapott semmit soha, s abból éldegélt, hogy hetérákat tanított görögül.

Mindenki kacagott a kalmáron. Callicles pedig zavartan magyarázkodott:

- Komoly, derék férfiú - mondta Bubulcusra mutatva. - Érccipőkben halad célja felé. Mint a szárnyas Mercurius. Ne értsenek félre - tette hozzá.

Most Zodius is odasompolygott hozzá. Neki naponta szüksége volt arra, hogy Fanniusról valami rosszat halljon, amit Callicles készséggel teljesített. Fanniusnak viszont Zodicust jellemezte, tömören.

- És Nero? - kérdezték Calliclest mind a ketten.

- Ő a császár - mondta hódolattal.

- De a versei?

- Meleg, párnás kezei vannak - szólt Callicles.

- Mégis - vallatták a költők, akik tudták, mit tart róla.

- Anakreon - szólt Callicles - nagy költő volt - itt kiitta poharát - de ő nem volt császár - és körülnézett, leplezve mosolyát, mely csak szemében izzott.

Felugrott, a konyhába sietett, hogy érdeklődjön a vacsora iránt, mert ínyenc volt, kedvelője a finom falatoknak és az aszúbornak. Itt egy mosogatólánnyal csevegett, aki kicsit szurtos volt ugyan, de nagyon szép. Callicles elővette kis üvegét, melyet mindig magánál hordott, a leány nyakába illatszert csorgatott, mely végigömlött hátgerincén és sikoltásra késztette, aztán ő, a tébolyító királylányok kedvese vadul szájon csókolta a rabszolganőt és istennőnek nevezte. Majd visszatért a három hetérához.

- Fülemüle-leves lesz - újságolta - az imént kétezer fülemüle vérzett el kitűnő szakácsunk kése alatt - és a nőket átkísérte az ebédlőbe.

Az ebédlő csupa rózsa volt. Nyolcszázezer sesterciust adott ki a kincstár pusztán rózsákra, mert a császárt idevárták.

Nero ott hevert az asztalnál. Színház után érkezett s fáradtnak látszott. Mostanában sokat kellett játszania, mert a nép egyre több játékot kívánt és ő énekelt, szavalt cirkuszban, színházban, majdnem minden este hogy elfeledtesse a zendülés emlékét. Vacsora előtt drágagyöngyöt vetett borába és megitta. Amint mondta, egy milliót nyelt le. Aztán érezte, hogy a gyöngy gazdaggá teszi torkát és gyöngyházfényt lop szemébe.

Színészek vették körül, kik vele együtt játszottak és most mulattatták. Később, hogy nehéz borokat ittak, egymás közt kedélyeskedtek, mint kartársak. Gallio a fogatlan Pammanest utánozta. Alityros Traniot, Lucius Phanumot, Phanum Porciust, Porcius pedig Alityrost. Ebből a szerepből egész este nem zökkentek ki. Senki se volt ő maga. Mindenki más volt. Antiochus, aki eddig nem vett részt ebben a furcsa játékban, egyszerre fölkelt és a nagy színészt mímelte, akit eddig nem mertek utánozni, híres vetélytársát, Parist. Tragikus rémület sugárzott róla, suttogott, mert ő a nagy jelenetekben suttogni szokott és kezével ijedt mozdulatot tett. Annyira élethű volt, hogy Nero dülöngött a nevetéstől.

Mikor javában kacagtak, belépett Paris. A kedv tetőpontra hágott. Mulattak a két Parison, az igazin és a játszotton, akik szembekerültek egymással.

Paris azonban dúlt volt, ijedt. Egyenesen odament Nerohoz és fülébe súgta:

- Összeesküvés.

Nero elértette a tréfát:

- Rettenetes - súgta vissza és mint jó színész elfehéredett.

Aztán arcába nézett Parisnak, elnevette magát. Rávert a vállára:

- Remekül játszottad - kacagta - feküdj le és igyál.

Ők ketten, a nagy színész és a császár bizalmas barátságban éltek s gyakran megengedtek maguknak ilyen tréfát. Szinte versengtek egymással, ki tudja megtéveszteni a másikat úgy, hogy a játékot valóságnak higgye. Nem érték be pillanatnyi ötletekkel, előkészítették, alátámasztották, folytatták az ugratást, sokszor napokon át. Paris egy alkalommal, mikor együtt ittak, hírnököt küldetett magához, hogy villáját kirabolták. A hírre sírni kezdett, tépte haját, hazarohant és sokáig nem mutatkozott a császár előtt. Aztán részletesen festette le, könnyel szemében, hogy dúltál fel szobáit és engedte, hogy a császár vigasztalja. Nero, mikor rájött a turpisságra, haragra lobbant. Magából kikelve közölte, hogy az illetlen mókáért száműzi Parist és azonnal el kell hagynia a Várost. A színész már úton volt, mikor visszahívatta azzal, hogy ő győzött. Mert ő is csak tréfált. Erre a két színész átölelte egymást, kölcsönösen meg volt elégedve, kacagott.

Nero maga töltött Parisnak, de az nem nyúlt a pohárhoz.

- Nem - susogta halkan - most nem tréfa.

- Olyan pompásan csinálod, mint még soha.

Paris fáradt volt. Nero felállt, még mindig kémlelve az arcát.

- Nem játszom - mondta Paris - és most a szája körül valami elárulta, hogy igaz.

Lementek, hintóba szálltak. Nero, hogy együtt maradtak, még egyszer kérlelni próbálta, hogy ne folytassa a játékot. Már nevetett is, de akkor ajkára fagyott a kacaj.

- Rubellius Plautus - mondta Paris - Augustus rokona. Őt akarják trónra ültetni.

Paris idegesen beszélt:

- A szenátus egy részét megnyerték. Lázadást szítanak a katonák között. Még a testőrcsapatokkal is érintkeznek. Minden szál a kezünkben. A vezetőjük is.

- Kicsoda?

Paris nyelt egyet. Mintha nem akarna beszélni. Aztán:

- Agrippina.

- Ő? - kiáltott Nero - az anyám - és harapta a gyaloghintó párnáját - az anyám, az anyám - és szaggatta a párnát fogával, mint a tigris.

(Folyt köv.)