Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XVIII. TAPS

Poppaeának megvolt a maga módszere. Időközönként, minden magyarázat nélkül, eltűnt és semmi hívásra sem jelentkezett. Aztán sóhajtozva, könnyek között családi perpatvarokról, csúnya féltékenységi jelenetekről panaszkodott. Nero rendesen üzenni szokott érte.

Most annyira elfoglalták ezek a gondok, hogy megfeledkezett róla.

Poppaea elment Senecahoz.

Becsöngetett, a portás kaput nyitott. A kavicsos úton, ápolt gyöpágyak és virágok között két kedves fehér kutya szaladt eléje. A főúri villa elkápráztatta. Fönn a kert végében, a peristylium korintusi oszlopai mögött egy nő olvasott, gyémánt-fülbevalókkal és gyűrűkkel, Paulina, az öreg költő fiatal felesége.

Seneca a parkban elefántcsontasztalnál ült és dolgozott.

- Mester - mondta Poppaea - bocsáss meg, hogy zavarlak és elrebbentem a Múzsát.

- Ó - szólt Seneca nyájas mosollyal, mint öreg gavallér - egyik Múzsa nem bántja a másikat. Most ketten vannak - és széket tolt oda.

- Csak azért ülök le, mert tudom, hogy mindig zavarnálak. Hiszen neked a Múzsa állandó vendéged.

- Nagyon szeretetreméltó vagy. Mivel szolgálhatok?

- Arról van szó - szólt Poppaea - hogy föl akarom léptetni.

- Kit?

- Őt.

- Őt?

- Igen - mondta Poppaea. Egy idő óta nagyon nyugtalan. Többször tett célzást rá. Ezt illik elérteni. Barátait, a költőket unja. Szeretne nagyobb közönség előtt bemutatkozni.

- Színházban?

- Esetleg ott.

- Melyikben?

- Nem tudom. A Bulbusra gondoltam. Az kedves. De kicsiny. Vagy a Marcellusra. Az is csinos. Talán a Pompeiusban. Az viszont nagyon nagy. Mennyi néző is fér belé?

- Negyvenezer.

- Nem, ott nem - szólt Poppaea és mosolygott. - Érted, mire gondolok.

- Teljesen - mondta Seneca.

- Ezért jöttem ide. Hogy mindent meghányjunk-vessünk. Semmi meglepetésnek nem szabad előfordulni. Rómát ismered. Gúnyos, vásott, neveltlen. A császár is barbár városnak tartja. Röviden, el kell készülnünk az előadásra.

- Úgy - mondta Seneca elgondolkozva. - Burrust beavathatom?

- Hogyne.

Seneca tenyerébe csapott, mire több rabszolga szaladt elő, tunikában, meztelen karral. Egyet elküldetett Burrusért.

- És mit adna elő? - kérdezte Seneca.

- Természetesen verset. Az ő versét, melyet utóbb írt. Egy bachans-nőről.

- A borostyánhajú nőről? - szólt Seneca hódoló fejbólintással, Poppaea felé.

- Arról - felelt Poppaea, alig látható ajkbiggyesztéssel. - Zöld tógában. A maszkot már el is készítette. Az én arcom. Úgy képzelem, előzően valaki bejelentené őt a színházban. Csak pár szót mondana. Gallio vállalkozik rá. Alkalmas?

- Mindenesetre. Várjunk csak - gondolkodott Seneca. - Most lesz a juvenália. Az ő ünnepe, melyet maga alapított, szakállának emlékére. Juventa, a fiatalság istennője, satöbbi. Azt hiszem, ő is kedvesnek találná. Ezen mutatkozzon be először.

- Jó. A többi művészekről pedig te gondoskodj. Paris semmi esetre se maradjon ki. Őt nagyon kedveli a nép, különösen a nők. Talán Alityros is. Őt pedig a császár kedveli.

Burrus megérkezett. Sziszegve szállott le gyaloghintójáról, mert valaha, egy ütközetben sebet kapott a combján, az egy idő óta sajgott.

Komor volt és kedvetlen. A gyilkosság óta nem is igen szeretett beszélni. Utálta önmagát, hogy nem tette vissza méltóságát a császár kezébe és környezetét, mely pillanatról-pillanatra jobban belebonyolította a hálóba, úgy hogy már ki se tudott bontakozni. Sóhajtott, letette sisakját. Homlokán halványpiros sáv maradt.

- Talán menjünk a másik asztalhoz - szólt Seneca - mert idesüt a nap - és a lombok alá vezette vendégeit, hol a sötétzöld árnyékban szintén egy elefántcsont-asztal állott.

A villa pazarsága a császáréval vetekedett. Mindenütt szobrok, domborművek, képek, egy öreg műgyűjtő ritkaságai. Seneca vagyonát háromszázmillió sesterciusra becsülték. Sokat keresett és pénzét nagy kamatra adta ki Britanniába.

- A rendet kell biztosítanod - mondotta a testőrcsapatok parancsnokának - a császár a juvenálián fellép.

Burrus Poppaeára tekintett, kérdően, akinek halvány arca a homályban most olyan andalító és olvatag volt, hogy az agg katona nem tudott szóhoz jutni.

- Azt óhajtja - folytatta Seneca -, hogy a színjáték simán folyjon le. Újabban több rendzavarás fordult elő, cirkuszokban és arénákban, még a színházakban is mindent fölkiabálnak a színészeknek. Egyet a múlt héten véresre vertek.

- Miért? - kérdezte Burrus.

- Mert nagyon magasnak találták - szólt Seneca. - De holnap azt agyabulálják el, aki alacsony. Nem lehet tehát kísérleteznünk. Úgy hiszem, a testőrcsapatok fenn tudják tartani a rendet.

- Hány néző lesz? - érdeklődött Burrus.

- Körülbelül tízezer - mondta Seneca.

- Akkor ötezer emberre van szükségem. Minden két nézőre egy légionárius. Karddal és korbáccsal. Hogy csitítsák a zajongókat. Így simán megy minden.

- Igen - mondta Seneca, majd Poppaeához fordult, mosolyogva. És a többi? úgy értem, hogy az is simán megy-e?

- Nero - szólalt meg Poppaea, aki eddig hallgatott, könnyedén nevén nevezve a császárt, mintha már felesége lenne - Nero -, mondta még egyszer, olyan határozottan, hogy két hallgatója most tisztelettel bámult rá - azt óhajtja, hogy semmi kivételt se tegyenek. Ő nem mint császár lép föl, hanem mint művész. Ezért rendesen feliratkozik előbb a versenyzők közé, nevét bedobja az urnába, aztán húzással dönti el, mikor kerül rá a sor.

- De az ünnep érdekében valónak találnám - jegyezte meg Seneca - ha mégis megbeszélnénk egyet-mást. Például a tapsot.

- A katonáim tapsolhatnak - nyilatkozott Burrus.

- A világért se - szólt Poppaea. Nekik erős a tenyerük. De a tapshoz nem elég csak a tenyér. A rabszolgák nem tudják, mikor kell sírni, mikor nevetni.

- Nevetni nem kell? - érdeklődött Burrus.

- Nero - folytatta Poppaea - mint tragikus dalnok mutatkozik be. Ezt kell megtapsolni. Még pedig úgy, hogy ne vegyen észre semmit. A vezetéshez értelmes emberekre van szükségünk. Patríciusokra.

- Én szólhatok néhány barátomnak - indítványozta Seneca.

- Nem így gondolom - magyarázta Poppaea. - Mi a fáradtságukat megfizetjük. Vannak szegény tönkrement nemesek, kiknek a nemességükhöz már csak kalapjuk van meg. Százával lézengenek a fórumon és nyomorultabbak, mint a rabszolgák, kik a Tiberis partján ácsorognak. Ünneprendezés címén negyvenezer sesterciust kapnának fejenként. Miért ne keressenek ők is? Minden munkájuk csak annyi, hogy betanítják a tapsoncokat, akik adott jelre belekezdenek, vagy elhallgatnak. Mert vigyázniuk kell. Ő nagyon okos és érzékeny. Nem akarok durva sikert. A hatásos verssorok után például nem szabad azonnal fölhangoznia a tapsnak. Időt kell hagyni, mintha a tömeg meghatódna, ájulatából még nem ocsúdna föl. Csak azután dörögjön föl a taps, de akkor öblösen, tömören, ütemesen, el nem csillapíthatóan. Majd megmondom, hol és mikor. Ügyeljenek azonban arra is, hogy ne nyúljon a végtelenségbe. Szomorú az, mikor a taps vergődik, csak néhány tenyér ütődik össze, aztán megszűnik. Akkor ürességet érzünk utána. Új vágyat, hogy elkezdődjön, szinte azt kívánjuk, hogy meg se tapsoltak volna. Íróktól tudom ezt és Alityrostól. A vég tehát határozott legyen, mint a kezdet. Egyesek pedig megszeghetik az illedelem tilalmát is és dacolva a rendtartó katonákkal, nem félve a korbácsütéstől, ordítsanak föl egy pár szót, ne sokat, a színpadra, nem tisztelettel, hanem durván, egy-egy beszédfoszlányt, mely az elragadtatást, az önkívületet jelenti. Dobogjanak lábukkal, hogy a por az isteni színész orrába szálljon. Nem baj. Mindezt különben részletesen megbeszéljük. A tapsoncok a császári palotába jöjjenek. Ott betanulhatják.

Poppaea egyfolytában, frissen, kedvesen mondta ezt el. Burrus alig értette. Seneca azonban, kinek csodálata minden szónál növekedett, mikor Poppaea befejezte, tréfásan összeverte tenyereit. Ő is tapsolt.

A rabszolgák behozták a gyaloghintót, Poppaea lehúzta fátyolát, beleült, vitette magát, gyorsan, mert úgy látszott, még sok dolga van.

Seneca és Burrus ült a kertben. Percekig szót se szóltak.

Végre Seneca szólalt meg.

- Tudod mi történt itt?

- A császár színész lesz - mondta Burrus, álmélkodva.

- Nem - szólt Seneca - Poppaea császárné lesz.