Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok
Regény
NEGYEDIK RÉSZ

Amennyire mindennek ellenkező végleteiben lehet valaki, körülbelül így volt Kuvik nagysám. Az utóbbi események valóban gonosz munkát végeztek lelkében Képtelen, kínos, utált s veszendő volt minden, amire gondolt. Még vágya sem volt s elvágyni sem tudott hová. Vissza a kisvárosba, anyjához, vissza a régi vétekbe! Szívből visszatért volna már. De hogy vigye vissza oda hiúsága kínját? Hogyan mutatkozhatnék ottan? Mint valami tépedt, bénult lepke a darázsfészekben. Oly fáradtan vonszolta tegnapját, a fásult mán keresztül, a holnap vigasztalanságába.

Mindez még külsejére is kihatott. Hanyagabbá tette öltözékével, bágyadtabbá pillantását s megpetyhüdte arcocskáját.

Így találkozott egyszer, már hetek múltán Feladlak úrral.

Már messziről észrevették egymást az utca nyüzsgésében s bárha nyilván mindkettőjük első gondolata volt, aztán mégsem látta egyikük sem értelmét, hogy kitérjen a találkozás elől. Feladlak úr jobban ragyogott mint valaha önelégültségében s biztosságában. Míg Kuvik nagysám szelíd s szomorú egykedvűséggel állt meg vele, elvonulva kissé a járókelők elől a járda szélére.

Megmérsegélték egymást s Kuvik nagysámnak egy egyszerű pillantása visszaverte Feladlak úrba bizalmaskodó kacaját. Feladlak úr valami változást észlelt Kuvik nagysámon, mely önkéntelen korábbi galádságával jött benne kapcsolatba s valami röstellkedés-félére indította. Majd nyilván ugyanez tette, hogy egy darabon kíséretét ajánlotta Kuvik nagysámnak.

Egészen közönyös dolgokról kezdtek beszélni előbb, aztán Feladlak úr mégis szóba hozandónak érezte a köztük történteket. Kuvik nagysám azonban röviden s nyugodtan leintette. Történt ami történt, nincs miért bolygatniuk többé. Jóbarátságról nincs okuk lemondani, másnak azonban úgy is, egyszer s mindenkorra vége köztük. Körülbelül ezt adta értésül Feladlak úrnak, ki erre úgy tett, mint akit fölötte bánt ez s vágynék visszaállítani a régi viszonyt. Voltaképp pedig szinte csodálkozott magában: mit akar ezzel? Hisz semmi ingere rá, ha Kuvik nagysám engedne erősködéseinek.

Nem is volt más Feladlak úr eme színeskedésében, mint hogy azt holmi kegyes ajándékul szánja az elhagyott szeretőnek, e kis kedves pipinek, kit alaposan megviselhetett hűtlensége. Mindenesetre így képzelte valahogy Feladlak úr, sőt szinte kelletlen lett volna hiúságának, ha efelől csupán képzelődnék.

Végezetül is egy találkozóban állapodtak meg másnapra. Ám Kuvik nagysám kijelentette, hogy Feladlak úr legnagyobb tévedésben lenne, ha holmi szerelmeskedésre számítna s őt bármivel ráveszi, hogy szeretője legyen újra.

Feladlak úr erre bizonyos kedvetlen beletörődést mutatott, de nem állhatott meg egy kis kétkedő fintorkát s mosolyt. Kuvik nagysám vállat vont rá.

Ezzel váltak el.

*

Kuvik nagysám búcsújuk után, mintha így szólt volna magához: no lám, hisz egész közönyösen tudja hagyni az egész. És ezen mintha kissé csodálkozott volna magában.

Napközben azonban észre-észrevette magát, hogy feltevéseket s engedményeket csinál, mik így kezdődnek: abban az esetben, ha teljes megbánást észlelne Feladlak úrnál, ha megint a régi érzést tapasztalná nála s jól megbizonyosodnék arról, akkor még lehet szó valamiről. De megjáratja és megkínozza, hadd érezze ő is mi az, fájni!

És eközben épp az ellenkezőn jött kissé csodálkoznia magában: no lám, mégis hogy foglalkoztatja az eset. Kiábrándult s közönyös s íme, már áltatja magát. Holott bensője egész nyilván súgta, hogy aminek Feladlak úr mutatkozott, az más ember semmint reménye lehet! Nem érdemes-e neki egy kissé színeskedni ily jó bolond nő körül: Csinál magának néhány jó estét. Akkor kapja meg s akkor ad túl rajta, mikor kedve tartja.

Ez oly keserűséget keltett Kuvik nagysámban, hogy felkacagott rá magában. Hisz jól érezte, hogy nem az ellenállás, vagy a megadáson fordul meg az egész, hanem a tényen, hogy így tud rajta évődni.

Soha sem kapja meg őt többé, ha térden csúsznék!

Soká nem aludt el s sokat cigarettázott s reggel tompán, kábán ébredt. Valami nyomasztó álom menekült feledségbe lelkéről, mely újra elevenné horzsolta érzéketlenségét az érzéseknek, de amellett oly erőtlennek s tehetetlennek érezte magát. Kínnak, még karja mozdítását is egy pohár víz után, mire már rég vágyott tikkadt ínye.

Végül felkelt s maga sem tudta, mi szándékkal járt ide-oda a szobában. Felöltözködni sem volt kedve. Kinyitotta az ablakot s pongyolában bámult ki rajta.

Egy sárga tűzfal, fehérszürke fedőlemezzel szegélyezve s egy fekete kémény emelkedve ki belőle, mint a magasságok kietlenébe mutató szurtos ujj. A fátyolos ég egy darabja, szabálytalan idommá határolva az épületek vaskos, komor vonalaival. S lenn az utca egy része. Néhány fa, a nagyváros koravénítette, aszott koronájával. Járókelők. Egy-egy kocsi gördülése. A szennyes, undok utca, mint valami áradni kezdő, zavaros patak. Ez volt a kép, amit az ablakból bámult. Az utca. Az utcával volt valami vonatkozása álmának s most ébrenlétének is, de nem tudta kitalálni. Talán mint az ágtól váladó levélnek, a patak fölé hajló fán. Csalódásai, gyötrelmei rázzák, mint a szél s nemsokára hull-hull alá. S a sodrat mocska elborítja s tovaragadja magával Valami gonosz, kaján jelentőséggel zsivajgott föl Kuvik nagysámhoz az utca forgata, mint a végnek, a végzetnek patakja.

*

A találkozásra kétségkívül Rózsikára való tekintettel, úgy volt megállapodásuk, hogy Kuvik nagysám keresi fel Feladlak urat lakásán, mint régebben. Vagy Feladlak úr gúnyorka mosolya hívta ki Kuvik nagysám valamelyes dacát, hogy a látogatással sem tart semmitől.

Akárhogy volt, mikor Kuvik nagysám bekopogott Feladlak úr szobájába, Feladlak urat nemcsak hogy nem magát, hanem egészen sajátságos helyzetben találta.

Feladlak úr ingelőben állt a szoba közepén s mellette a szobalány, kinek éppen egy levelet akart átadni. De hozzá a megfelelő utasításokat azért nem tudta megadni, mivel a tollszár volt keresztben szájában, azt pedig másik kezével azért nem tudta kivenni abból, mert a másik kezében is egy levelet tartott.

Így kapkodott, látható legnagyobb sietségben, mikor Kuvik nagysám rányitott.

- Na most már nem kell! - szólt erre Feladlak úr a cselédnek s csak aztán fordult Kuvik nagysámhoz. - Na, jó hogy jössz. Ej, de kellemetlen!

Kuvik nagysám kissé elámult ezen a különös fogadtatáson.

A cseléd kiment. Feladlak úr pedig egyik levelet zsebre gyűrte, a másikat az asztalra dobta, hanem az a földre esett s most már kivehette a tollat is szájából. De mindezzel éppen nem szűnt meg kergülhetnékje s épp olyan mozdulatokkal kezdett gyors magyarázatba Kuvik nagysámnak a helyzetről, mint aki mögött ostorral állnak.

El kell rögtön rohannia, legnagyobb sajnálatára. Halaszthatatlan Régebbi ígérete. Nem várakoztathatja meg az illetőket. Azért hagyott volna levelet Kuvik nagysámnak a lánnyal, ha jön. De minthogy itt van, hát bocsásson meg.

Dühösködött, hogy éppen most tudott kapni értesítést s e félig-meddig értelmetlen handabanda közben gallért vett, nyakkendőjét cibálta, mellényt kapott, rá a kabátot.

Kuvik nagysám egyik szemet a másik után meresztette erre s ha előbb elvörösödött, rá aztán elhalványult kissé. Végtére is nem állhatott a szoba közepén, míg Feladlak úr a tükör elől kapkodta hátra fejét fölvilágosításokkal, hát leereszkedett egy zsöllyébe.

Feladlak úr eközben elkészült s kihúzva óráját, rápillantott.

- Na, még nem késtem el - szólt s most már valamelyest nyugodtabban kezdte az indokokat, melyek elkénytelenítik hazulról.

Kuvik nagysámnak egyhez mindenesetre nem kellett leleményesség: hogy itt tuszkolnák kifelé. De azért sietség nélkül, előbb lehajolt és fölvette az asztalról leesett levelet s csak aztán kelt föl ültéből, mindössze ennyit jegyezve meg lehető közönyös hangon Feladlak úr handabandáira s engeszteléseire:

- Jó fiam, de ha ezt tudom, nem bolondulok ki ilyen messze. Ezt előbb is megmondhattad volna.

Feladlak úr részéről erre újabb mondattorlatok következtek. Ily idegesnek sohasem látta őt még Kuvik nagysám, egész viszonyuk alatt.

Együtt mentek le aztán s a villamos megállónál Feladlak úr hamarabb kapott megfelelő kocsit, tehát elváltak.

Kuvik nagysám szívében valami furcsa csönddel maradt magára. Így éri most minden. Mi is érheti még? Úgy tetszett, valami nyomasztó fülledtség borul körüle a világra.

Voltaképp semmiség. Arcátlan tökfilkó. Sohasem érdemelte egy jó pillantását. Meg sem ismeri többé. Ez az egész.

Ám e fitymálás alatt nagyon is jól érezte, hogy bensőjében éppen nem intéződött el ily simán az eset. Mintha valami elszakadt volna vele. Az utolsó szálacska a múlttól s a reménytől. Mint a levél válik el a fától, az ágtól s már keringél alá, alá. Miért is élni? gondolta. Meghalni. Nem nyafogni, nem bánkódni. Meghalni egyszerűen. Így, behunyni a szemét, mint most itten állva s azzal nincs tovább.

Nem tudott várni a villanyosra sem. Elindult gyalog a széles, hosszú, többnyire gyárak s ocsmány, füstös bérházak alkotta, ínség, szenny s sivárság lakta külvárosi utcán. Többször is felülhetett volna villamosra, de ment tovább. Valósággal úgy érezte, mintha a járás egyenletes, kába fáradsága felüdítené.

Egyszer aztán egy utcakeresztezésnél át akart vágni a túloldalra. Már beljebb volt, a főváros központibb részén s a keresztezés nagy forgalmú. Kocsik gördültek, társzekerek csörömpöltek s dübörögtek.

Közvetlen előtte egy öreg asszony ment, egy nagy, lapos kosárral a karján, egy kendővel letakarva, amilyen a házaló árusoké. Tarkabarka öltözetéről is látszott hogy sem munkás, sem polgárnő. Annak minden darabja más fajta volt. Láthatólag ócskán vett, koszlott, finom kelme s cipői is afféle habdákká taposott hölgycipellők.

Ugyanott vágott át a kereszteződésen, ahol Kuvik nagysám, de részeg, vagy kimerült lehetett, mert meg-megtántorodott kosara súlyától félrehúzva, miközben a járművek elől menekedett.

Már épp a túlsó járdára ért volna s csak néhány lépésre volt már attól, szerencsésen elhaladva egy döcögő teherkocsi előtt, mikor a szekér mögött egy kétfogatú bérkocsi torpant meg gyors vágtában s káromkodó kocsiságának csak épp annyi ideje volt, hogy lovai gyeplőjét félrerántsa. Azzal hajsz neki a társzekér s a járda közötti útrészen.

Kuvik nagysámnak meg kellett állnia egy pillanatra a társzekér előtt, míg az elhalad s ugyanakkor robogott el túlnan a kétfogatú.

Hanem ugyanabban a pillanatban, mikor az út szabaddá vált előtte a járdához, az elrohanó kétfogatú kerekei alól egy nagy, tarka gomolyag gurult ki, végig hemperedve a kövezeten, míg egy foszlányát a kocsi kerekei vitték tovább egy darabon, kis távolra hagyva az úton.

Erre a járdán kiabálás, kavarodás s rögtön csődület támadt.

Az öreg asszonyt elütötte a kétfogatú s keresztül gázolt rajta.

Mindebbe alig telt néhány pillant.

Kuvik nagysámnak minden tagjába az iszonyat zsibbadása állt.

Csaknem lábai előtt a vérrel fröcskölt, porban fetrengő s vonagló vénasszony s kosara, mely még mindig rezgett a lökéstől. Az egész olyan volt mint egy szörnyű káprázat, melynek látványára sikoltania s menekülnie jött volna, de még rámeredő szemeit is képtelen volt elcsukni előle. És a mögötte gyülemlő kíváncsiak még feléje lökdösték.

Többen már oda is hajoltak, megragadva az öreg asszonyt s hátára fordították. Arca egészen szétroncsolva, szemei kinyílva, a piros kendő leszakítódott fejéről s helyette piros vér öntötte el szürke, gyér haját. Borzalmas kép volt.

Kuvik nagysámot egyszerre reszkedelem fogta el érzéketlenségéből s egy útmenti fához támolygott volna támaszért a tolakvók közt. De ebben megakadályozta két rendőr, kik átfúrva magukat a tömegen, most lehajoltak a szerencsétlenhez.

A rossz kép most már el volt födve Kuvik nagysám elől, csupán nyers férfi s éles női hangok zűrzavara fogta körül.

- Hogy hívják? hallotta.

- Hogyan? Hogy mondja? Meg tudta mondani? Hogyan? Angyalossi?

- Angyalossi Szidónia. Milyen furcsa neve.

- Minek hívják kérem? Hát nem halt meg. Csak elütötte a kocsi. Az isten verje meg ezeket a gazembereket! Gyalázat! Mi a neve kérem!

- Angyalossi Szidónia.

- Szegény nyomorult öreg asszony!

Ennek a névnek hallatára Kuvik nagysámnak a szíve megállt egyszerre s érezte, hogy hideg nedv nyomul ki bőre likacsain, homlokán, keze fején, mint a hideg márványon a harmat. Szemei előtt egyszerre semmivé futott szét minden.

- Rosszul lett! Itt is rosszul lett valaki!

Egy kar nyúlt karja alá s más kezek hátához s másik karjához értek.

- Na, hagyja csak kérem! - hallotta ocsúdófélben.

Így ment ki lábain a tömegből. Már nem súrlódtak közvetlen hozzá. Csak úgy pillantottak rá sebtében szemközt jövők, akik milátni siettek.

Mellette csak egy kövér úr maradt. Karja még karjában, úgy támaszkodott rá félig s mögöttük egy deszkakerítés tarka hirdetéseivel.

A kövér úr kocsiért kiabált. Egy egyfogatú állt meg a járda szélén. A vaskos úr gyöngéden támogatva, abba segítette föl Kuvik nagysámot.

Aztán rászólt a bérkocsisra, hogy kíméletesen s lehető leglassabban hajtson s a kocsi megindult.

Kuvik nagysám még nem tudott támogatója kérdéseire felelni Csak a kocsiban tért annyira magához, hogy meg tudta mondani az utcát s házszámot.

Még szinte védelmezőjét sem vette észre addig. A csukott jármű mintha halottas kocsiként döcögött volna tova vele kikerülhetetlen, sötét vég felé. Szemei előtt az iszonyatos látomány, füleiben az öregasszony neve, mintha éjjeli álmának szorongásaival s egy délelőtt emlékeivel kuszálódott volna össze, amit nénje meséli neki: "megszökött hazulról egy színésszel, a színész aztán persze otthagyta, egyedül, senkije, semmije, hát aztán a körúton sétált egy saroktól a másikig, persze míg fiatal volt, most aztán..." Ez volt az álom. A nagyanyai végzet kísértete. Az utca mocskát tarkító vércsöppek... A kapu küszöbén fagyott apa átkos vérsége...

- Megengedi, hogy bemutatkozzam kegyednek? - rezzentette meg Kuvik nagysámot kísérője vastag hangja.

Kuvik nagysám tétován nyújtotta kezét s a mohóság az idegen kövér kezei szorításában s szemei hunyorgásában undort keltettek benne. A lassan, érthetően mondott nevet mégis mindjárt megjegyezte. Ádámfi.

Csak ekkor is vette valamelyest szemügyre, amennyire féloldalvást megtehette.

Korosabb őriember. Tüskés szemöldei, tömött bajusza, lapos orra, apró, mélyből villogó szemei s egész arcát mintha tokái tolnák följebb s előre. Hájas nyaka kidudorodott hátul a kalapkarima s kabátgallérja közt s rajta szétálló, szürkés szőrszálak. Ugyanily sörteszerű hajjal nőve be alacsony homloka, melyről föl-föl tolta kemény kalapját. Rövid, zsírpárnás kezei s lábai is szint oly rövidek, hogy széles, apró cipői pata- vagy csülökszerűnek hatottak.

Csöppet sem volt megnyerő külseje, inkább elidegenítő. Kuvik nagysám nem tudta, mire emlékezteti őt az egész ember. A hangja hozta rá egyszerre. Csakugyan, mint a röfögés. Valami sertésszerű volt az egész emberen. De holmi kezes, jóindulatú állatok közül.

Ám akármilyen s akárki volt, Kuvik nagysám most csak hálával tudott lenni, hogy nem kell egyedül maradnia. Hogy egyáltalán van valaki mellette, erősebb. Hogy valaki elfogja előle a képzeletébe tolakvó képeket. Szinte megvédi tulajdon gondolataitól. Hogy valaki, ha időleg is, mintegy rémei s közéje állt s valami sejtő, szinte kényszerű érzése volt, hogy a sors, miután odaejt a legvégsőkbe, aztán valamely véletlent küld, mely valameddig visszatart s kezét ezúttal talán ez az ismeretlen egyén képviseli. Különben oly ernyedten s oly mindenre megadóan hajtotta fejét a kocsiszöglet nyeszlett bársonyához.

- Köszönöm, igazán köszönöm Önnek. Nem, már nincs semmi bajom. Rosszul lettem. De oly irtózatos volt - felelt társa kérdésére.

- Ne gondoljon rá egyáltalán - mondta a férfi. - Magam részéről szót sem érdemel. Ez csak kötelességem volt. De az a legjobb, ha nem is gondol rá többé egyáltalán. Beszéljünk egyébről. Persze miről, egész ismeretlen? De csak azért mondom, hogy feledje kissé magát. Most haza megy, ugye? No, pihen egy kissé, vagy vesz egy könyvet. Vagy zongorázik talán. Zongorázik? A zene legjobban elveszi a figyelmet ilyen ostobaságtól. Tudnék is mondani egy esetet. De most nem alkalmas. Talán majd... No, de hát találkozunk-e még?

Így fecsegett folyvást az ismeretlen, láthatóan azon igyekezve, hogy elterelje Kuvik nagysám gondolatait a gonosz jelenettől s közben még láthatóbb kedvteléssel szemlélve védencét. Bájosnak találta kétségkívül s kíváncsiság fúrta kiléte iránt. Úgy valamelyest gyanította, öltözékéből vagy viselkedéséből, hogy valami függetlenebb fajtájú nő lehet, semmint, ahogy hivatalosan mondják, háztartásbeli úrilány. De tapintatlannak vagy korainak vélte nyíltan kérdezősködnie.

Csak mikor már egész fesztelen csevegtek, nem sokkal Kuvik nagysám hazaérkezése előtt, kezdett ötölve-hatolva érdeklődni gyámoltja életviszonyai felől. Észrevehetőleg nem is lepődött meg Kuvik nagysám válaszon, hogy énekesnő, sőt úgy tetszett, titkos örömére volt.

- Úgy? - mondta mégis meglepetést színlelve. - Úgy?

Gondolkodott kevéssé, aztán így nyilatkozott.

Nem akarná ugyan kihasználni a helyzetet, de ha már a véletlen így összehozta őket, rendkívül boldog lenne, ha nem maradna ennyiben ismeretségük. Maga részéről szívesen tenne ajánlatot egy találkozásra. De hol? Talán a mulatóban. Persze, ha lehet, nem nagyobb s nyilvánosabb társaságban, minthogy okai vannak ettől tartózkodnia. Mindenesetre, ha Kuvik nagysámnak is kedvére volna, jó barátjára lelne benne.

Kuvik nagysámot éppen nem érintette szokatlanként e közeledés. Fogadni elég egykedvűséggel fogadta ugyan, de azért mégis kiérzett útitársa mivoltából, bátortalan udvariaskodásán át is valami biztosságot. Gazdag talán, vagy jobb fajta ember, talán előkelőbb is s több állhat módjában, mint rápillantvást tűnik. Ilyesfélékre gondolt.

E bizonytalan észleletei, vagy alákerültéről való képzelgése, vagy épp a férfi túlzott tapintatoskodásai késztették, elég hozzá, hogy Kuvik nagysámnak valahogy arra jött kedve, hogy új barátja valamelyes kivételnek tartaná őt hozzá férhetőségben s foglalkozásabeli átlag közül. Azt tette hát, amit azelőtt alig, hogy a javaslatra nénikéje családi körével állt elő s vőlegényét említette, aki más, nyilván, alig lehetett Feladlak úrnál. Sőt csodálatos, mindezt valami tökéletes jóhiszeműséggel tette.

Maga is szinte csak aztán furcsállotta ezt kissé magától, miután kísérőjétől mégis egy találkozó ígéretével vált el, egy külön helyiségeiről ismeretes vendéglőbe.

*

Kuvik nagysám valóban nem sokat tévedett az ismeretlen személyiségét illetőleg. Ádámffy valóban elég vagyonos s elég előkelő egyén is volt.

Meglehetős birtokai, miket azonban nem maga kezelt, mivel meglehetős magas állami tisztséget töltött be.

Életének körülményei sem voltak éppen mindennapiak. Húsz s egynéhány éves korában, még az egyetemmel sem készült el, mikor megnősült, belehabarodva egy magánál tíz évvel idősebb özvegyasszonyba. Ezzel mindjárt családapává is lett, készen kapva egy nagyocska leánygyermeket. Majd neje ehhez még egy fiúval is megajándékozta, még házasságuk első éveiben.

A lányt férjhez is adta, fia már szintén az egyetemet hallgatta, maga a negyvenben, java korában, felesége pedig bármi kenés-fenés, cicomáskodás mellett, vén banya. Eltespedt, lomha nőstény volt, arcán valami álmos bánat kinyomatával. Férje anyjának s gyermekei nagyanyjának tűnt.

Akkor volt éppen lejáróban válóperük. De másként a szokott gyűlölködés s minden más viszálykodás híján.

Ádámffy helyzetét talán épp ez tette legkeservesebbé, hogy voltaképp semmi ok sem foroghatott fenn e válásnál. Felesége jóságos s engedékeny volt nőnek, gondos s szerető anyának, kifogástalan mindenképp, kivéve életkorát. Éppúgy, mint Ádámffy derék, nyugodt embernek s apának, fedhetetlen mindenképp, legfeljebb ha férjnek nem egészen. Ámbár, még azt sem lehetett kifejezetten állítani róla, hogy csélcsap, kikapó, vagy kicsapongó hajlamú. Legfeljebb a rendesnél kivételesebb, egészséges érzékiségtől buzgó véralkata volt, mit persze annál túlzóbbá tengetett rendellenes házassága.

Ádámffy szinte állandó bódulatban szenvedte a szerelmi kielégületlenséget testben s lélekben. Őrültje volt a szoknyának s ifjúságától fogva tudatában gyatra külsejének, ez csak hozzájárult szenvedélyei szításához. Hogy csak annál jobban gyötrődjék lelkiismeretében, midőn vénülő hitvese mellett, olcsóbb, azaz mindig elég drága kalandokban keresett vigaszokat.

Mindezzel szemben aligha tudtak kielégítő tartalmat adni életének pályáján való határozott sikerei. Aránylag korán ért el magas állást s épp azidőtt volt kiszemelve még nagyobb jelentőségű tisztségre, sőt közel követőleg az egyáltalán elérhető legnagyobb is kecsegtethette. Emelkedései kétségkívül nem értek érdemtelent, ha elő is segítette azokat egyénisége is, mely mentes volt minden nyugtalanítótól s fölforgatótól. De ha nem is volt éppen lángelme, bizonyos, hogy hivatalában majdnem regés volt munkabírása s szakavatottsága.

Ez volt Ádámffy, aki Kuvik nagysámnak legszerényebb barátjául ajánlkozott.

*

Már java ősz volt. A felső s átmeneti kabátok s esőköpenyek kikerültek a szekrényekből, szabóműhelyekből, vagy zálogházakból s a kávéházak is betakarították szomorú kertjeiket a járdáról.

Egyed Ferkó is már egy belső asztalka mellől szemlélte az üvegen át a változatosságaiban változatlan körúti sürgést.

Aránylag hosszas otthonléte valamelyest rendbe hozta anyagiak s erkölcsiekben, de nem annyira, hogy aránylag még rövid fővárosi tartózkodása máris válságok felé ne sodorja mindkettőt illetőleg. Így kedvetlen volt s unott, akár kinn az őszi délután s természetesen valami szórakozáson törte a fejét. Azaz inkább azon, merre akadhatna még valami szérűre, honnan valami pénzmagot csépelhetne ki a szórakozásra.

Ekkor véletlen Feladlak urat pillantotta meg a kávéház előtt elhaladóban. Mire tekintet és tapintat nélkül, hogy odabenn fölrezzenti maga körül az újságokban böngészőket, csevetelőket, vagy merengőket, erélyesen elkezdte verdesni öklével a kirakat-ablakot s odakinn is körülbelül a bentihez hasonló körletben botránkoztatta meg a járókelőket.

Feladlak úr is odavetette pillantását s megismerve egykori tanítványát, odajött az ablakhoz s miután egy kis némajátékot vittek véghez az üvegen át, Feladlak úr betért a kávéházba. Nem volt különösebb elfoglaltsága, hát leereszkedett egykori tanítványához, annak asztalánál, az átellenes székre.

Azzal, előbb kicserélve a pajtási "hogy vagy"-okat, "mit csinálsz"-okat, vállvonításokat s legyintéseket, a legtermészetesebb kérdés következett Egyed részéről.

- Hát mi van a kicsivel, hogy vagy vele?

Feladlak úr úgy volt, hogy inkább maga gondolt valamit hallani barátjától Kuvik nagysám felől. Vagyis kiderült, hogy már jó ideje egyikük sem tud róla semmit.

- Hát szakítottatok? - kacagott Egyed Ferkó.

Feladlak úr egy kicsikét nagyképűen és fitymálólag húzta ki magát székén és úgy nyilatkozott, mint aki azért volt kénytelen leráznia a kicsikét, azonkívül, hogy kissé unta is már, mert ez túlságosan beléje szédült. Örökké a nyakán lógott, közös lakásról példálózott, sőt ördög tudja miről nem képzelődött.

- Na, ezt sejtettem - mondta nevetve Egyed. - Sejtettem! Tényleg, én is pont ezeket a tüneteket tapasztaltam. Tényleg, velem is pont ezeket csinálta végig. Hohó! gondoltam, ilyen jóba már nem vagyunk. Azért is lógtam meg, mikor közbejöttél. Nem akartam akkor mondani neked. Boldogulj vele! gondoltam. Megjegyzem, azért velem kevésbé okoskodott, különben is mindjárt leintettem. Sejted! ilyen rohadt fickó, amilyen én vagyok. Nekem gőgicsélhetett. Igaz, hogy benne van egy csomó pénzemben. Másként azonban kár volna leganyálnom. Kedves kis pipi, istenemre! Kedves kis jószág. Te tudhatod, hogy nőkkel nem az első esetem volt ez, de mondhatom neked, hogy megérte az összes kiadásokat. De jelzem, biztosra vettem, mikor összegabalyodtatok, hogy téged inkább tart palinak.

Így fecsegett Egyed Ferkó. Hisz úgy van. Azt nem mondhatni a jóbarátnak: add kissé öregem alább azzal az elbízással, hogy elcsaptad a szeretőmet, mert ha én őt inkább pénzemért kaptam meg, mint érzelmekben nem érdekelt kitartója, hozzád viszont azért ragadt, mivel elég ostobának tartott, hogy végleg megkaparinthat s nem kell mindjárt holmi vadregényes szenvedélyekre gondolni, még ha az kellemesebb is férfiúi hiúságodnak.

Nos, akármi kis célzatokat vett ki Feladlak úr barátja fecsegéséből, tény, hogy alatta valamicskét kelletlen szórakozottság kezdett megjelenni ábrázatán s a kávéházban nézett körül, majd az asztalon heverő újságra pillantott. És egyszerre valami érdeklőbbet vett észre abban s ráhajolt elolvasni.

- Mi az? - figyelt barátjának e mozdulatára Egyed.

- Hát, csak második lett! - szólt Feladlak úr. - Dühösíti, képzelem.

A hírlap "vívóbajnoksági versenyek" rovatában Tsitseri Borchó Tamás neve díszelgett, mint a második díj nyertese.

- Te ismered ezt a pofát? - érdeklődött Egyed Ferkó. - Na ugyan, ki is nem ismeri ezt az alakot. De honnan ismered? Jóba vagy talán vele? Talán jársz a házukhoz is? Ismered Borchóékat?

Feladlak úr, mintha egy pillanatra latolgatta volna magában, hogy nyilatkozzék-e körülményesebben? De aztán, egyelőre, csak egykedvű igent mondott.

- Mi a fene! - röhögött Egyed. - Jársz hozzájuk?

Nyilván, ha Feladlak úr nem az az óvatos s alattomos fickó, aki volt, hát már a legelején azon kezdi az Egyed modortalankodására: nonono, barátom, micsoda hang ez? Ám Feladlak úr kíváncsibb volt a baráti vihogások okára s közömbösen csak annyival válaszolt: Borchóék igazgatójának rokonai, így jutott ismeretségükhöz.

- Hát a te igazgatód a nagybácsijok! Hűha! Ez érdekes! - mulatott rajta Egyed.

- Na és te? - kérdezte Feladlak úr odavetőleg. - Te honnan?

- Hűha! Még diákkoromból, M.-ről. Tudod, hogy én a félország középiskoláit összevissza jártam érettségiig. Talán te is udvarolsz Lenkének?

- Na és ha udvarolnék?...

Egyed Ferkó vagy nem vette észre azt a szúró jelleget, mi e szavaknál Feladlak úr szemeiből lövellt, vagy Feladlak úr korábbi viselkedéséhez képest joggal tudhatta be veszélytelenebb érdeklődés feszültségének s így szarkatermészete, csupán az alkalmon kapott, hogy kicsörögheti magát:

- Hát ha éppen kíváncsi vagy - kezdte -, mit meséljek róluk neked! Ezek ott szörnyű nagy port kavartak annak idején egy darabig. Onnan is valók eredetileg M.-ről, talán tudod is. Vagy azt sem tudod? Mindegy. Egy ideig nem is laktak ott, mert azt talán tudod, hogy Borchóné férjhez ment másodszor valami báróhoz s csak aztán jöttek vissza, mikor az meghalt. Természetesen, rémítően pöffeszkedtek a főúri mostohaatyával. Bár köztudomású volt, hogy a bárónak egy rongyos kis birtokán, meg valami hivatalán kívül semmije sem volt, csak adóssága, el is kótyavetyélték ott előbb mindenét és ők, Borchóék is nyakig úsztak a tartozásokban. Elég az hozzá, szertelen nagy hűhót csináltak. Nagy házat vittek. Lenke kocsikázott, Tamáshoz úgy jártak a tanárok haza. Jelzem, Lenke tényleg gyönyörű lány. Egy néhányszor én is voltam náluk. Nyolcad- vagy hetedbeli voltam már. Még az anyjuk talán bennem is palit látott a lányának. Persze én Tamás miatt jártam. Tény, hogy pokoli nagy lókötő. Nagyszerű fickó, de szörnyű nagy zsivány. Mondhatom neked, ügyelj, hogy ki ne zsebeljen. Ha már nem vágott meg eddig. Sejted hogy egyetlen ember az országban, aki nekem tartozik, nem én neki. Tudod, mint diákok, csináltunk valami piszkos uzsival egy ügyletet. Aláírtunk, barátom, becsületszóra egy váltót egy jókora összegre, persze száz percentre, hogy kifizetjük, majd ha nagykorúak leszünk. Tamás intézte az egészet. Én, meg egy fűszernagykereskedő fia, voltunk hárman. És sejted, hogy az apámnak a fülébe jutott, miben sántikálunk. No és aztán a hadd el hadd! Akkor kisült, hogy Tamás neve nincs is a váltón, holott a pénzt ő is fölvette és ő a legkevesebbet vert el belőle. És máig is azt gyanítom, hogy az egészet ők eszelték ki az uzsival és apámat is ők értesítették. Persze, az apámnak, meg a fűszerkereskedőnek kellett rendbe hozni az ügyet. A zsidót le akarták csukatni. Csakhogy ő volt a vendéglős, ahol cigányoztunk, meg kaszíros kisasszony, meg kártyázás, meg minden fene, szóval, ha kiderülnek az ügyek, akkor minket is kicsapnak ezekért az ország összes gimnáziumaiból. Hát kiegyeztek valahogy. Tamás persze csak röhögött rajtunk. Na, de Borchóékról mit meséljek még aztán neked. Vannak ott valami Bávai grófék. Megjegyzem, maguk a család, azok sem állnak sokkal jobban a Borchóknál, de azoknak tényleg előkelő rokonságuk van. A grófné is özvegy, de ez mind mellékes, hanem van egy fia. Nem tudom, hogy írjam le neked. Egy hülye. Így lógatja a fejét és magában énekel az utcán, meg mindig arra vigyáz, hogy melyik kőre lépjen a járdán és számolja őket. Lehetetlen harisnyákban, meg kockás lebernyegekben jár. Mondom, egy hülye. De valósággal. Húsz, huszonegy éves lehetett akkor. Hát, barátom, Borchóék ezt édesgették oda magukhoz. Ott döglött mindig náluk és sétálgatott esténként Lenkével. Persze a két család, csak épp úgy-ahogy érintkezett. Szóval a szerencsétlen grófot megszédítették és mire már anyja neszét vette, hát az egészen bele volt háborodva Lenkébe. Na, erre ereszd el a hajam! Nagy pletykák, röhögések. A grófot aztán eltávolította valahová a családja. Én éppen akkor kerültem el onnan, de hallottam később, hogy még több botrány is volt belőle. Tamás megverekedett valakivel nővéréért valami gúnyos megjegyzés miatt és alaposan összefaragta a bácsit. Annyi tény, hogy komázni nem tanácsos vele, egyszer egy tanárát is fölsapkázta és később az egyetemen is átlag minden hónapban volt párbaja valakivel. Na, aztán hallottam én is, hogy feljöttek ide, Pestre. Megjegyzem, a nagybácsit, a te igazgatódat, már ott is örökké emlegették, sőt, ha jól emlékszem, még láttam is náluk egyszer. De mint tudom, most zártgondnokság alatt van mindenük, csak a bácsijuk tartja bennük a lelket. A házukban egy sörraktáros. Még az is minden hónapban csődbe jut. Már ült is egyszer hamis bukásért, még akkor. Csak azért mesélem, hogy tudd magad mihez tartani, ha Lenkének udvarolsz, vagy Tamással nagyon pajtáskodol.

Egyed Ferkó bizonyára nem figyelte meg azokat az elváltozásokat, mik kézzel-lábbal élénkített, sajátos elbeszélése közben, végbementek Feladlak úr vonásain. Vagy ha észrevette is, egész jóhiszeműleg vehette ékesszólása hatásának. Elvégre még mentésül is szánhatta holmi oktalanságtól barátja részére tudósításait, nem tartván többe udvarlói szerepét Borchó Lenke körül, azon sokakénál, kik haóta szépelegtek körüle.

Feladlak úr egyetlen megjegyzést sem vetett közbe. Legfeljebb harákolt egyet-egyet olykor s kibámult a körútra, miközben állkapcsa szögletei valahogy furcsán mozogtak, akár a megszorult béka két horpasza.

Most pattanjon már föl bocsátkozzék közlésekbe? Legfeljebb nevetségessé válik. Hisz barátja voltaképp semmi mást nem mesélt, mint beigazolható tényeket. A hangért pedig mindjárt kezdetben kellett volna felelősségre vonnia. Most már hiába feszengették a visszás indulatok Feladlak úr zsigereit.

Végül is a fizetőt hívta s felállott.

- Várj, elkísérlek egy darabon - emelkedett fel Egyed is.

Odakinn mintha valami olajnyomatos, potom érzelgősség vigasztalansága terjengett volna a levegőben, színekben, zsivajban.

A házak sötét keretében az alkonyati égen egy meggypiros felhősáv lengett alá, szokatlan, függélyes helyzetben s belőle egy csillag pislogott. Akár egy mérhetetlen ingellő olcsó koszlott nyakkendőjével s hamis tűjével.

Egyed Ferkó már tett valamelyes észleleteket Feladlak úr szófukarságáról s kedvetlenségéről. Alighanem holmi ábrándokat ránthatott alá barátjában pletykáival. Magában is az a kelletlenség lappangott, ami a sok fecsegést szokta követni. Ám az elmefáradságnak ebben az állapotában beszélni, beszélni jön tovább feltartózhatlan s tartózkodástalan magáért a beszéd mámoráért. Aztán jóvá is szerette volna tenni valahogy barátja hangulatát, ösztönszerűleg valami hízelgő után kutatva számára elméjében, mikor azon kezdte:

- Tényleg, azt hiszem, az a kis tyúk szörnyen bukott rád. Ez sem jó! - gondolkodott el kissé. - Egyáltalán, az ember úgy van a nőkkel, hogy maga se tudja mit keres bennük. Saját vágyát-e, vagy az övékét maga iránt? A dolog azonban talán nem is ezen fordul meg, hanem holmi közvetett agállyokon, előítéleteken s önámításokon. Ha néha visszagondolok egy-egy esetre, úgy veszem észre, hogy sokszor utolsó rongyokkal nagyobb gyönyörűségeket szereztem magamnak, mint vágyva vágyott, kivételes sikerekkel. És nemcsak testileg, még bensőben is. Hisz voltaképp érthető is. Az ember voltaképp valami bárgyú rangfokozatot csinál még vágyai számára is, mintegy aszerint hitetve magával a gyönyörűségek nagyságát, ahogy bukottabb, vagy kevésbé bukott, hozzáférhetőbb, vagy kevésbé hozzáférhető nőktől veszi. Holott sokszor gondoltam, nem épp a bukott nők közt van-e a legnagyobb százaléka az igazi nőknek, amilyeneket, hát az ember vágya alakít magának. Hiszen természetes, hogy legesendőbbek közülük akiknek legnagyobb gyöngesége s így leginkább hivatottjai is a szerelemnek, sőt, egyáltalán, minden vele kapcsolatosnak, talán még az anyaságnak is. Én nem gondolok holmi idegkóros ringyókra. Hanem azokra a lágyszívű, csak szeretés s odaadásra termett teremtésekre, kiket sorsuk aláejt, holmi hideg, rideg s eszélyes szüzekkel szemben. Persze az érintetlenség ez szörnyű nagy dolog. Igen, mert a kizárólagosságot képzeljük bele. Hogy csak enyém, senki másé, mindenestől. Csakhogy ez az! Mindenestől. S rendben is volna, ha csak testiségről volna szó. De épp az, hogy másról is van. Már pedig nyilvánvaló, hogy az a nő, akinek első vagy s egyedüli is maradsz, csalódik benned föltétlen és ha csalódik, akkor éppen az a "más" az nem a tiéd belőle. Míg a másik, aki száz után s száz közül lesz tied, mintegy értékelhetve személyed, sokkal inkább a tiéd mindenestől... Eh! butaság az ilyen szócséplés, hiszen... Eh! butaság!... Az ember tesz-vesz és nem okoskodik. Egy biztos azonban, hogy ha csupán saját vágyam keresem, akkor el van intézve, ha azonban azt, hogy rám is irányuljon, akkor szörnyű megoldatlan az ügy...

- Már megengedj! Csak nem tehetsz tisztességes nők mellé holmi szajhákat - szólt közbe egyszerre Feladlak úr - és oly ádázul s megvetőleg villogtak csíptetője mögül szemei, hogy Egyed szinte megrettent tőlük.

Megrettent szinte, sőt valami gonosz s kínos révületbe mintha egyszerre megértette volna a helyzetet.

Valóban, mikor elváltak. Feladlak úr legelemibb vágya az embertölhetnék volt. Elegendő talán tájékoztatásul, hogy Feladlak úr alig néhány napja múlt, miképp érzelmes vallomást cserélt Borchó Lenkével és nyilatkozott anyjának, sőt követőleg főnöke örvendetes, biztató és atyafias szerencsekívánatait is fogadta már.

*

Ilyen kis értesülések előzték meg Feladlak úr házasságát. De amit, őszintén szólva, belőlük Feladlak úr lelkére vett, az leginkább menyasszonya családjának anyagiakban való ziláltsága volt. Életében először esett meg Feladlak úrral, hogy mellőzte az óvatosságot.

Hogy mégis kötélnek állott Feladlak úr, azt bizonyára nem is a cserben hagyott kedves bősz fivérétől való félelmek tették, mint a nagybácsi révén kecsegtető előnyök. Szívbeli vonzalmak aligha, vagy csak nagyon kis részben. Azért, ha rossz vásárt csinált Feladlak úr, semmivel sem járt másként, mint a vevő, aki hamis pénzzel vásárolván, haragszik hogy rossz portékával csapták be.

Már pedig, Feladlak úr rossz vásárt csinált házasságával. Ifjú hitvesével, legfeljebb az érzéki kapcsok tartottak valameddig köztük egy kevés bensőséget. Ezek pedig tudvalevően nem nagyon tartósak s Feladlak úr mihamar olyasféle eszméletre jött, hogy hitvesében, leszámítva az okosság óvta tisztességét, másként aligha vehetett volna önösebbet, üresebbet, talán még tékozlóbbat sem, bármely mulatóból is, társául, egy életre.

Hogy egészen jogosan tartotta ezt Feladlak úr? Egy bizonyos, hogy érzésekben, hajlamokban s fölfogásokban alig lelhetett valami egyezően maga s hitvese és családja között.

"Olyan kispolgári felfogásaid vannak."!

Más szóval nem akarsz javadalmaidon felül költekezni. Nem szeretsz magadnál nagyobbakhoz törleszkedni, hogy ismeretségükkel ragyoghass. Inkább óhajtasz munkád s önmagad erejéből kapni föl. Egyáltalán nem vágyol többnek s különbnek mutatkozni, mint ami vagy.

"Olyan kispolgári gondolkodású vagy."

Feladlak úr valóban ilyen volt. És körülbelül ennek a mondatnak jegyében keletkeztek az első összetűzések Feladlak úr és szerettei közt. Keletkeztek és váltak mind jogerősebbekké, úgy, hogy Feladlak úr nemsoká azon vette magát észre, hogy egyedülvalóbban s mostohábbul ezer idegen közt sem lehetne, mint tulajdon otthonában.

Ez volt Feladlak úr házassága. És mintha attól fogva sorsa végleg ellenségévé szegődött volna, egyre-másra érte a balság, gyász Feladlak urat.

Meghalt édesanyja s rá nem sokkal nagybátyját bénította élőhalottá egy féloldali hűdés. Végül maga is súlyos idegrázkódást szenvedett a gyárban egy robbanásnál.

Minden összejött, hogy a régi, biztos Feladlak úr külsője, aránylag még korán kezdjen rejteni egy ingerlékeny, tétova, fanyar s fásult egyént.

*

Egyszer aztán nejével és anyósával, a villamoson ült Feladlak úr. Az igazgató nyaralójából jöttek s a kocsikázás meglehetős hosszan tartott.

Feladlak úr szemközt ült anyósával s valamelyest kelletlen szótlansággal szemlélgetett egy hirdetést. Csak néha vetett egy-egy pillantást szeretteire, minek jellege valósággal olyas volt, mintha nem is hozzájuk tartoznék s most látná őket ottan először életében.

Szerettei az igazgató vendégeit tárgyalták, bizonyos előszeretettel hangoskodva a rangosabb nevekkel, bizalmaskodva címzeteikkel, vagy dobálózva százezreikkel, éppen mintha nem is egymást, hanem szomszédaikat akarnák szórakoztatni.

Feladlak úrban épp olyan visszás s kínos érzés émelygett néha, mint amilyenre ripacsok előadása készt.

Egyik megállónál aztán egy elhízott, éltesebb úrnő szállt a kocsiba, kit Feladlak úr anyósa a legnagyobb élénkséggel üdvözölt:

- Gyere, gyere, kedvesem, oly rég nem láttalak. Azt hittem, még most is vidéken vagytok. A fiam - mutatta be Feladlak urat.

Az asszonyság is fölöttébb örült, miközben nehézkesen helyet foglalt Feladlak úr mellett, az ő megismerhetésén is kellő örömet nyilvánítva. Míg Feladlak úr legfeljebb annyit jegyzett meg az ismeretlen asszonyságon, mintha öltözékén valami megfelelőtlen volna korával s tespedségével s ugyancsak ily valami ellentétes petyhüdt vonásaival a kalapja alól kibödörödő hajfürtöcskéinek, melynek divatos díszei is kirívóbbak és észrevehetőleg pirosított ajkai közül is furán hangzik, nyájas, nagyanyás hangja:

- Feljöttem kedvesem, mondta - tudod, a fiamért. Apjánál hagyjam? Vagy idegenekre? Legalább otthona legyen s én igazán már csak értük élek.

- Hát mi van veletek? Csakugyan elváltatok mégis? Édes istenem! úgy sajnáltalak, mikor hallottam. Tényleg alig lehet megérteni férjed, hogy most jut eszébe már, hogy otthagyjon, annyi idő után. S felnőtt gyermekeitek, már unokád is. Valóban csodálkozom ezen az emberen. Persze most már nem is érintkeztek? - érdeklődött Borchóné.

- Ó dehogynem! - felelte az asszonyság. - Azért érintkezünk. Hisz akkor sem volt egy rossz szó sem köztünk. Mit tegyek vele mondd? tudod, még nem is tudok haragudni rá. Hiszen én is csak azt mondtam neki, minek akarja, hogy beszéltessünk magunkról? Gondoljon a fiára, hogy ilyen példát fog látni maga előtt. Hiszen felőlem úgy is tehetett, amit akart. Én soha egy szemrehányást nem tettem neki, ha sugdostak nekem viszonyairól. Én beláttam, hogy már nem illek hozzá...

Mindezt érthetőleg nem a nyilvánosságnak szánta az ismeretlen asszonyság és halk hangjában volt valami fájdalmas rezdület s álmos szemeiben oly megadó, jóságos bánat, hogy Feladlak urat is akaratlan magára figyeltette.

- Persze a fiad és a lányodék képzelem elítélik - kíváncsiskodott Borchóné.

- Nem tudom én, tudod - válaszolt az asszonyság. - A fiam úgy van vele, mintha nem is volna az övé, mintha csak barátok volnának és sokkal jobb gyerek, semhogy patvarkodni merne apjával. Hiszen fájt neki persze és nekem is sokszor kifakadt eleinte, hogy most már ő is beletörődött és a legjobban vannak. A lányomékkal meg azelőtt sem voltak nagyon jó viszonyban, a vejemmel sohasem szenvedhették egymást a azok persze gyűlölködnek rá most is. De bennünket a fiammal majdnem minden héten, még többször is meglátogatott s kétszer a vidékre is leutazott hozzánk. Most, egy idő óta maradt el csak s legutóbb már alig néz felénk. Tudod, egy énekesnőbe bolondult bele egészen. Lakást vett ki neki és francia kisasszonyt tart mellette. Csaknem mindig ott van nála. Én azt hiszem, amilyen jó és amilyen... nem is tudom elmondani milyen... az a nő végleg meg is fogja kaparintani...

- Édes istenem! - sápított közbe Borchóné. - Erről nem is tudok Az ő állásával és korával. Legalább valami tisztességes lányt venne hát el.

- Hiszen éppen én is azt mondtam neki. Hát ilyen teremtés való magához? Hát már ha én nem kellettem, hát nem találna magához méltóbbat, akit feleségévé tehetne? Hát így akar élni, hogy mindig csak botrány legyen a neve körül?

- Hát miféle énekesnő? - firtatta Borchóné. - Legalább valami jobb fajta? Nem érdeklődtél legalább utána?

- De igen. A fiamtól tudom, neki barátai mondták és ő ismeri is. Azelőtt egy mulatóban volt. Igen-igen szép, szőke, kedves lány. Rokonainál lakott azelőtt. Sőt azt is mondták, hogy valami mérnök barátja volt, akiről azt állította, hogy vőlegénye. De előbb borzasztó fesletten viselkedett. Egész regék keringnek róla színinövendék korából. És bizonyosan ettől az élettől kapott valami idegbajt. Nemrég fürdőre is vitte férjem. Képzeld. És azt mondják, még most is gyöngélkedik.

- Mi a neve, nem tudod?

- Hogyne. Angyalossi Terinek hívják. De isten veletek kedvesem. Én itt leszállok. Látogassatok meg. Igazán alig jövök össze valakivel. Úgy örülnék, ha olykor találkozhatnék veletek. Pá kedvesem, pá, isten veletek! Viszontlátásra!

Feladlak urat mintha villanyfricska érte volna, melytől még csíptetője is rezgett egy darabig

- Tudod ki volt ez? - mondta Borchóné. Ádámffyné. A férje a...

Az állást és a címzetet megfelelő nyomatékkal tette hozzá, hogy mintegy kellő érvényre helyezze a meghitt ismeretséget s mindjárt ki is térjen annak régebbi részleteire.

De e visszaemlékezések már alig fértek Feladlak úr tudomásához. Alig fértek a sajátjaitól, mik közlésének szükségét maga egyáltalán nem érezte.

A villamos épp a budai sétányon hosszant kanyarodott tova.

Talán épp évfordulója volt, hogy az az énekesnőcske neki mondta ugyanitt: ne karolj belém, nem tudok veled lépést tartani, akkorákat lépsz, mint egy gólya!

És Feladlak úr érzékein visszalibegett egy pillanatra annak a délutánnak bódulata, mohó, eleven vágyaival, immár rég hevük-múltan, mint a villamos vezetékek idétlen lidérclángja.