Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám

Szívós Zsigmond: Hősihalál

- Dráma egy felvonásban -

Játsszák: Egy öregasszony, egy öregember, a fiuk és egy katona.

A szín: Sötét parasztszoba. Fakófehér falak. Termetes tűzhely. Széles, barnára mázolt faágy, felette két szentkép és egy katonakép. Az ágy előtt gyalult asztal, egy szék. Egy sötétre tátott festetlen ajtó. Kint fényes tavaszi este van, erre vall két függönyös ezüstablak. Ezek világítanak.

Az öregember: Alacsony széken pöfékel.

Az öregasszony: Az ura lábainál kucorog.

A katona: Cigarettázik:... Mer így van a. Az ember ül, vagy áll, vagy éppen úgy ahogy van. Egyszerre csak, zsupsz! Nem is tud róla. Vége.

Az öregember: Énye...

Az öregasszony: Feláll. Elszánt ellágyulással megsimítja a katona képit: Akár a mi fiunk vót. Tétován ott ragad, szipog.

Az öregember: Betanult keményhangon: Nno! Azért megkímélhetnéd az úr ábrázatát. Te!

A katona: Talán fiuk vót?

Az öregember: Katona. Elesett vót.

Az öregasszony: Gyorsan beszél. Látszik, hogy könnyít magán. Alighogy nem sír: És épp ilyen vót. Igaz szeretettel lábatlankodik a katona körül: Épp hogy nagyobb vót. Nem vót olyan a faluba amilyen vót. Könnyes szemmel pislog az idegenre: Nagy legény vót. Loppal újra megsimítja a fiatal legényarcot. Leül. Hull a könnye, ahogy lassútempós fejcsóválgatással gyöngyös szemekkel ragyog a katonára.

A katona: Nem épp mindegyik így. Van, amék érzi. Annak oszt jajj! Nem leli a helyit Futna, de nem szabad. Muszáj! A világból is kifutna. Alábújna a föld alá. Igen szorítja a szívit. Sírna, de nem mer. Egyre érzi! Most! No most. Sok igen csúnyán üvölt. Akár a gránát, vagy a mína. Csakúgy hasgatja az ember szívét, mert hát, igen fél.

Az öregasszony: Eszelősen réved a beszélőre. Itt felugrik. Hebegve felordít: A mi fiunk is így vót!

Az öregember: Reszket és ráordít: Már mér lett vóna így!?

Az öregasszony: Megijed. Összegörnyed.

Az öregember: Megjuhászodik. A bátor vót.

Az öregasszony: Sűrűn szipákol: Hogy hogy szeretett élni. Összeszedi magát, restelli, magyaráz a katonának: Még csak a huszonkettedikbe járt.

Az öregember: Meghatott. Mogorva, de a szavak után nyomban elfordul: Már betöltötte télen.

Az öregasszony: Elgondolkozik. Magában számol.

A katona: Nyújtózkodik: Há...á! Biz én alunnék. Reggel tovább megyünk. Mit is reggel. Hajnalba! Boldogan nevet: Ilyenkor siet ám az ember. Hangosan röhög. Ha hazamegy! Sunyin és boldogan: Nem úgy, mint ha sturomra! Nevet, nyújtózkodik.

Az öregasszony: Feláll. Hebeg: Hajnalba. Ha...

Az öregember: Várják odahaza!

A katona: Nevet:Az a! Örömtől dús erőben feláll. Nevet. Hentereg a jólesésben.

Az öregasszony: Önfeledten áll. Nézi a katonát. Méri, megméri a szemeivel. Csak áll.

Az öregember: Rászól: Annya, te!

Az öregasszony: Felretten. Összevissza tipeg, még észbe kap. Mosolyog: No, mi az apja?

Az öregember: Az úr hajnalba megy. Hova feküggyön?

A katona: Csak ide a pitvarba, jó lesz.

Az öregasszony: Még mindig szédeleg: Hajnalba, ha...

Az öregember: A házigazda bosszúságával: Inkább... hova feküggyön?

Az öregasszony: Megriad: Há... Itt a pitvarba a szalma.

A katona: Kap rajta: Jó lesz bíz ott.

Az öregember: Na, hogy végre.

A katona: Hálától bő hangon: Nyugodalmas jóécakát.

Az öregember: Aggyon isten mindenkinek.

Az öregasszony: Szelíden az ajtóig kíséri: Jó écakát. Jó écakát. Kint elsötétedett. Az ablakok épp hogy fehérek, a falak egész homályosak. Végül egész sötét van. Az udvaron seper a szél.

Az öregasszony: Elfogódott. Ki-kibámul: Lefeküggyünk?

Az öregember: Szép csendesen: Le. Le. Annya. Morog. Talán letérdelt a sarokba, a feszület elé. Imádkozik.

Az öregasszony: Tétován piszmog.

Az öregember: Felállt: Hát te annyuk?

Az öregasszony: Félve, halkan: Ma nem illet.

Beorgonál a katona hortyogása.

Az öregember: Vetkezik, mert egyre fehéredik: Hallod annyuk, e már alszik...

Az öregasszony: Dideregve leül az ágyszélére: Hallod apja? Bűnbe vagyok.

Az öregember: Leveti magát az ágyra.

Az öregasszony: Azt gondoltam. Hallod apja? Mér nem inkább ez halt meg a fiunk helyett! Mért ne! Mért ne!

Az öregember: Feküggy már le!

Az öregasszony: Elhúzódik. Levetkezik. Közbe motyog: Mégis a mi fiunk vóna. Vagy a mi vót. Milyen áldott jó gyerek vót. Milyen deli nagy legény vót. Zokog. Lefekszik. Nyöszörög. Zokog.

Az öregember: Ne nyíjj annya!

Az öregasszony: Felmordul. Hogyne! Nem a te hasad fájt érte!

Az öregember: Felnyikkan, de nyomban sírásba zúdítja a keserűség.

Az öregasszony: Megszeppen: No! Apnya! Apnya! Tudom én hogy kedvelted, no... Csak az isten...

Az öregember: Elgyengült már nem sír.

Az öregasszony: Csak az isten.

Az öregember: Benned van a sátán.

Ez a szó, mint valami lebírhatatlan hatalom, rájuk fekszik. Elhallgatnak. Fetrengenek. Fütyül a szél. Fasudarak nyögnek. Ágak-bogak süvölködnek.

Az öregasszony: Didereg: még idő lesz.

Az öregember: Szuszog. Megveregeti az asszony hasát. A mezítelen bőr plattyog.

Az öregasszony: Gépiesen hápog: Láp... láp...

Az öregember: Rá-visszanevet.

Az öregasszony: Ingerkedik: Nem tudsz te már ahhoz apjuk.

Az öregember: Ábrahám már száz esztendős vala. Sűrűn liheg.

Az öregasszony: Fölényesen, jólesően kineveti: Apja! Apja!

Az öregember: Mélyen megbántva felhördül. Ezután, mint a darab fa fekszik.

Az öregasszony: Minduntalan fészkelődik.

Kint felzajdult a szél. Hallatszott, ahogy végiglopakodott a mezőn. Most egyszerre a falura ront. Fával, házzal, sövénnyel, kéménnyel huzalkodik. Olykor odavág valamit. Egy-egy pillanatra elhallgat. Majd újrakezdi.

Az öregasszony: Selypén nevet: Tavaszkodik.

Az öregember: Csakúgy odaveti: holnapután már vethetünk.

Az öregasszony: Végképpen megvadult: Minek?

Az öregember: Minek?

Elcsendesednek.

A szél fanyar tavaszillatot zúdít be. Az ablakok újra fényes tükrök. Most mély a csend,, csak az alvó idegen mély hehezete bugyog.

Az öregember: Ez meg, hogy alszik.

Az öregasszony: Akár a tej.

Az öregember: Olyan a mint a makk.

Az öregasszony: Ellenségesen: Nem mindenki pusztul e a háborúban!

Az öregember: Elszunnyadt.

Az öregasszony: Félve figyeli a búgó éjjeli csendet. Irigyen: Ezt akár meg is ölhetnék álmában! Ahogy meghallja szavait, rémülten felsikolt: Te apja! Te!

Az öregember: Felriad: No, annyuk.

Az öregasszony: Eltakarja szemeit. Az emberhez csúszik. Szaporán liheg. remeg. Szepeg.

Elalszanak.

A szél egész elállt. Csengő-bontó hangok pendülnek meg az éjben. Fakadó erdők nyínak. A földek szörpölik a harmatot. Az ég olyan messze van, hogy szinte zeng. Minden zugban fellobban a sötét, valósággal ég, olyan sötét van.

Az öregasszony: Egyszerre felhökken Felül. Kiugrik az ágyból. Lélegzetét is elfojtja. Remeg. Pendelyén szinte átsüt a fény, a húsán is, a csontjai csörögnek.

Az asztali kés fénye szemébe szökik. Szemei merevek. Odamegy. Felveszi a kést. Hangtalan torkában izzik a lélegzet. Hosszú lépésekkel kimegy.

A dús hortyogásból elevenen él a csend. Egyszerre nagyot hördül. Magasabb és mélyebb horkanásokra szakadt. Egy sikolynak elvágták a torkát.

Az öregasszony: Eszét vesztve, rémülten sikít: Hej Apja! Apja! Segíts!

Az öregember: Holtra váltan felugrik. Kirohan. Szólni nem tud, de veszettül sipít a lihegése.

Az öregasszony: Gyenge, könnyes hangon: Ne! Ne! Hallani, amint minden szónál, mintha selymet hasítanának.

Az öregember: Égre kiáltó hangon elbődül.

Az öregasszony: Betámolyog. A csepegő kést visszateszi az asztalra. Megáll.

Elsötétedett.

Az öregember: Bebotorkál. Rázza, tehetetlent, a zokogása.

Az öregasszony: Nagyot fúj. Izzó a párája. Szaporán motyog: Begyött. Egészen idegyött. Az ágyamho gyött. szíven ütött. Hallod apja, szíven ütött!

Az öregasszony: Feljajdul. Nagyot jajdul.

Az öregasszony: Gyorsan, esztelenül gyorsan hebegi: Szíven ütött! Megfogja a szívét. Visít: De hogy! Sikolt: Apja! De hogy fájt! Iszonyú gyorsan: Azután kiszaladt. Ki! Felijedek. Kimegyek. Selypítve bőg: E meg teszi magát alszik. Uram isten! Alszik! Két kezébe fogja fejét, hosszan visít: Alszik!

Az öregember: Tehetetlen-tompán: Alszik. Leroskad az ágyra.

Az öregasszony: Mereven, hülyén megáll. Fabáb.

Az öregember: Mereven, hülyén megáll. Fabáb.

Az öregember: Mit csináltál sátán anyja?!

Az öregasszony: Nevet. Hozzátörleszkedik. Nyafog: Apnya... Apnya.

Az öregember: Sátán annya! Sátán annya!

Az öregasszony: Te is segítettél apja.

Az öregember: Felül. Néz, hogy majd kinézi a szemét.

Felragyognak az ablakok.

Az öregasszony: Igen vékony üveghangon: A hold. A hold. Teli hold van.

Az öregember: Szepeg.

Az öregasszony: Fájón, üres, erőltetett könnyű hangon nevet.

Az öregember: Itt is maradt vóna nálunk, lehet.

Az öregasszony: Sebesen: Hajnalig.

Az öregember: Szomjasan: Mindétiglen.

Az öregasszony: Felhördül: Itt maradt.

Az öregember: Csendesen sír.

A pitvar felől ijedt szárnyak vernek, alig hallhatóan.

Az öregasszony: Felsikolt: Az isten! Itt az isten.

Az öregember: Rábámul: Az isten.

Egy kakas kukorékol.

Az öregember: Felordít: hátha a mi fiunk vót! Felugrik.

Az öregasszony: Majd leszédül: Apja!

Az öregember: Lázasan: Már volt így. Hogy letagadták. Hogy meg ne ártson az öröm, hát letagadták.

Az öregasszony: Reszket. Szédeleg. Motyog: Te apja.

Az öregember: Nézd meg. Annya, nézd meg!

Az öregasszony: Szenvedélyesen: Minek? Minden embernek két lába van. Két keze van. Nyaka. Feje. Szeme. Orra. Szája. Füle.

Az öregember: Ordít nézd meg annyuk!

Az öregasszony: Kétségbeesetten: Minek. Apja! Minek?

Az öregember: Önkívületében felemeli a kést: Te! nézed meg! Annya, nézd meg!

Az öregasszony: Kétségbeesetten megragadja az ember kezét: Te apja. Te! Félelmében vadul nyöszörög: Minden ember egyforma, te, apja!

Az öregember: Véres vad szemekkel lerázza karjáról az asszonyt: Megnézed-e?

Az öregasszony: Tagadóan int és dühös erővel küszködik vele. Nyög és harap.

Megkocogtatják az ablakot: Écsanyám! Écsapám!

Az öregasszony: Egyszerre mindenről megfeledkezik. Őrült örömmel az ablakhoz rohan. Lerántja a függönyt. Fölsikolt: Szent jó istenem! Te!

Az öregember: Elejti a kést: A fiú!

Az ablakon át benevet egy illetődött, pufók, katonapofa.

A fiú: Eresszen be édes szülém. Eltűnik.

Hirtelen fakó hajnali sötét lett. Semmit se látni. Kint nehéz lépések kerülik a házat.

Az öregasszony: Repülne az ajtóra, de a véres küszöbön megtorpan.

Az öregember: Könnyesen boldogan remeg.

Az öregasszony: Felemeli a kést. Elszánt, nyugodt bizalommal, halkan: Vágd el a nyakamat, apja!

Az öregember: Könnyes hangon: Aztán a magamét. Aztán a magamét.

Sötét van. Irgalmatlan sötét. Hallani is csak annyi hallik, hogy valaki boldogan, türelmetlenül veri az ajtót.

- Függöny -