Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Figyelő

Moly Tamás: Ifj. Bókay János: A gyémánt

A dolog talán mégsem olyan egyszerű. Az okos író maga előtt látja a könyörtelen feladatot: kigondolni, felépíteni és elmondani egy már természeténél fogva érdekes mesét úgy, hogy felizgassa és fogva tartsa az olvasó kíváncsiságát ha csak lehet, a regény vagy novella utolsó soráig. Ehhez persze mi kell? Ötlet meg gondolat meg hatás meg fordulat meg elevenség meg izgalom meg fegyelmezettség meg képzelő erő meg mindaz, ami jó és drága.

Kell hozzá első sorban ötlet meg gondolat meg kitaláló-képesség. És ez már arra enged következtetni, hogy detektív- vagy kalandorregény megírásához kellenek valamelyes írói értékek, melyek nem teremnek minden bokorban. Nagyszerű dolog az, amikor egy-egy meglepő ötletet varázsol az olvasó elé, mint megdöbbentő ezermester az ilyen típusú regények írója, ötletet, mely megdöbbent, meglep, nyugtalanít, mely vad, élénk, harsog,mely világít ,mint eleven színfolt, mely kiugrik a sorok közül és beront az olvasó agyvelejébe és átveszi az uralmat addig-ameddig, míg egyszerre csak rátámad váratlanul, jól megcsinált lesből a másik ötlet, pompás lendülettel és az első hátrál, elsápad, elbújik. Majd jön a harmadik, negyedik, tizedik ötlet... (Egész komolyan mondták nekem szavahihető emberek, hogy vannak "irodalommal" foglalkozó urak...)

És jönnek a gondolatok, melyek új alakot adnak a mindig egyforma mesemagnak. Gondolatok, melyek csöndesen, szerényen, minden nagyképűsködés nélkül sorakoznak egymás mellé, hogy értéket adjanak, távlatot nyissanak, mélységekbe világítsanak és leplezzék a mindig egyforma helyzetet, mely nem ismer mást, csak üldözőt és üldözöttet. És mit kell még adnia annak, aki egy ilyen jóravaló detektív- vagy kalandorregényt firkál? (Szóval, vannak urak, akik talán maguk nem tudnák kitalálni, elgondolni, megírni a legszerényebb kis "kaland"-ot sem, ellenben rá tudnak mutatni csalhatatlan biztonsággal: ez "irodalom", ez "művészet", az meg: "haszontalan, léha, felszínes" írásmű, melyre kár időt, fáradságot, bölcsességet vesztegetni...) Aki tehát jóravaló detektív-regényt akar írni, annak tudni kell a komponáláshoz, a kerek, szerves egészet mutató történet felépítéséhez, óvakodnia kell minden feleslegestől és összefüggésbe kell hozni jóformán minden mondatot a mese ingerlő titkával. És amikor ezt teszi, tudnia kell ahhoz, hogy mindig történjék regénye lapjain bármi, feltétlenül érdekes maradjon.

(Kalandor-történet, detektív-regény... ajakbiggyesztés, megvető pillantás félig lehunyt szemhéj alól, előkelő kézmozdulat, mellyel félretolható az ilyen mértékeken aluli izé...) És mindezek tetejébe írni kell tudni. Tehát tudni kell olyasvalamit, amit az ember megtanulhat, igaz, hogy senki mástól, csak saját magától, és ez az írni-tudás nagyon jó segítő eszköz és óriási előny mindenféle veszedelmek közepett. Az író tehát úgy fejleszti, építi és teregeti meséjét, hogy amikor végül elmondja: "...és most lassan, halkan, óvatosan nyílik az ajtó és..." ami megtörténik naponta ezerszer meg százezerszer, tehát nincsen benne semmi furcsa, szokatlan, meglepő, rendkívüli - - hogy akkor az olvasó elfojtott lélegzettel élje át ezt az izgalmas eseményt és a talán lapozni kell éppen, az ujja megremegjen. (És akkor talán a szakértő urak elmerenghetnének azon, hogy ez nem csupán "kunszt", hanem művészet is...)

Eltekintve attól, hogy ez a megvesztegető leleménynek porondja, ahol új meg új elevenségekkel múlhatja felül önmagát az író, ahol diadalmaskodhatik ravasz eszközökkel és megtévesztő eszköztelenséggel, ahol írhat pompás dialógokat, finom hangulatokat, felvonultathat tömegeket, zakatoltathat szenvedélyeket, liheghet, fújhat, prüszkölhet, tombolhat, és lehet finom, gyöngéd, vértelen és elhaló, mulatságos és megrázó, és lehet értékes emberábrázoló is.

És mindezek tetejébe az olvasó barátja. Amíg meséjét elővarázsolja innen- amonnan, ráuszítja ötleteit, támadásra viszi gondolatait és fölényes készséggel ragadja magával hol gyorsan, hol gyorsabban amíg az író fogva tartja az olvasót annyira, hogy kiszorít agyveleje színteréről minden más gondolatot, gondot és arra kényszeríti, hogy semmi egyéb ne érdekelje, mint ez a most lepergő gazdag változatos mese, melyet a bűvész kezével (nem! legyünk bátrak: a művész kezével!) káprázat eléje, addig elragadta a ma világából, s amit elmond neki, mint bizarr álom, titokban vágyteljesülés. Az olvasó erre az időre elfelejti búját-baját és magába szívja a kitűnő bódító-szert, mely ráfér.

(Ne bolygassuk tovább azt a magában véve csöppet sem érdekes mendemondát, hogy vannak "irodalommal" foglalkozó urak, akik megállapítják: ez "művészet" és így tovább. És ne firtassuk azt, hogy mennyi üres, unalmas, tehetségtelen mű teszi kedélytelenné a maga lesújtó tehetségtelenségével az irodalom kies virányait...)

Feltétlenül jóbarátja az olvasónak ifj. Bókay János, aki gazdag leleménnyel, érdekesen és jó hatásokkal írja meg A gyémánt című detektív-regényét. Ebben az első munkájában szerencsésen feltünteti, hogy jól tudja, milyen készséggel fog hozzá az író egy ilyen regény megírásának s művének százhatvan lapja majdnem mindvégig tartalmasan érdekes. Ezúttal, mert magam is próbálkozom efféle regényeket írni, nem voltam tisztára elfogulatlan olvasó, hanem akaratlanul és ösztönből itt-ott átgyúrtam, átdolgoztam - persze csak elméletben, olvasás közben és minden nagyobb baj nélkül - a jól kigondolt mese felépítésének egy-egy részletét, melegebb színt kevertem bele itt-ott és megcsináltam azt az igazi befejezést hozzá, amit az író elgondolt ugyan, de talán visszahőkölve kedves merészségétől, nem valósított meg. Nem mint jobban tudó jegyzem meg ezt, de akadhat olvasó, ki ugyanezt érzi a regény olvasásakor, amit én, s akkor már ketten vagyunk egy véleményen, sőt az íróval együtt talán már hárman.

Ez a kedvesen, finoman, érdekesen megírt regény megérdemli, hogy minél többen olvassák és jogosan kíváncsivá teszi az érdeklődőt, ki szeretettel várja, hogy milyen lesz a történtek után ifj. Bókay János második detektív-regénye.