Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám · / · Figyelő

Tóth Aladár: Humperdinck

Talán sohasem jutott fontosabb szerep a koreszméknek a művészetben, mint most a romantikus egyéniségimádásból kiábrándult és újabb dogmatizmusba vagy legalább is újabb "eszmei közösségbe" kívánkozó kor küszöbén. Elfelejtik, hogy a művészet, mint a magát folytonosan újjáteremtő élet folytatása, minden alakulatában magában foglalja a teljes, az egész életet, azaz felbonthatatlan, elemezhetetlen egység. Már pedig minden egység, teljes létezés: egyéni létezés. (Ami a kor életében szervesen egységes és oszthatatlan, az is egyéni élet: az illető korszak egyéni élete.) Ha valamely alkotásban korszerűséget találunk, úgy ezáltal már a mű elemezhetőségét állapítjuk meg, megjelölünk benne egy hozzátehető és elvehető, azaz egyénileg belenemdolgozott részt, ami annyit jelent, hogy az illető alkotásból hiányzik az élet oszthatatlan teljességének szelleme, az illető alkotás: nem tiszta művészi munka. Az élet teljességét, legigazibb általánosságát magában hordozó művészet tehát, az egyéniségnél kezdődik. A tiszta művész leírhatja ugyan korát, de sohasem reprezentálhatja azt. Ez utóbbi szerep a kisebb tehetségekre háramlik, akik úgy írják le a "kizsákmányoló nagytőkést" ahogyan az a forradalmi piac felületes képzeletében kísért, vagy úgy festik le a "zsidó újságírót", ahogy annak alakja napjainkban általánossá vált.

A korszerűségnek, koreszméknek öntudatos művelése Humperdinck Engelbert korában lett a kisebb tehetségek törekvéseinek központjába. Wagner után lenéztek minden olyan művészi kísérletet, mely nem hordozott "eszmei reformot" méhében, mondanunk sem kell, hogy ez a reformálás (éppen a tehetség korlátolt volta következtében) mindig közkeletű koreszmék szellemében történt, és ezért nem volt egyéb, mint a nagyközönség ízlésének betolakodása a művészetbe. Humperdinck is szerény tehetség volt, aki sohasem tudott kora fölé emelkedni, azonban alakja jóval rokonszenvesebb féltehetség honfitársainál: finom, alázatos lelkét ugyanis érintetlenül hagyta a korszerűség hajhászás nagyzó divatja és elvitathatatlan érdeme, hogy a zenét filozófiai frázisok rosztrumáról levezette a kispolgári gyermekszoba meséskönyvei közé; s a wagnerepigonok pátoszától körül deklamálva, noha ő maga is wágneriánus, megtér a német meseoperához, melynek érzelmi szálai a XIX. sz. első felének romantikájához nyúlnak vissza. Sajnos Humperdinck idejében a mese már elvesztette frissességét, az öntudatos szimbolizmus és hangulatoskodó artisztikum megmérgezték fullánkjukkal. Ez a kor hibája volt, melyet legyőzni Humperdinck nem volt elég. Ide Strauss Till Eulenspiegeljének bevezető taktusai kellettek, vagy egy Dehmel lángesze, mely nemrég ébresztett "Blinde Lieber"-jével a német lélekben mindig ott szunnyadó mesehangot Grimm óta alig hallott csodálatos tiszta életre. A mesehang legtisztább csengését a zenében Schumann találta meg. A német romantikus operát (Weber-Lortzing-Marschner) egyrészt a vadregényesség, másrészt a szép, tiszta szentimentalizmus (Weber!) határolja. Schumann túlkerül mind a kettőn. Csak gondoljunk a Kreislerianára, amint az első szám szertelen szenvedélye, a második érzelmes ariózója, a harmadik szeszélyes fantasztikuma után egyszerre csak megcsendül ez a csodásan egyszerű mesehang, a "Dichter spricht" felejthetetlen akkordjait idézve emlékünkbe. A tiszta mese csak optimista rasszok szellemében születhetik meg, alapot az élet gyermeki, kritikátlan elfogadása terít alája, rendíthetetlen erős hit kell hozzá és elpusztíthatatlan életerő,mely az élet szenvedéseiben és csalódásaiban nem törik meg, hanem átmeneti az élet összes értékeit a fantázia szabad birodalmába. Mi sem áll távolabb a mesétől, mint az élet tagadása vagy a dekadencia. A valódi mesék hatalmas erejét csak akkor érezzük, ha holmi szimbolista, metafizikával kacérkodó artisztikumok mellé állítjuk őket.

Humperdinck művészetének nem állottak ilyen erők rendelkezésére. A wagneri metafizika után lopódzott a gyermekszobába s Humperdinck maga sem volt eléggé gyerek. Az élet bírálatnélküli elfogadása és a metafizika, az öntudatlan intuíció és a művészkedés közötti ellentét nyomja rá bélyegét Humperdinck meseoperájára is. A mese hangulatoskodássá válik, az intuíciót finom, de másodlagos artisztikum váltja fel. Wagner művészi hatása magában véve még nem lenne hiba, a hatás, melyet valamely nagy egyéniség igéz a fiatal művészre, mindig szervesen átdolgozott élményen alapul. Sokkal veszedelmesebb azonban az elméletek holt keretekbe kényszerítő hatása. Humperdinckre Wagnerben sajnos nemcsak a művész, hanem a teoretikus is hatott. Beyreuth levegőjén nevelkedve szerezte meg az illedelmes tanítvány szerénységével azt a szolid tusát, mely külsőleg összefogja művészetének széteső anyagát. Kétségtelen azonban, hogy a lépés, melyet Humperdinck Jancsi és Juliskájában megtett, az őszinteség felé vezetett. A siker nem tántorította el: megmaradt mindvégig a pózmentes mérséklet útján, amely ha nem is vezetett a zenészek panteonjába, de a német muzsikusok nesztora elérkezett rajta a megértő, tiszta akadémikusság nyugodt révébe.