Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
X. HÁROM KÖLTŐ A GŐZFÜRDŐBEN

Seneca csak ősszel tért vissza a Városba.

Rómában már több napja időzött, de meghívást nem kapott a császártól. Nem tudta mire vélni. Várakozott, bosszankodott, duzzogott.

Az időt azonban felhasználta s befejezte a Thyestről szóló drámáját.

Kora reggel a gőzfürdőbe ment, hogy folytassa a kúrát, melyet Baieben megkezdett. Botjára támaszkodva járt, mert a fájdalom olykor élesen tagjaiba nyilallt. Áthaladt az Argiletumon, ahol könyvesboltok sorakoztak egymás mellett, az irodalmi újdonságokkal, aztán a fórumra tartott. Cliensek szorongtak a patríciusok házainál és várakoztak, hogy az ajtó megnyíljon, a reggeli üdvözlésre. Gyönyörű reggel volt. A nap rózsás-sárga koszorúval övezte a fórumon álló Alkibiades szobrát, ki örökké szép maradt és aranyköntöst akasztott Marsyas délceg termetére. Lassanként népesedett a tér.

Éji korhelyek botorkáltak még hazafelé, kisebb-nagyobb csoportokban s egy-egy részeg megállt a csatornánál és belehányt. A zugügyvédek nem messze a napórától szokott helyükön ágáltak, gyors mozdulatukkal és sunyi orrukkal. Megérkeztek a bámészok is, azok, kik egész nap semmit se tesznek, de a késő éjjeli órákig nem tűnnek el a fórumról és rejtély, miből élnek. Majd jöttek a többiek, kik színt és életet adnak ennek a térnek, az alkuszok, a közvetítők, a közismert uzsorások, a kalmárok, kik ásítva nyitogatták boltjaikat. Egy utcagyerek a nőstényfarkas szobra előtt kénesgyufát árult. A pénzváltók, csempészek és bankárok pedig, köpcös rómaiak, vagy cingár zsidók, elhelyezkedtek boltíveik alatt, a kőpadjaiknál és hangosan tereferéltek.

Zúgni kezdett a levegő, ismert lármájával. Illatok és bűzök feleseltek egymással, az érett alma és füge szaga, a halpiac kigőzölgésével és az illatszeres boltok tétova páráival elkeverődve. Seneca önfeledten hallgatta a zajt, magába szívta a sok felemás aromát s ezen az áldott őszi reggelen, mely fájdalmas és boldog volt, az elmúló élet szépségét érezte.

Akkor azonban sietni kezdett, mert kongott a gőzfürdő jelzőharangja, mely a kapunyitást adta hírül és egészen idehallott.

Amint Castor temploma mellett lépegetett, egyszerre gyökeret vert a lába.

Egy házfalra nézett. Itt a sokféle irkafirka közé, mellyel Róma falai mindig telis-tele voltak, bronzra vésett új törvénycikkek és kiadó szobákat ajánló hirdetések mellett, trágár megjegyzések és ábrák társaságában, valaki ezt a disztichont írta oda, vörös krétával:

"Nero, fülelj, mi e zaj? Hahotáznak az istenek is fönn.
Rigmusodat nevetik, versfaragó nyavalyás!"

Seneca arcán hökkent mosoly jelent meg. Aztán elkomolyodott és fejét csóválta, rosszallóan. Mintha ezt kérdezné önmagától:

- Ejnye, hát ennyire vagyunk?

Három hónap óta nem járt a Városban. Emberekkel nem érintkezett, fogalma se volt, mi történt tulajdonképpen. Már mások is tudják? De hogy szivároghatott ki? Érthetetlennek tartotta.

Nerot a nép alapjában szerette. Bőséges kenyeret adott mindenkinek, az adókat leszállíttatta, gladiátor-játékokról gondoskodott. Még az elszegényedett patríciusoknak is juttatott életjáradékot. Mindenki úgy látta, hogy Caligula és Claudius után jó uralkodó került a trónra. Hiszen itt a fórumon is beszélték, hogy az ifjú császár még két útonálló halálos ítéletét se akarta aláírni és mikor eléje tették, felsóhajtott, bárcsak ne tudna írni. Elégedetlen nem mutatkozott sehol. Az a néhány köztársasági érzésű család, melyben még megmaradt a régi idők emléke, behódolt, vagy vidéki birtokán éldegélt. Seneca csak ámult-bámult. Szaporázni kezdte lépteit, hogy emberek közé jusson és beszéljen barátaival.

A kapus, aki barackszínű ruhában állott a gőzfürdő ajtajánál, beengedte, aztán a ruhatáros szaladt feléje, aki elvette tőle tógáját.

Egy szerecsenfiú az Acta diurná-t nyomta kezébe, a hivatalos napilapot, melyet Seneca mohó érdeklődéssel kezdett olvasni. Agrippina, a császárné ma négy senatort fogad. Neroról egyetlen szó sincs. A tanácsülés jegyzőkönyve. Sok házasság, de még több elválás. Egy verekedés a Campus Martiuson, két ficsúr közt, egy ismert kéjnő miatt. Színházi pletykák Parisról s végül egy nagy cikk Zodicusról, a híres költőről. Seneca elejtette a lapot.

Éktelen zűr-zavar harsogott körötte. Vagy háromezren fürdöttek. Hallani lehetett a csapok és zuhanyok permetezését, a víz locsogását, a csövekben acsarkodó fojtott gőz sivalkodását. Távol, valahol magasan, fuvolák szóltak. A gőzfürdő házizenekara működött. Megkezdődött a reggeli hangverseny.

A szűk alagutakon, melyek az épületet keresztül-kasul szeltél, szolgák futkostak, a fürdő alkalmazottjai, kik egy-egy színes tunikát vittek karjukon, a vendégek ruháját, vagy gőzölgő tálakat, poharakat az étkezőbe. Már égett a konyhában a tűz, a szakácsok sütöttek-főztek.

- Nem parancsolsz valamit? - kérdezte a szolga, aki elkísérte Senecat az öltözőbe.

- Nem - intett szórakozottan.

Egy cukrász a közelében süteményeit ajánlgatta.

Seneca levetkőzött, aztán meztelenül indult a fürdőbe, botjára támaszkodva.

Unokaöccsét, Lucanust kereste, a költőt, akiről tudta, hogy ilyenkor itt szokott fürdeni s a többieket, kiktől valami felvilágosítást remélhetett.

Az első teremben, hol födetlen volt, fölötte a reggeli égbolttal, a hideg medence nyúlt el, sötétzöld vizével s fehér, fiatal testek lubickoltak benne. Bajnokok úsztak itt, kik a versenyre készültek a víz alatt siklottak nyitott szemmel és csak néha dugták ki a hullámok alól kondor fejüket, egy pillanatra, levegőt szippantva hatalmas tüdejükbe. Amint kiugrottak a medencéből és leültek, gyöngyözött róluk a víz s a sírókhoz hasonlítottak, kiknek arcáról könny pereg. A rhetor sokáig szemlélte őket, megigézve, de barátait nem találta közöttük.

Egy félkörű termen át a langyos fürdőbe ért. A kádakban lusták cirógatták ernyedt tagjaikat a vízzel s a kőpadokon a dögönyözők és kenők, herélt rabszolgák, dörzsölték az olajtól csöpögő vendégeket érdes kesztyűkkel. Lucanus, úgy látszik, ezzel is végzett. Benézett a forrókamrába, az izzasztóba. A párák fellegében nem látott. Meztelen emberek köhögtek és hahotáztak, kiabáltak, de nem lehet kivenni, mit. Végül felmászott az emeletre s a pihenő egyik sarkában meglelte őket.

Lucanus már megfürdött. A heverő ágyak mellett borzas-fekete hajjal, skarlátköpenyben beszélgetett Menecrates-szel, az énekessel és Latinussal, bámulójával. Ez a lelkes és tolakodó gyerkőc, ki elverte apja egész vagyonát, és most padlásszobában nyomorog, mindig híres költőknek udvarolt.

- Az irodalom - kiáltotta Seneca tréfás és kedves hódolattal s üdvözölte a társaságot.

Lucanus eléje sietett. Szájon csókolta nagybátyját, kétszer.

Seneca annak idején elsőnek pártfogolta őt. Ő fedezte föl rendkívüli tehetségét, még csodagyermek korában, mikor Athénben tanult s ő hozatta föl Rómába, az udvarba, ahol megnyerte a császár kegyét és bizalmát. Csakhamar questor lett belőle. Verseivel, szellemes előadásaival, melyeket a színházban tartott, egy csapásra meghódította az irodalmat és nőket. Lucanust tekintették a legnagyobb élő latin költőnek. Orpheuszról szóló költeményeért nemrég kapta meg az irodalmi díjat. Mérhetetlen önérzet ragyogott le róla.

- Csakhogy látlak - szólt Lucanus és még egyszer megcsókolta Senecat.

Gyönyörű szál férfi volt. Andalúziában született, Cordubában, és forró, fülledt spanyol vér nyargalt ereiben, akár Senecaéban. Göndör fején órákig dolgoztak a fodrászok és borbélyok, körmeit sikáltatta s annyi illatszert és kenőcsöt használt, hogy állandóan illatos köd lebegett körötte.

- Nem zavarlak benneteket - mondta Seneca, aki a lépcsőjárástól lihegett és egy ágyra dőlt - csak folytassátok s egy ottlévő könyvet vett elő a fürdő könyvtárából és forgatta.

Lucanus, aki belemelegedett egy vitába, Menecrateshez és Latinushoz fordult:

- Tegnap is nézegettem, de pár sornál tovább nem jutottam. Ma már nem lehet olvasni.

- Remélem, nem rólam van szó - mondta Seneca.

Nevetve válaszoltak:

- Dehogy, Vergiliusról.

- Ah a te vesszőparipád - szólt Seneca mosolyogva és lehunyta szemét.

- Nincs-e igazam? - heveskedett Lucanus. Minden betűje halott. Kattogó versek, hivatalos állami költészet, lélek nélkül. Lejárta magát. Ma azonban még nem merik bevallani.

- Talán a negyedik ének ér valamit - vetette oda Latinus, tisztelettől remegő hangon.

- A Dido szerelméről? - kérdezte Lucanus.

- Meg a Bucolicák - tette hozzá Menecrates. Aztán ő írta: "az álomnál lágyabb a hullám." Ez szép.

- Van benne valami idilli, szemérmes és szende - fontoskodott Latinus.

- Akár egy aggszűz férfi - szólt Lucanus. - Egy fogatlan iruló-piruló aggastyán, nevetőgödröcskékkel, aki selypít és szájába dugva kisujját. Jaj de utálom.

- Nekem tetszenek a holdról szóló sorai - mondta Latinus.

- Hogyne, a holdat nagyon szerette - felelt Lucanus - a tolvajok pártfogóját. Hiszen irodalmi tolvaj volt.

- Titokzatos költő - ugratta Menecrates.

- Tudod mi a titka, Menecrates? Az, hogy egyetlen eredeti sora sincs. Mindig utánoz valakit. Olvasd el Aristotelest, Demosthenest, Xenophont, Lucretiust, Sophoklest, Euripidest, Pindarost,Thucydidest, Theophrastost, Theokritost, főképp őt, s akkor meglátod, mit rejteget előtted.

- Azt mondják, mindig éjjel dolgozott - fitogtatta jólértesültségét Latinus.

- Mint a betörők - szikrázott Lucanus.

- Mennyivel különb Horatius - igazította magát helyre Latinus. - Az legalább férfi.

- Igen - mondta Lucanus - az férfi. Hideg nyárspolgár. Alacsony és köpcös volt, rövidlélegzetű. Versei is hamar kifulladnak, mint a gazdájuk. Nem tudnak szaladni. Aztán színei egyáltalában nincsenek. Nem látott semmit. Azt beszélik, hogy folyton fájt a szeme. Lírája, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, csipás.

Latinus kacagott, Menecrates a borbélyhoz ment, nyiratkozni.

Aztán Lucanus egy kézmozdulattal lefricskázta magáról a kullancskodó széplelket és Seneca heverőágyához sietett.

- Mi újság? - kérdezte Seneca, izgatottan és gyorsan.

- Nem akartam ezek előtt - súgta oda Lucanus. - Holnap utazom.

- Haza?

A haza még mindig Hispánia volt ennek a két spanyolnak. Rómában csak idegeneknek, vendégeknek, vagy diadalmas hódítóknak érezték magukat.

- Cordubába? - szólt Seneca még egyszer.

Lucanus nem felelt.

- Hát hová?

- Galliába. Vagy máshová. Akárhová. Száműztek.

Seneca felült az ágyon.

- Miért

- Miért? - kérdezte Lucanus is. - A császár.

- Az lehetetlen - mondta Seneca csodálkozva.

- Magához hivatott. Rövid volt. Megtiltotta, hogy bárhol is szerepeljek. Tudod, az Orpheusz miatt. Mert ő is pályázott, aztán látta, hogy mekkora sikerem volt múltkor a Pharsáliával, melyet felolvastam a színházban. A felolvasásom végét meg se várta. Megszökött azzal, hogy tanácsülésre kell mennie. Nem bírta el. Akkor már sejtettem.

- Ha itt lettem volna - szólt Seneca - ez nem történik meg.

- Mindegy - legyintett Lucanus. - Úgyis dolgozni akarok. Nekem mindegy.

Nem messze tőlük, néhány ággyal tovább, egy fiatalember feküdt. Fejét hidegvizes borogatás kötötte körül. Kinyitotta szemét, megdörzsölte, s szétnézett. A ruhát levette fejéről. Most fölkelt.

Lucanus és Seneca tisztelettel és barátsággal meghajolt lőtte, mert észrevette benne Britannicust, Claudius császár kitagadott fiát.

Halovány és sovány ifjú volt, bajusztalan és szakálltalan, álmodozó és kedves, a hallgatás bűvös előkelőségével. Szerényen, közvetlen melegséggel odament a két költőhöz és átölelte őket.

Rossz napja volt. Britannicus nyavalyatörésben szenvedett és előző napon rohamon esett át, mely több óráig tartott. Ilyenkor hetekig fájt a feje.

A közügyektől távol élt, visszavonultan. Tartózkodott az emberektől és beszédtől, már Octaviára, a húgára való tekintettel is, aki a császár felesége.

Minden mellőzést és megaláztatást türelmesen, mintegy néma örömmel fogadott. Irodalmi barátainak azonban nem tudott ellenállni. Ő is írogatott.

Mindössze egy-két pár soros verset alkotott eddig, melyekről maga se tudta, hogyan születtek. Szinte akarata ellenére jöttek létre, a fájdalom napjaiban, mikor már sírni se tudott és átadta magát a bánatnak, mely pihegő és zengő mélységek fölé ringatta. Ezekre a versekre sohase gondolt. Elmosolyodott, mikor barátai eszébe juttatták s újra írásra ösztönözték és csak szűk körben adta elő őket. Vékony, kisgyerekes keze ilyenkor egy aranylanton pihent és néha-néha, alig hallhatóan, megpendített egy húrt, s dalolt is hozzá, aranyhangján, mert kellemesen, természetesen tudott énekelni.

Lucanus lázas elragadtatással beszélt írásairól. Őt nevezte a jövendő költőjének. Seneca csodálta.

Ez a három költő most szembenézett, mint egyenlő.

- Róla beszéltünk - szólt Lucanus.

Britannicus tudta, kiről beszéltek.

- Most már nem kell megtiltania - mondotta Lucanus Britannicus felé fordulva - hogy ércszakállúnak nevezd. Képzeld, a tüzesszakállú levágatta szakállát, a borbéllyal lenyisszantotta és föláldozta a főistennek egy tokban. De a szegény Jupitert becsapta. Mert a vörös szőrök mellé egy költeményt is mellékelt, a saját versét, melyet aranytáblára vésetett. Hogy nem fél az istenek haragjától. Tegnap pedig vihar volt. Jupiter mennydörgött, feleletül villámokat hajított le, tiltakozott és a költeményt elfogadhatatlannak találta.

Seneca óvatosan kacagott.

- Hogyne - folytatta Lucanus - Jupiter irodalmi szakértő, Neptunus pedig esőt bocsátott a földre, hogy a tábláról lemossa az istenkáromló, silány rigmusokat.

Britannicus figyelt. Száján a csönd varázsával.

- Mondd kérlek - szólt Lucanus Senecahoz - egészen megbolondult ez a szerencsétlen?

- Úgy látszik - szólt Seneca. Folyton verseket gyárt. Nekem állandóan olvassa.

- De ha lenne egy csipetnyi képessége - mondta Lucanus. - Én ilyet még nem láttam. Egy kocsisnak, egy rabszolgának, egy ugató barbárnak több képzelete van. Valóságos csoda. Ragyogó tehetséggel leplezi a tehetetlenségét. Művelt és tanult, de annál veszedelmesebb. Nála mindig csak istenek szerepelnek. Nem adja alább. Semmit se tud nevén nevezni. Mikor hascsikarása van, akkor a hascsikarás istene látogatja meg. No én az ő verseit Mephitisnek ajánlom és Cloacinának, aki tudjátok, kinek az istennője.

Lucanus lángolt. Utálta az elcsépelt latin mitológiát, a nehézkes római hagyományt, az álarcot és parókát, Senecaval együtt. Ők ketten a spanyol arisztokraták voltak ebben a városban, frissek és merészek, eredetiek és vadak.

- Egy szépelgő barbár - sistergett tovább Lucanus - aki görögül is nyafog. Hallottátok a versét? - "Drága apám, ki leszállsz a kietlen Hades ölébe..." - és itt szavalni kezdte a költeményt, hangosan, mint dörgedelmes színész, csúfondáros elérzékenyüléssel, majd orrhangon.

- Agamemnon haláláról szól - szúrta közbe Seneca - de az apjára érti, az édes apjára - Domitius Aenobarbusra. A Capitoliumra is kitette.

- Szegény proconsul - szólt Lucanus - fel akarta magasztosítania a fia. "Drága apám, ki leszállsz..." Sajnállak vízkórságos proconsul, a Hades kietlen ölében. Főképp a sírgyalázó költő hiéna-karmai között. Süvöltő marhaság. A szavak mintha rothadó csirizzel, vagy penészes kovásszal lennének összeragasztva.

- Ti azonban nem ismeritek a többieket - suttogta Seneca, nagyon óvatosan. - Ez még hagyján. De az Apollóról meg a Daphnis és Cloeról szóló. Ott már mérték sincsen. Az a nyávogó semmi. Ha elgondolom, az egész nem is olyan mulatságos - és itt komorrá vált arca - ez borzalmas.

- Igen - tette hozzá Lucanus - ez természetfölötti és borzalmas. Nyápic erőszakoskodás. Tudjátok ki ő? Az igazi költőt homlokon csókolta a Múzsa. Ő vele nem esett meg ez a szerencse. Erre gondolt egyet. Nero homlokon csókolta a Múzsát. Erőszakot követett el rajta.

Britannicus, aki az egész párbeszéd alatt egyetlen szót sem szólt, megbocsátó szelídséggel mondta:

- Hagyjátok, gyenge költő.

Lucanus újra szóra nyitotta száját.

De Seneca hirtelen megrántotta köpenye szélét.

- Hallgass - suttogta.

- Mi az?

- Nézd - és egy távoli ágyra mutatott.

A heverőágyon valamilyen gyanús alak feküdt, akit eddig nem vettek észre. Feje búbjáig be volt takarva paplannal és horkolt.

- Valami korhely - mondta Lucanus. Részeg. Látod, hogy alszik.

Figyeltek.

A csöndben erősen, föltűnő-erősen hallatszott a horkolás.

- Vigyázzatok - mondta Seneca barátainak - egy szót se többet.

Lucanus legyintett kezével és Britannicusszal az öltözőbe ment. Utánuk Seneca.

De mielőtt eltávozott, még vissza-visszanézett az ágyra.

- Ki lehet ez - gondolta magában Seneca.

(Folyt. köv.)