Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám

Lengyel Géza: Rossz pénz-e a jó pénz?
- Levél Fenyő Miksához -

A múlt év közepén Ön, igen tisztelt uram, egy kitűnő kis füzet lámpásával világított be a pénzkérdésnek terjedelmes szövevényébe. Nem gondolja-e, hogy újra elő kellene venni a lámpást s utat mutatni? Nem a pénztudomány mesterei számára, mert hiszen nekik könnyű, ők pontosan tudják, mi történik a valuta körül, hanem nekünk, egyszerű újságolvasóknak, vagy szemlélődőknek, akik bár egészen más mesterséget folytatunk, vagy a közgazdaságnak egyéb, szerényebb részletkérdéseit igyekszünk kibogozni: minduntalan kénytelenek vagyunk megállani s a pénz-tudomány kalauzolását segítségül venni. E pillanatban azonban - jó néhány hét óta - úgy állunk, hogy még csak remény sincs kivezető útra. A zavar teljes. Tavaly ilyenkor nem hallottunk egyebet a legjobb, legmegbízhatóbb, legtapasztaltabb valutatudósoktól, mint azt, hogy a végképp leromlott koronát - még valamivel jobb volt, mint ma - minden áron meg kell javítani. Éppen egy évvel ezelőtt tartották meg a Magyar Közgazdasági Társaság pénzügyi ankétjét. Felvonultak volt pénzügyminisztereink, bankvezéreink, professzoraink és közgazdasági íróink s hat napon át bámulatos odaadással, körültekintéssel kerestek valami orvosságot a rossz valuta ellen. Voltak ott gyakorlati emberek s voltak kitűnő teoretikusok, voltak hausse-ra és voltak baisse-ra angazsáltak s voltak, akik soha életükben sem tőzsdei, sem egyéb üzlet terén nem voltak érdekelve: - de abban megegyeztek mind, hogy a korona javulásától várták az ország megmentését. Az Ön idézett könyve is arra tanít, hogy "amíg félig-meddig egészséges valutát nem tudunk teremteni, addig a termelő munkát igazán meg sem indíthatjuk"... s hogy "jó valuta nélkül, vagy jobb valuta nélkül... gazdasági forgalmunknak a világforgalomba való bekapcsolódása el sem képzelhető."

Ennyi kitűnő szakembernek ilyen egyhangú véleménye alapján természetesen mi, közönség, annál inkább alapigazságnak fogadtuk el a korona megjavításának szükséges voltát, mert hiszen nem kellett valutatudósnak lennünk, hogy érezzük s hatásaiban lássuk a pénz-romlás közismert következményeit, a végzetesen emelkedő drágaságot, az általa előidézett fojtott atmoszférát.

De mi történik most? Most, mikor a korona lassan és ingadozva próbál felkapaszkodni abból a mélységből, mely a megsemmisülés határán van, most egyrészt hallgatnak ugyanazok, akik hónapokon át a koronaárfolyam megjavítását sürgették, másrészt egyenesen segítségkiáltások hallatszanak, amiért kezdünk felfelé menni a lejtőn, fel egészen két-három centime-ig.

Tavaly a tőzsdetudósítások nap-nap után szinte könnyezve számoltak be a korona újabb zuhanásáról. Mostanában, ha vastag címekből olvasható olykor, hogy a "valutapiac javult", ez, legnagyobb csodálkozásomra annyit jelent, hogy néhány ponttal megromlott a korona Zürichben. Hogyan kérem, hát ami tavaly romlás volt, az ma javulás? Amit tavaly koronában s gyászolva fejeztünk ki, azt ma márkában nézzük s rámondjuk: no, hál istennek, kissé összeszedte magát? A relativitás elmélete ez, a pénzügyi tudományra alkalmazva? Csakugyan olyan rossz pénz ez a kissé jobb pénz?

Talán túl sokat kérdezek? De hiszen nem is mernék másra vállalkozni, mint hogy feladjak néhány kérdést, amely kétségen kívül ott lebeg ma igen sok ember ajkán s feleletet várjak rá azoktól, akik, mint Ön, minden vonatkozásában ismerik a rejtélyeknek e nagy birodalmát, a valutaproblémát.

Nagyon természetes, hogy tudok a koronajavulás folyamatának súlyos tüneteiről, következményeiről s ezek jelentőségét kisebbíteni a világért sem próbálnám meg. Végleges ítélet előtt legfeljebb azt kellene megvizsgálni - s aki valutaszakértő gyanánt óhajt fellépni, az e kötelesség elől nem térhet ki - vajon teljes-e az okozati összefüggés s vajon mennyiben van szó egyidejű jelenségekről: egyrészt válságról, világkrízisről, túlprodukcióról, ha nem is abszolút érelemben, de az európai fogyasztóképességgel szemben, másrészt pedig a magyar korona javulásáról, mint a pénzügyi talpra állásunk szándéka iránt előlegezett bizalom jeléről.

Mert válság nemcsak nálunk van s nemcsak a javuló valutájú országokban. A cseh korona például hónapok óta meglehetősen állandó relációt mutat a svájci frankkal szemben s mégis Csehországban az ipari termelés s a kereskedelmi forgalom állapota egyaránt a lehető legrosszabb.

Azoknak, akik tisztes munkával felvirágoztatott gyárukban vagy üzletükben igen nagy összegeket veszítenek, természetesen nem vigasztalás tudni, hogy veszteségüknek nem a korona-javulás az oka, hanem - például - az amerikai túlprodukció, s hogy a valuta-kurzus nem egyéb, mint a higany-oszlop a hőmérőben: bizonyos állapot, hőmérséklet mutatója. (Tudom, hogy nem én találtam ki ezt a hasonlatot.) De ha most orvosságokat ajánlanak a hőmérő ellen, akkor mégis csak tudni kell, vajon használna-e valóban a higany megrendszabályozása?

Egyik gazdasági írónk, akinek valuta-cikkei mostanában nagy feltűnést keltettek, olyanformán fogalmazza a valuta-kurzusnak ezt a hőmérőszerepét, hogy: pénzünk zürichi javulása csupán gazdasági viszonyaink javulásának kifejezése. Nem azért egészségesebbek gazdasági viszonyaink, mert a korona emelkedik, hanem gazdasági viszonyaink javulása miatt emelkedik a korona. Helyes. De ha így van, akkor nem dől-e meg már az idézett megállapítással mindaz, amit ugyanez a cikk később hosszan és részletesen a korona-javulás, vagyis "gazdasági viszonyaink gyógyulása" terhére ró? Nem értem és kérem szíves felvilágosításait: ne javuljanak tehát gazdasági viszonyaink? ne induljon meg a normális üzleti élet? ne kezdjenek rendesen járni a vonatok? ne kapjunk külföldi szénajánlatokat? A fűtőanyag-beszerzés jövő télen is élet-halál probléma legyen? Hol van itt az a titok, melynek zárát csak a valuta-tudósok pattanthatják fel? Azt mondják nekünk, nem a kakas szavára kezd virradni s ezt nagyon jól megértjük. De azután rögtön azt is ajánlják, hogy fojtsuk belé a szót a kakasba, mihelyt túlságosan kukorékol. Kérem szíves felvilágosításait, mielőtt végleg belezavarodunk abba, vajon a kakasra haragudjuk-e, vagy a kelő napra?

Hiszen, kérem, tudom én azt is, hogy bizonyos zavarok szükségszerűen jelentkeznek a valutajavulással együtt, még akkor is, ha valutajavulás és világ-krízis véletlenül nem párhuzamos. Az Ön idézett füzetében már utalást találok arra, hogy némely állampénzügyi teendők elvégzése előtt jobb, ha nem túlságosan emelkedik a korona értéke, mert inkább váltsunk be 11 milliárd koronás (belső) adósságot 370 millió svájci frankkal, semmint jobb kurzuson 1100 millió frankkal. De ennek a megjegyzésnek értelme világos, ez csak annyit jelent - ha jól értem - hogy már-már közeledik a pillanat, midőn bizonyos adósságaink kifizetését megkezdeni ajánlatos lesz s azután nyugodtan javulhat tovább a korona. (Arról nem akarok beszélni, hogy külső valutaadósságainkat viszont jobb tízes kurzusnál rendezni, mint egyesnél.) Ön bizonyára tisztában volt azzal, hogy ideális program szerint a dolgok nem bonyolíthatók le s főként, hogy egy becsületes pénzügyi tervezet maga, akár a Hegedűs Lóránté, akár az, amelyet az Ön füzete hirdetett, akár egyéb, szóval egy alapos gazdasági kúra megkezdésének híre s biztos nyoma feltétlenül, szükségszerűen már a régi valuta bizonyos javulásával jár. A külföldi nem okoskodik azon, hogy mi a "régi" valutát halálra szántuk s annak romjain óhajtjuk felépíteni az újat, hanem, mihelyt az építés biztos jeleit észreveszi, azonnal honorálja a jó szándékot - egyelőre ó, mily szerényen! - épp oly pontosan, mint amilyen kérlelhetetlenül árfolyameséssel felel minden politikai vagy gazdasági zavarra.

Összefoglalva az eddigieket: nem értem - s nem értjük igen sokan - miért kellett a korona áresését gyászolnunk néhány hónappal ezelőtt, vagy miért kell most emelkedését megsiratni? Ha a valutaingadozás csupán tünet, csupán bizonyos gazdasági állapot kifejezése, miért kell a tünetre annyi szót vesztegetni s főként miért kell a javulás tünetei miatt kétségbeesnünk?

Most méltóztassék megengedni, hogy tovább menjek s a korona stabilizálásának dolgára vonatkozó kérdéseket is feladjam. Stabilizálni: ez helyes gondolat. Tegyük fel, hogy még egy kicsit lemegy a korona, az üzlet, a tőzsde újra megélénkül, a zsír, a hús ára ismét felmegy, szóval a dolgok kezdenek rendbe jönni. Lemegy a korona kettőig s akkor azt mondjuk: elég. Stabilizáljuk. Tegyük fel, hogy sikerül. Tehát az ingadozásnak vége, két svájci frankért száz koronát lehet venni, ötven koronáért egy svájci frankot s ez így megy két hónapig, fél esztendeig. Akkor valakinek eszébe jut, hogy nem is kellene nekünk ilyen nagy számokkal dolgoznunk. Minek? Egyszerűen elnevezzük az ötven koronást egy frankosnak. Tisztán átszámolásról van szó, vagy mint Ön mondja, csak a pénz terminológiája jut közelebb a való helyzethez. S mihelyt ezt az egyszerű műveletet végrehajtottuk, pénzünket illetőleg már rendben is vagyunk, hiszen elintéztük a lényeget, stabilizáltuk értékét, de megadtuk a formának is a magáét s a nem eléggé esztétikus nagy számokat egyszerűbb, csinosabb frankokra redukáltuk. Nem mondjuk többé, hogy egy kiló zsír száz korona, hanem azt mondjuk: két frank. Kalapért sem adunk ki ezer koronát, hanem húsz frankot, az újságok ára négy új fillér - vagyis centime - lesz, a villamos jegyé hat.

A stabilizálás e művelete valóságos Kolumbus tojása, olyannyira egyszerű, hogy ismét valami nagy titkos sejtek mögötte, mert különben miért nem állították talpra ezt a tojást - rólunk nem is szólva - sem a velünk együtt legyőzött Ausztriában, sem a szövetséges Csehországban, sem Jugoszláviában, sem Franciaországban? Egyáltalában képzelhető-e, elérhető-e a stabilitás? Az ön füzetének bevezető sorai elmondják, milyen megdöbbenést keltett Angliában, midőn kiderült, hogy a Bank of England jegyei értékének szilárdsága, melyet megingathatatlannak ismert az egész világ, lazulni kezdett. Reméljük-e hát, hogy a magyar jegybank vagy éppen a magyar állam jegyei állandóbb nívón tartják értéküket? Ha igen, ha kifelé sikerül is a stabilizálás, ha megrögzítettük a koronát kettőn s aztán átszámoztuk frank-koronára, lehetséges lesz-e a jobb állami tisztviselőknek kétezer koronát, vagyis negyven frankot adni havi fizetésül, a pénz-érték változásának, javulásának, vagyis a drágaság csökkenésének minden reménye nélkül? S ha erre kénytelenek leszünk a munkabéreket s fizetéseket legalább havi száz-kétszáz frankra felemelni - bankóban - stabil marad-e még mindig a két centime-os kurzus?

Egyáltalában: lehet-e oly könnyedén átsiklani a javuló koronaárfolyamnak az összes fizetésükből élő osztályokra gyakorolt hatalmas materiális és lélektani gyógyító hatása fölött? Mert hiszen ez az árfolyamjavulás milliárdokat jelentő fizetésemelési kívánságokat altatott el, már puszta remény-nyújtásával is, ez pótolt szociális kiadásokat, közélelmezési közterheket. Azt olvasom egy kereskedelmi szaklapban, hogy az olcsóság és olcsóbbodás termelési és forgalmi előnyöket is jelenthet, mert: "a helyzet kulcsa az, hogy minél több ember minél olcsóbban cipőhöz juthasson és nemcsak a legszükségesebb egy pár, hanem még külön vasárnapi cipője is lehessen mindenkinek. Ez a gyáros, kereskedő és munkásnak is egyaránt érdeke!" Tehát úgy látszik, az sem áll meg teljesen, hogy egy tartósabb árcsökkenés csakis a fizetésükből élő osztályok, az úgynevezett "fogyasztók" javára szolgálna.

A valuta-javulás hatásainak teljes mérlegeléséhez természetesen tudományos pontossággal kellene előbb megállapítani a "fogyasztó" mivoltát s gazdasági jelentőségét.

Magyarország súlyos termelési krízis folyamatát szenvedi el s e krízis jelentőségét még akkor sem szabadna aszerint megítélni: hány embernek használ, hánynak árt, ha ilyen statisztika összeállítására volna mód. De nincs mód, a rendelkezésre álló népszámlálási adatok csoportosítása túlságosan elasztikus, vagy laza, szóval az előzetes állásfoglalás szerint tologatható. Annyira önkényes azonban ez az átcsoportosítás sem lehet, hogy komolyan tárgyalható volna a már említett cikkírónak az az eredménye, amely szerint Magyarország 7-8 millió lakosából 98 százalék a valutajavulást egyáltalában nem óhajtja s végzetesnek tartja s csupán két százalék nyugdíjából s járadékából élő vágyakozik utána. Még ha így volna, akkor se lehetne e nyugdíjasok s kistőkések felett napirendre térni azzal, hogy: - eddig is rejtély volt, miből éltetek, ezután sem tudunk tanácsot adni nektek. Nem lehetne, mert ez veszedelmesen hasonlít ahhoz a gazdasági világszemlélethez, mely a termelők s kereskedők nagyon jogos s igen aggasztó panaszaira azt feleli: eleget kerestetek, viseljétek nyugalommal a rossz napokat. Ez, ugyebár, nemcsak cinizmusra, hanem tudatlanságra is vallana, hiszen itt az egyesek soványabb napjain kívül, és felül közös értékek pusztulásáról van, vagy lehet szó. Rossz, vagy hamis diagnózis alapján azonban nem lehet gyógyítani. A baj elég nagy akkor is, ha a valutajavulás - mely különben a bajjal nem azonos - nem is nehezedik elviselhetetlen teher gyanánt a lakosság 98 százalékára. Mert erről szó sincs. A céltalan kalkulációnak erre a terére nem szabad eltévelyedni, pedig könnyű volna szinte az összes, a már említett cikkben szereplő számadatokat visszájukra fordítani. Mert hiszen, például, a mezőgazdaságban foglalkoztatott alkalmazott népesség s a törpebirtokos, sőt a kisbirtokos is, szóval az a réteg, mely természetben van ellátva, vagy az utóbbi időben egyre inkább a naturál-gazdálkodás (a valutaromlás kikerülhetetlen következménye) alapjára helyezkedett - épp oly joggal teljesen kikapcsolható a pénzérték-hullámzásban érdekeltek közül, mint amilyen joggal a pénz-baisse-re spekulálók közé sorolják őket. A magánalkalmazottak nagy többségét nem fenyegeti közvetlenül a munkátlanság veszedelme, az állami, városi tisztviselők, alkalmazottak igen nagy tömege a maga egészében a valutajavulás irányában érdekelt. Szó sincs róla, hogy mindezeknek az óriási kategóriáknak fizetései már követték volna - lefelé - az arany ártendenciáját. S ha majd valamikor mégis lejjebb szállnak a fizetések, ha a többé-kevésbé kihasználható "olcsóság" csupán átmenetnek bizonyul akkor is: - ez az "átmenet" már négy hónapra tart. Hét esztendei szakadatlan drágulás után végre néhány hónapi pihenő, mely alatt az emésztő gondok némileg enyhülnek, mely nem veti föl minden pillanatban a készletbeszerzés s az elégtelen fizetés problémáját, midőn nyugodtan lehet egy kiló zsírt vásárolni s nem kell attól tartani, hogy mire elfogy, a második kilogrammot ugyanabból a fizetésből, már drágábban kell megfizetni: aki mindezeknek a dolgoknak szociális és közéleti jelentőségét figyelmen kívül hagyja, az, úgy vélem, ismét csak egyoldalúan szemléli a valuta-problémát. Hozzá lehet még tenni, hogy az ipari munkásság helyzete az átmenet eddig lefolyt ideje alatt hasonló, nagyobb arányú munkabérleszállítások s elbocsátások nem történtek. A dolog természetéből következik, hogy ennek a fogyasztórétegnek érdeke könnyen és gyorsan teljesen úgy fordulhat, hogy inkább hajlandó jó konjunktúrában, nagy munkás-kereslet mellett rossz valutát, tehát fokozódó árakat elviselni, semmint olcsóbbodást és munkátlanságot. Az a hatalmas vállalkozói és munkás-réteg azonban, melynek az építkezés adna kenyeret, még három frankos korona-kurzus mellett is foglalkozás nélkül marad. Azt mondják, nem indulhat meg addig az építkezés, míg száz korona legalább hat-hét-tíz frankot el nem ér. Építkezés nélkül pedig végleg talpra állni nem lehet, viszont stabil, de alacsony korona-kurzussal szintén nem építhetünk. Mert ha valaki, középsorsú ember, nem is fogyasztó, hanem termelő, végső erőfeszítéssel évi 10,000 korona házbért tudna fizetni, ez, kettőn stabilizált kurzust véve alapul, 200 frank házbért jelent, 200 frank járadékért nem lehet lakást építtetni. Ötös kurzus mellett ugyanez a 10.000 korona házbér 500 frank - a dolog még mindig nem megy. Tízes kurzus, tehát 1000 frank házbér az a minimum, amelynek határán el lehet kezdeni gondolkodni azon, vajon nem érdemes-e már építtetni.

Szíves figyelmét felhívom végül az export és a rossz valuta sokat emlegetett összefüggésére.

Amíg a magyar korona értéke szakadatlanul lefelé ment, valóban megvolt az áruexport lehetősége. Valóságos export azonban megdöbbentően kevés volt. Erről szomorú adatokkal szolgálnak az 1920. évi külkereskedelmi statisztikának nemrég megjelent sovány oszlopai. A rossz pénz mint exportra izgató szer egyenesen az élő szervezetet fokozott tevékenységre korbácsoló s egyúttal szétroncsoló orvosságokra emlékeztet. Hogy hatásos legyen, ahhoz a pénznek nem elég rossznak lenni, hanem romlónak kell lennie s ez a folyamat szintén nem szabályozható oly parancsolatszerűen, hogy egyenletes és a végtelenségig tartó maradjon. Volt idő, mikor a bécsi belváros üzleteiben letagadták az árut a koronával fizető vevő előtt, csak a dollár, font, svájci frank s a líra tulajdonosainak volt becsületük. S ezt az időszakot egyébként rendkívüli élénkség, forgalom jellemezte. De emlékezzünk vissza rá, hogy ezt a konjunktúrát a legismertebb közgazdák katasztrofálisnak látták s joggal. Hiszen a pénz teljes elértéktelenedése felé rohantunk, a papírpénz becsülete, hitele szűnőben volt, a nagy forgalom idegen valutában, a kisebb kereskedelem veszedelmes mértékben csere-alapon kezdett lebonyolódni, az árak olyan mértékben emelkedtek, hogy a megvásárolt nyersanyagot gazdaságosabb volt bizonyos rövid idő múlva újra eladni, semmint ugyanezen idő alatt feldolgoztatni.

Tehát a valutának, hogy exportfejlesztő vagy export-lehetőségeket fejlesztő hatású legyen, gurulnia kell ugyan lefelé, de a fagypontot, a nullát nem szabadna elérnie, viszont azonban megállania sem szabad. Mihelyt megáll, mihelyt stabilizálódik még oly alacsonyan is, mihelyt állandó viszony kezd kifejlődni közte s nyugati gazdag rokonai között, a különbség már csak nominális s a szerencsés külföldi ellenállhatatlan csábító ereje gyöngül. Mert hiszen az is szükséges, hogy lényeges különbség legyen a korona belső és külső vásárló ereje között, e nélkül szintén nem tudja kellő erővel kiszivattyúzni a külföld arany-bankója a bankótengerben úszó ország áruját. Addig szalad külföldre az áru, amíg ugyanazért a frankért Magyarországon nagyobb darabot adnak belőle, mint Svájcban. Tehát a neutrális, "jó" mértékkel mért áruszínvonal között kint és bent különbségnek kell lennie - másként nincs export-lehetőség. De a "lehetőség" kihasználásához sem rossz, sem romló, sem pedig belül aránylag tűrhető erejű valuta nem elegendő, ehhez még áru is kell s itt bomlik meg az izgatószeres, a morfinista export-elmélet, mert az áru, főként a lefelé rohanó korona-kurzus napjaiban nem nálunk volt, hanem a külföldön, Svájcban és Amerikában, Skandináviában s Hollandiában, szóval ott, ahol az arany, a túlbőség, a jó valuta okozta pangás. Mi volt nálunk? Vagy akár a legutóbbi időkig velünk pénz-sorsában összekötött Ausztriában? Némi maradéka a régi jó időknek, negyed erővel dolgozó üzemek, a termelés ki nem használt "lehetőségei" s persze valóságos, komoly produktumok is, de szemben az általános óriási áruéhséggel, a fogyasztók behozatali vágyával, a mérleg másik oldala, az exportálható áru - "feleslegről" ne is beszéljünk - mindvégig számba sem vehető mennyiségű. S még ezeknek a morzsáknak is, melyek a nagy valuták szelének sodrában igyekeztek kifelé, mennyi s micsoda akadályokkal kellett megküzdeniük! Első sorban is rajtuk volt ország-világ szeme s az export hasznából a kincstár is meg akarta kapni a maga külön adóit és illetékeit. Emellett ugyanez a kincstár, ugyanez az állam, pénzügyi érdekei ellenére is gyakran épp a legalkalmatlanabb időben fékezte az áruk kiszivárgását, mert ellátatlan fogyasztói természetesen rettegtek attól a gondolattól, hogy az export-lehetőségek teljes kihasználása végre is létrehozza a külföldi és a belföldi áruk, vagyis a korona külföldi és belföldi vásárló ereje teljes kiegyenlítését, tehát a valuta-különbségen kívül frankban vagy dollárban kifejezve is nivellálja, felemeli az árakat. Hiszen a kereskedelmi forgalom szabadsága ellen az egyetlen komoly s minden jóhiszemű közgazda számára meghallgatást parancsoló argumentum éppen az volt, hogy ha szabadon engedjük érvényesülni a külföldi valuták szertelen vonzóerejét, akkor a belföldi arannyal mérve még "olcsó" árak hozzá fognak igazodni a világpiaci árakhoz s ennek hatása katasztrofális lesz, ez felborítja a tisztviselők és munkások minden életlehetőségét.

Nem akarok most arról beszélni, hogy még romló valuta mellett is, ezek az export-lehetőségek, szabadjukra engedve, rövid életűek lettek volna. Az árnívó kiegyenlítődik, az élet lényegesen megdrágulván, fel kell emelni a munkabéreket,... új nyersanyagok már csak világpiaci paritáson szerezhetők be: egy-kettőre vége annak az előnynek, mely a rossz pénz hazájának termékeit külföldre hajtja. De szeretném aláhúzni, hogy a belföldi és a világpiaci árak nivellálása, melynek folyamatából joggal féltünk, már megtörtént s aligha lehet sajnálni, hogy úgy történt meg, hogy a fogyasztók óriási tömegét nem döntötte katasztrófába. Ez a veszedelmekkel fenyegető folyamat csak azért mehetett végbe így, simán, mert a külföldön jelentkező árhanyatlással egyidejűleg valami kevéssel javult a magyar korona.

Ma a legtöbb közszükségleti cikk s különösen iparcikk ugyanazon valutával mérve Budapesten annyiba kerül, mint Zürichben, vagy Londonban és ez a viszony most már lényegesen nem fog változni, akárhogy hullámzik is a korona. Sőt, ha a közlekedési viszonyok javulnak, ha kereskedelmi szerződéseket kötünk néhány állammal, könnyebbé válik a személyes érintkezés, rendszeresebbé a posta, távíró és telefon, akkor még inkább eltűnnek az árkülönbségek ugyanazon árunál a magyar piacon s a külföldön. Az árak követni fogják a korona hullámzását, de lázas export-tevékenységre nem fognak csábítani, hanem csupán normálisra, olyanra, amilyen a termelés mennyiségéből s minőségéből adódik. Ha romlik a korona, akkor nagyobb korona-árat lehet ugyan elérni, de azonnal drágábban kell beszerezni az újabb nyersanyagokat, a szenet, bizonyos idő múlva a munkaerőt, a vasúti szállítást és így tovább. Megtörténvén az árnívó kiegyenlítődése, a nagy konjunktúra nem fog többé visszatérni, még kevésbé, ha stabilizálni sikerül a korona értékét. S ha mégis, talán a külföldi valuták "javulásával" egy időben az exportnak némi föllendülése fog bekövetkezni, ezt a magam részéről nem írnám a korona-romlás számlájának javára, hanem annak tulajdonítanám, hogy a valuta-javulás hatása alatt engedett valamit az export állami szabályozásának merevsége, csökkentek a kiviteli illetékek, hozzászoktunk bizonyos szabadabb mozgáshoz s bebizonyosodott, hogy ez a relatív gazdasági szabadság nem fog katasztrófát okozni.

Egyébként úgy veszem észre, hogy mire a kérdések végére jutottam, már némi reakciója következett be a korona zürichi lendületének: talán könnyebb lesz kellő nyugalommal útbaigazítani a valuta-útvesztőben már-már eltévedőket, s feleletet adni: vajon valóban oly rossz pénz-e - mely után annyit áhítoztunk - a jobb pénz?