Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XI. A TESTVÉREK

Az alvó még sokáig horkolt. Nem mert kinézni paplana alól.

Hogy aztán semmi neszt se hallott és biztonságban érezte magát, felugrott.

Zodicus volt.

Sebbel-lobbal öltözködött, hányta magára a ruhát. Azonnal a császári palotába rohant.
Nero a szájából kapkodta a szavakat.

- Seneca, Lucanus, Britannicus - hadarta Zodicus.

Ezen a néven Nero fennakadt.

- Britannicus? - kérdezte és rácsapott a névre.

Elmondatta, hogy mit beszélt.

- Ennyit? Semmi többet. Ő tehát nem gúnyolódott.

- Nem - vallotta Zodicus.

- Csak ezt tehát - pihegett Nero. És így. Nem is mosolygott. Köszönöm.

- Szóról-szóra így - buzgólkodott Zodicus és utánozta Britannicus hangját, mintha farkas próbálna bégetni - "hagyjátok, gyenge költő."

- Hallottam már - szakította félbe Nero és elvörösödött a haragtól.

Azt, amit Britannicus mondott, azonnal elfelejtette, pedig hatalmasan felkavarta vérét és mozgásba hozta minden indulatát. Csak a gyanú és fájdalom maradt meg belőle, egy bizonytalan érzés, melytől szédült. Most meg se értette, mit jelent az, hogy ő gyenge költő. Fogalma se volt, miért történt ez a kijelentés, mi bírhatta rá mostohaöccsét. Valami ok után kereskedett, hogy megmagyarázza. Talán a mellőzés fájt neki, vagy a múlt, a megaláztatás, vagy a trónjára vágyakozik alattomban. Minden lehetséges.

Mit tegyen?

Lucanus száműzetésbe megy. Ő el van intézve.

Senecával nem törődött, alaposan ismerte, tudta ilyen, nem csatlakozott benne. Egy kézlegyintésére újra másképp beszél s mindent letagad.

Britannicus volt a fontos. Látni akarta.

Öccsével ritkán találkozott. Britannicus úgy élt, mint az elítélt, szigorú nevelőinek felügyelete alatt, kiket az udvar választott és keményen ellenőrzött. Magával a kis herceggel eddig nem akadt baja, azonkívül, hogy évekkel ezelőtt egy gyermekes összeszólalkozás lázában "ércszakállúnak" nevezte őt .Nero ezt megbocsátotta, Britannicus pedig megkövette őt. Pirosszegélyes gyerektógában jelent meg a circusban, jeléül annak, hogy elismeri bátyja uralmát, aki erre az alkalomra diadalmi ruhát öltött, fehér férfitógát és mosolyogva állott a pironkodó fiúcska mellett. Különben a császárt minden lépéséről pontosan értesítették az udvari besúgók. Semmi gyanúsat nem jelentettek.

Tudta, hogy öccse lelkében megtört, s hajlama inkább a művészetek felé vonta és minden idejét igénybe vette az írás, a lant- meg az énektanulás. Erről annál gyakrabban hallott.

Seneca figyelmeztette új verseire, melyeket akkor magához kéretett és felolvastatott. Semmi különösen nem talált bennük. Nagyon rövidek voltak a versek, szavalásra nem alkalmasak, majdnem megfoghatatlanok.

Most azonban, hogy újra átnézte őket, elsápadt. Utolérhetetlennek érezte zenéjüket, mely a szókat könnyű fuvalomként röpítette. Úgy rémlett, valami nagyon természetes és magától értetődő történik, ami mégis csoda. Írója mintha rabul ejtette volna az átlátszó levegőt, vagy szeszélyes játékában megmerevítette volna a mindig-változó hullámokat. Kutatta nyitját, de nem találta. Beléje akart hatolni. Egy fal zárta el az utat.

Britannicust délben vezették eléje.

Nero a trónon ült. Úgy fogadta. Fején aranykoszorúval. Hatalmasnak akart mutatkozni. Arannyal áttört ruhát viselt.

- Császár - köszöntötte Britannicus - és földig hajolt.

Nero megdöbbent. Mióta nem látta, felényire fogyott. Úgy látszik, a betegség emészti. Bőre, mint a pergamen. Majdnem szánalmas.

Ezt gondolta, hirtelen:

- Ez se él sokáig, szegény - és boldogan tapogatta egészséges, köpcösödő testét.

Aztán egy székre mutatott. Britannicus leült.

- Mit akarsz?- kérdezte Britannicus már természetesen, mint testvér.

Nero nem tudott felelni. Csak rámeredt. Száján pedig ugyanaz a kérdés lebegett:

- Mit akarsz Te tőlem?

És nézték egymást, sokáig. A császár és a költő.

Nero egy pillanatig habozott. Visszanyelte haragját és elhatározta, ha nem is érinti, amiről beszélni akart. Indulata anyagából cifra és színes mondatokat faricskált. Tudott ő is tettetni. Hiszen művészféle volt.

- Azt akarom - kezdte, még mindig a hatalom ormán -, hogy a régi barátság fűzzön össze bennünket. És szeresd a császárt, ki szeretettel tekint reád. Szűnjön meg a félreértés, mely elválaszt, felejtsük a múltat és a csitri haragot. Szívesen látlak udvaromban, Britannicus.

- Ó!

- Ne így. Beszélj másképpen. Látod, én őszintén szólok. Igazat akarok tenni.

- Igen.

- Nekünk kettőnknek együtt kell haladnunk - szólt Nero. - Nagy terveim vannak veled a jövőben. A questori, vagy consuli méltóság nyitva áll előtted, hogy érvényesítsd fényes tehetséged a birodalom javára. Kell talán tartomány? Csak egy szabadba kerül. Bythinia. Vagy például Syria.

- Nem.

Nero érezte, hogy hamisan kezdte. Túlontúl magasan. Ezért lejjebb szállt. Új hangot fogott, hogy a kapcsolatot közvetlenebbé tegye. Pillanatról-pillanatra tudta változtatni szerepét, zökkenés nélkül, folyamatosan beszélt, minden hangnemben.

- Öcsém - mondta, melegebb árnyalattal, de tartózkodva - kedves testvér, nem jó szemmel nézem, hogy visszavonulsz. Claudius atyánk közös volt. Tiéd is, enyém is. Tiéd a vér szerint, enyém a szíve szerint. Mindkettőnket kedvelt. Emlékezned kellene mivel tartozol neki és nekem. Nem helyeslem tehát, hogy magányban élsz és nem kérsz részt a munka dicsőségéből. Némely esetben a szerénység szerénytelenség.

- Beteg vagyok.

- Tudom - és megállt.

Nero gyermekkorában látta egyszer, amint Britannicust elfogta a roham, egy népünnepélyen, mire a gyülekezetet azonnal feloszlatták, mert ezt rossz jelnek tekintették. Arca ekkor elkékült, nyakát görcs puffasztotta, nyelve tajtékban fuldoklott.

A nyavalyatörés üldözte őt, az "isteni kór", a "szent nyavalya" melyet a rómaiak Herkules betegségének neveztek, a beteget pedig, ki ebben szenvedett, átkozottnak és látónak, szerencsétlennek és szerencsésnek hitték. A császár se szánta most őt. Inkább irigyelte, egy kicsit. Mert érdekesnek tartotta.

Majd folytatta:

- De azért mégsem kellene elhagynod engem. A versenyeken, ünnepélyeken, gladiátorjátékokon sohase látlak.

- Nincs időm.

- Értelek, te írsz. Irodalommal foglalkozol. Ah, a művészet hosszú, az élet pedig rövid, mondja Hippokrates, a görög orvos, aki a halhatatlan költőket is halandóknak jelenti ki ez által. Magam is érzem ezt. Bizony sietni kell. Olvastam verseidet. Egy-két sora megragadott, elbűvölt. Csodálatos tehetség vagy, Britannicus, eredeti és friss. A gondolat világos, a forma, az ütem lejtése tökéletes. Érdekes, te is jobban szereted a dactilost és anapestust, mint a trocheust és jambust. Akárcsak én. Mindig mondom, hogy a jambus gyermekeknek való játékszer. De a gondolkozásunkban, a művészetről való felfogásunkban is van valami közös. Te szintén írtál egy verset Apollóról, mint én. Aztán, az a másik, az asclepiadesi mértékben halványan emlékeztet az Agamemnon kezdetére. Természetesen egészen más. De mégis. Mintha a költészetben is rokonok lennénk. Nem gondolod?

- Hogyne.

- Úgy vettem ki szavaidból - mondta Nero - hogy lenézed a közéletet, a politikát. Talán igazad van. Amit az emberek alkotnak, hadvezérek és császárok, hamar elmúlik, a diadalívek összeomlanak és elfelejtik őket. Homeros ezer évvel ezelőtt meghalt, Sappho, hatszáz éve, Aischylos négy százada nem él, de többet tudnak róla ma is, mint Caesarról vagy Augustusról.

- Igen.

- Azt kell megragadnunk, amit gondolunk és érzünk, nem amit birtokolunk. Én is ezt teszem. Drámát írok Nioberól. Lucanus meg akart előzni. Képzeld, valahol meghallotta tervemet és elcsizelte. Már azzal foglalkozott, hogy drámáját Pompeiben előadatja. Erre magamhoz hívattam. Nem mint császár, hanem, természetesen mint írótársa. Megmagyaráztam, hogy miután a római jog védi a magántulajdont és súlyosan bünteti azt is, aki elemel egy as-t, vagy egy lyukas kondért, a szellem birodalmában is oltalmaznunk kell az értéket mely becsesebb minden aranynál és drágagyöngynél. Kicsit dohogott, füstölgött, de végül belátta, hogy igazam van. Őszintén szólva egyébkor nem sokat törődöm vele, de tudod, a tárgy nagyon nekem való. Tantalus leánya, az atyjától kapott örvényes vágyakozással, a legboldogabb anya, kacagó gyermekeivel, akire az irigy istenek féltékenykednek s megbüntetik őt. A dráma jól indul. Naponta dolgozom rajta. Latinul írom, hogy a köznép is megértse. Hiába, néha a nagy művészeknek is engedményt kell tenni. Mindent belementettem, amit tudtam. A kővé válás utóbb történik, nyílt színen. Niobé megmered a fájdalomtól. Egy jajgatás az egész felvonás. A gyermekeitől megrabolt anya úgy sikolt, mint a természet. Úgy jajveszékel, mint a sziklák förgetegben. Fárasztalak? Téged inkább a lantos költészet érdekel.

- Nem, dehogy.

- Végre ennek vagy mestere. A dráma nekem is új, idegen terület. Ingerlő és vonzó, de azért a dal marad örök szerelmem, az óda és epigramma. Hallottam gyönyörűen énekelsz és lantolsz. Én is éneklek. A lanttanítóm, Terpnus, elsőrangú görög mester, naponta fáraszt. Görcsöt kapnak az ujjaim és körmeim vérzenek. Mindegy, semmit se lehet ingyen. Tegnapelőtt csinos kis dalt szereztem, lantkísérettel. Előadnám, ha nagyon érdekelne. Különben hagyjuk. Majd máskor. Most csak ismerkedjünk, Britannicus. Nekünk össze kellene tartanunk. Mind a ketten írunk, sokat használhatnánk egymásnak. Együtt csiszolgatnánk verseinket. Te nem írtál utóbb semmit?

- Semmit.

- Sajnálom, mert minden érdekel, ami tőled való. A kerti ünnepélyre azonban okvetlen el kell jönnöd. Afféle kis irodalmi estély. Csak értők számára. Zárt körben. Költők és írók olvasnak fel, mint rendesen. Nem szabad hiányoznod.

Nero felkelt a trónról. Az aranykoszorút kényelmetlennek érezte. Letette egy asztalra. Palástját földre dobta. Úgy beszélt, egészen közvetlenül, tunikában:

- Ne érts félre. Jó helyet biztosítok számodra a műsorban. Az elsőt, vagy az utolsót. Ahogy parancsolod. Ha kívánod, én nem is éneklek. Nem akarlak háttérbe szorítani, árnyékot vetni rád. Mennyire félreértetek ti, mindnyájan, akik köröttem vagytok. Hiszen meg sem nyilatkozhattam még előtted, szívem szerint. Fogalmad sincs, ki vagyok és főképp, hogy ki leszek. Az a fáradtságos gyakorlat, a napi munka alázatossá tesz és tudom, milyen végtelen az út a tökéletességig, vágyakozom gyarló voltomban a koszorúra, akár te. Vannak hibáim. Hibák mindenkiben vannak. Fejlődnöm kell még, lehet. Minden művész tökéletlen a kezdetben. Jaj, ha látnád a bensőmet megszeretnél engem és verseimet is, melyeket életem ismerete nélkül meg sem érthetsz. Titáni arányok és hörgő iszonyatok. És a kétségeim, Britannicus. Mint az oroszlán rothadó sebei az afrikai napban. Tályogok, az eves lé sárga mártásával leöntve, férgek eleven koszorújával. Mégis csöndesen beszélek, mint más. A császár magasan fölötte áll azoknak, akiken uralkodik. De a művészetben nem ismer korlátot. Itt egyformák vagyunk, költők. Én is, te is.

Britannicus megmozdult, határozatlanul. De semmit se szólt. Némán nézett rá.

Nero ideges lett. Fejébe szállt a vér. Elkacagta magát, csúnyán.

Úgy érezte, kisiklik lába alól a talaj. Közel ment öccséhez.

Leheletük majdnem összefolyt.

Aztán a császár fojtott indulattal, röviden csak ennyit:

- Mért gyűlölsz engem?

Britannicus meghökkent:

- Nem gyűlöllek.

- Akkor nem szeretsz.

- Csalódol.

- De igen: te másnak érzed magadat. Úgy érzed, hogy én merőben más vagyok, különböző. Verseim is mások. Olyanok, hogy te fel se foghatod. Talán nem is becsülöd őket.

- Alig ismerem.

- Hiszen mindenki szavalja - szólt Nero sértődve.

- Nem járok emberek közé.

- Az Agamennont se olvastad?

- Elmondták, egyszer.

- Gőgös vagy. Az a bajod. Nagyon gőgös és dölyfös vagy. Azt képzeled, gonosz tervek lappanganak bennem, ellened. Talán, hogy nem beszélek őszintén. Vagy, hogy nem is tartalak költőnek. Nincs így. A szívem tiszta. Semmi aljasságot nem rejtegetek. Én szerelek. Te nem szeretsz. Nem vagyok rossz. Te vagy a rossz.

- Lehet.

- Mért nem beszélsz? Ha gyűlölsz, ki vele, mondd a szemembe. Most szabad. Esküszöm, nem lesz bántódásod. Saturnalia, saturnalia - kiabált Nero, mint pap a fórumon, mikor kezét kiterjesztve jelzi az ünnep kezdetét, melyen a rabszolgák felöltik uruk ruháját és szabadon sértegethetik őket. Játsszunk hát saturnáliát - s dúdolni kezdett valami dévaj ünnepi éneket.

Britannicus csodálkozott.

- Nevezz ércszakállúnak - mondta Nero - vagy tüzesfejűnek, mint egykor, tépd a fülem cimpáját, öltsd rám a nyelved. Ma jókedvemben vagyok. Csak ne alattomoskodj. Ezt a csöndet nem bírom tovább - és befogta fülét.

Szaladgált a teremben, izgatottan. Kövér homloka izzadt. Megállt.

- Neked valami titkod van - mondta hirtelen.

- Semmi.

- Akkor mért titkolódzol?

- Hallgatok.

- Hallgatsz? - szólt a császár csúfondárosan. - Elhallgatsz valamit. Ti hárman. Ismerlek benneteket. Seneca, Lucanus, meg te. Mindig együtt, sülve-főve és titokban, éjjel suttogtok, főztök valamit, hátam mögött jeleket mutattok, melyeket csak ti értetek. Tudom, egy követ fújtok. Kerülitek az igaz szót és kacskaringósan, csavarosan beszéltek, kancsal bölcsészek. Nini, hasonlíttok is egymáshoz. Most veszem észre. Mind a hárman. A nézésetekben van valami rendkívül azonos.

- Nem értem.

- Azt meghiszem. Te például látszólag nagyon nyugodt vagy, de azért folyton szenvedsz. Sok minden bánatod volt. Nem tudom én, nem érted el, amit akartál, beteg is vagy, mint mondod, kicsit szigorúan tartottalak, államérdekből, de azért úgy teszel, ravaszul, mintha örülnél ennek. Vagy lehet, tényleg örülsz. Bajnoka vagy a szenvedésnek akár azok a jómadarak, akik a föld alatt kuksolnak, bálványok előtt. Tudod, kikre célzok. Mi ez?

- Ez?

- Igen ez. Ha fájdalmad van, akkor kiabálj, ordíts, üvölts, vagy legalább beszélj. Hosszan, folyton-folyton beszélj. Nem jobb beszélni? Akkor az ember megkönnyül. De te csak némán vársz. Minden szavak mögött annyi hallgatás áll, hogy megnövekszik a súlya, mikor kimondod és leírod, annyi csönd, hogy zavarba hozol vele mindenkit. Verseidben is ezt vettem észre. Minden igéd mintegy a hallgatás tornyából lép ki, mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen. Hogy csinálod ezt?

- Sehogy - dadogta Britannicus - azaz valahogy.

- Mondtam, valami titkod van. Egy boszorkányos fogás, vagy babona, melyet csak te tudsz. Meg talán a társaid. Az achaiok olyan görögtüzet gyártottak, mely olthatatlanul égett még a vízben is, hullámok alatt. Másnak nem árulták el keverését és most hiába keressük. A tyrosi bíborszövetet most már senki se tudja utánozni. Ma a bíbor olyan fakó és kopott, mint az éretlen cseresznye. Áruld el a módot, melyet ismersz, a szavak bűvöletét.

- Nem tudom - mondta Britannicus és csodálkozva vállat vont.

- Te sokat szenvedsz bizonyára. Seneca mondta, hogy a nagy költők sokat szenvednek, a fájdalom beléjük hatol, átmegy vérükbe és aztán valami előttünk ismeretlen, rejtélyes úton kijön verseikből. Ezt nem értettem. Aztán arról is beszélt, hogy ezek tulajdonképpen szeretik a szenvedést. Majdnem akarják. Mert csak szenvedés által láthatjuk meg a világot. Aki nem szenved, az vak. Az nem tud írni. Mondd, jó szenvedni?

- Jó - felelte Britannicus és sietve hozzátette: - rossz.

- Jó is, meg rossz is? Megint rejtélyeket adsz föl. Úgy látszik tréfálni akarsz velem. Én is szenvedtem. Most is szenvedek. Úgy, mint senki. De nem akarok szenvedni és nem látom, miért mindez. Hiszen még többet is elfogadnék, csak tudnám, mit tegyek vele. Tanítsd meg rá. Nézd, letérdelek eléd, a lábaidhoz kúszok vinnyogva, mint egy állat. Könyörülj rajtam, segíts, testvér.

Öccse most meghatódott. Fölemelte őt, szelíden.

- Minden az enyém - kiabált Nero, dühösen, magánkívül és dobogott. - Az is, ami nincs.

Britannicus mintha rázta volna fejét. Ezt gondolta:

- Nem, az az enyém. Ami nincs, az mind az enyém. A semmi nem a tied. Csak a minden.

Csönd volt. Most újra rámeredt a császárra az a fal, melyet Britannicus verseiben érzett.

- Mit tegyek? - tépte magát egy újabb dührohamában. Csaló vagy, gaz és zsaroló. Akarod a trónt? - és rámutatott. - Odaadom, nem kell. Csak azt add ide, amit kérek. Mert a kezeim közt vagy, nyomorult Tudom mit mondtál rólam. Mindent tudok - és itt ordított. Azt mondtad, hogy - hadart valamit, úgy, hogy maga se értette, Britannicus se.

- Még most se akarta kimondtani.

Majd hirtelen ellágyulással:

- Megbocsátom. Mindent megbocsátok. Meggondolatlanság volt. Csacsiság. Ugy-e? Miért nem szólsz?

Britannicus megijedt tőle. Azt a homályos fejfájást érezte, mint rohamok előtt, mikor szíve garanbonciáskodni kezd és öntudata kihagy. Fehéren rámeredt, s hallgatás szózatosságával, bűvölő szemmel. Nem felelt. Hipnotikus némasága pedig lefegyverezte a császárt, aki az ő vörös dührohamában elhalványult, megenyhült.

Így néztek farkasszemet sokáig.

Nero bámulta a bukott trónörököst, akitől mindent elvett, amit lehetett, koronát, boldogságot, a fiút, aki semmit se akart és ő ellene szegült, aki mindent akar, a szenvedőt, aki száműzetésnél keserűbb nyomorban gyötrődik, a költőt, az isteni hallgatót, a beszédes némát, aki fáradt mozdulattal hátradől a széken s mindig nagyobb, érthetetlenebb, titkosabb, minél többet rabolnak el tőle, annál gazdagabb. Ha akarna valamit, akkor közelébe lehetne férkőzni. De így megfoghatatlan, mint a szél.

A császári kertben a nap leáldozott. Néhány sugárt áttört a lombokon és varázsos fénnyel keretezte Britannicus fejét, aki túlvilági fölséggel emelkedett ki a homályos teremből. Homlokán letéphetetlen aranyból koszorú volt.

Nero egy darabig nézte és tűrte. Aztán eléje lépett, keményen. Úgy, hogy eltakarta a beözönlő fényt.

Ekkor Britannicus arca egészen fekete lett. Mintegy elhamvadt és megsemmisült.

Reáborult az árnyék, melyet a császár vetett.