Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál

Moly Tamás: Karnevál
Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.
TIZEDIK FEJEZET,

melyben az intő szó hiábavalónak bizonyul.

Gaston d'Aubigny szinte mámorosan járkált a tarka mulató tömegben. A megáhított kaland! s az ebből fakadó öröm furcsa mosolyt rajzolt az arcára, aki ránézett, meg nem állta tréfás megjegyzés, vagy legalább is visszamosolygás nélkül. De az ifjú francia úr ezt most nem hallotta, nem figyelte meg, élénk képzelőtehetsége a legnagyszerűbb, legcsodálatosabb képekkel töltötte el gondolatvilágát.

Az emberár, mely magával vitte, kisodorta őt San Marco nagyszerű terére. Ez a páratlan szépségű piazza fényesen volt kivilágítva. Csak úgy kápráztattak a jelmezetek tarka szép színei, melyek itt egymásba kapcsolódtak játékosan, mint a tónusok az égen meg a tengeren naplementekor.

Az ifjú francia úr a tömegben úgy járt-kelt, szája körül egészen furcsa mosolygással, mint egy nagyszerű titok egyetlen tudója a tudatlanok balga seregében. Lenézte már az eddig megbámult maskarákat, kicsinynek, együgyűnek találta örömüket, vigadozásukat, tréfáikat. Mégis csak nagyszerű, hogy ő, ki tegnap érkezett, idegen a szinte féktelenül mulató városban, reménytelen néző, szívében talán irigységgel, most íme váratlanul beáll a szereplők sorába, hőse egy kalandnak, mely titokban, rejtve fog lejátszódni, fel fog lobbanni csodálatos tűzzel, éppen akkor, amikor ez a tarka farsang véget ér, s ennek a kalandnak hősnője, az idegen asszony, bizonyára a legszebb asszony minden velencei nő között! Párizsihoz méltó nagyszerű történet!

Eszébe jutott az álarc! Persze, álarcot kell még vennie, így kívánja meg hölgye, az ismeretlen, akiről azonban már tudja, hogy kicsoda, amit persze nem szabad elárulnia. Az ifjú francia úr körülnézett a gyönyörű téren s ügyesen átfurakodott az árkádok alá, ahol kereskedők teregették volt ki állványra, ponyvára mindenféle holmijukat. Elsétált a soron, míg ráakadt arra az árusítóra, ki kendőt, legyezőt, csipkét, kesztyűt, színes szalagot és most, időszerűen, álarcot kínál a nézdegélőnek.

- Tessék választani, tessék vásárolni - biztatta alázatosan nyájas szóval, ajka körül mézédes mosollyal a kereskedő a holmiját nézdegélő idegent. - Ha mást nem, tessék egy álarcot venni, Eccellenza, még nem késő. Eddig födetlen arccal tetszett járni a vidám tarka tömegben, mint előkelő néző, mint messze országból jött idegen. De tessék elhinni, ez a színes összevisszaság csak akkor érdekes igazán, amikor az ember maga is belevegyül mint résztvevő, Eccelenza. Mert ha álarcot köt és ezzel máris beleolvad a mulatozók tömegébe, mi történik? Hogy még most, az utolsó órában, akad egy kis kalandja, édes, mint a rózsa illata, és el is röppen, Eccellenza, mint a rózsa illata, de azért mégis csak édes velencei emlék. Az idegen, ki itt jár nálunk, mind visz valamilyen emléket magával, ki ilyet, ki olyat, amilyet tud. Ne tessék sajnálni a pénzt ezért az álarcért, Eccellenza, meg fogja látni, hogy nem kár érte!

S a kereskedő büszke megelégedéssel tette zsebre a tiszta hasznot, mert az utolsó órában álarcot eladni már igazán tehetség dolga.

- Vidám farsangot! - kívánta jó szívvel-lélekkel a távozónak.

Gaston d'Aubigny mosolygott magában, valóban egyszerű dolog: az ember álarcot köt és így lesz a nézőből szereplő. Mindjárt meg is próbálta. Félreáll egy oszlop mögé s arcára illeszti a bársonydarabkát, mely eltakarja vonásait Azután belevegyül a tömegbe, most már egészen más érzéssel, mintha fürdőzők közé úszna ki a tengerbe, aki eddig a parton állt. Tréfálkoznak vele és most ő is tud mindjárt csípős, élces, mulatságos válaszokat adni. Csodálkozik azon, hogy nem jutott már tegnap eszébe álarcot kötni. Milyen más így a farsang!

És ez a gyönyörű ragyogó tér! Olyan, mint egy óriási díszterem, melynek falait templom meg árkádok pompás homlokzatának áltatásával készítette egy fantasztikus építőmester. Mennyezete az égbolt, vagy talán csak ennek sikerült érzékeltetése. És minden játék, tréfa, gondtalan nevetés, öröm, kacérkodás, jókedvű vendégsereg, páratlan mulatság.

- Mutasd a tenyeredet! - mondja egy mély női hang s valaki belé karol ügyesen.

A fiatal úr ránéz kíváncsian a barátkozóra. Cigányasszonynak öltözött álarcos hölgy, az álarc egészen elfödi az arcát, de ragyogón fekete haja díszes frizurába van rakva és csillog benne a gyöngy meg az aranypénz. És csillog az álarcból a fényes fekete szempár. A jelmez finom selyem meg bársony. A kezet nézi, mely a karján nyugszik: fekete selyemkesztyűbe van bújtatva. A fiatal úr ránéz a hölgyre, az álarcra, szeme rámosolyog a csillogó szempárra, jobban magához vonja a hölgy karját, hogy szorosan maga mellett érezze a nőt, és nagyon tetszik neki ez az egész eset.

- Milyen kedves, hogy érdeklődöl irántam, szép asszony! - mondja nyájasan és hálásan. - De már most meg kell vallanom, hogy fölkeltetted kíváncsiságomat. És nem az arcodat szeretném látni, mert amint hallottam a hangodat, máris elképzeltem hogy milyen szép vagy s ha festő volnék, meg tudnám festeni találón a képedet. Arcod finom ováljába bele tudnám rajzolni nemesen ívelt vékony szénfekete szemöldöködet. A szemedet látom és nem is fogom elfelejteni soha! Orrod vékony, egyenes, előkelő s orrcimpád keskeny és gőgös egy keveset. A szájad forrón piros és ingerel, mint az érett gránátalma s ajkaid rajza megvesztegető. Az állad pedig gömbölyű és kedves, mint egy csöpp duzzadó barack, s ilyenek az orcáid is. A füled piciny és türelmes, hiszen meghallgatja együgyű fecsegésemet. Beláthatod ezek után - adta meg szapora beszédének a fordulatot az ifjú francia úr - hogy nem az arcodra vagyok kíváncsi, szép asszony, hanem arra, hogy minek neked a tenyerem.

- Láthatod, hogy cigányasszony vagyok - felelte az álarcos hölgy komolyan s ez kiérzett a hangjából. - Feltűntél nekem a tömegben. Mozdulataid, viselkedésed elárulták, hogy idegen vagy. Szavadból kihallom, hogy nem tévedtem, most már azt is tudom, hogy francia vagy.

- Eddig büszke voltam arra, hogy jól megtanultam olaszul - mondta erre a fiatalúr kissé csalódottan.

- Kitűnően! - ismerte el az álarcos hölgy. - Nem is a beszéded lett árulód, hanem az ötletességed. Amikor tehát felismertem benned az idegent, szerettem volna tudni, hogy mi vár reád itt Velencében s ezért karoltam beléd s mondottam, hogy mutassad nékem a tenyeredet. Mert azt tudod, ugyebár, hogy az ember a tenyerébe írva viszi a sorsát, csak el kell tudni igazodni a mindenféle jeleken. Cigányasszony vagyok és kiolvasom a tenyérből a jövendőt.

- Igazán értesz ehhez? - kérdezte kétkedőn a francia fiatal úr.

- Megpróbálhatod, nem veszítesz vele semmit - szólt komolyan a jövendőmondó.

- Minek azt tudni, amit rejt a jövő - szabódott kissé Gaston d'Aubigny.

- Mert az előrelátó ember mindig jól járt - magyarázta az álarcos hölgy. - Te persze fiatal vagy és ezt még nem tudhatod. Vagy talán félsz arról, ami bekövetkezhetik? Vannak emberek, akik félnek a holnaptól.

Gaston d'Aubigny lehúzta kezéről a kesztyűt és odatartotta tenyerét a cigányasszonynak.

- Ha jót mondasz, elhiszem, ha rosszat jövendölsz, kinevetlek és nem bízom a tudományodban - mondotta nevetve, de máris izgatott volt.

Amióta az álarcos hölgy belekarolt és beszélt vele, egészen elfelejtette, hogy itt járkálnak a tarka álarcos sereg közepett, nem hallotta a fecsegését, lármáját, hahotáját, sem a zenét, s nem látta a ki nem apadó színjátékot, mely körülötte percenként változott. Magára maradt ezzel az ismeretlen asszonnyal a farsang hűhója közepette.

- Jer, bátor levente, vonuljunk egy oszlop mögé, ahol nem zavarnak jókedvükkel a gyanútlan emberek - szólt nyájasan az álarcos hölgy és már vitte is magával a kissé meghökkent fiatal urat.

Az egyik oszlop mögé húzódtak s valóban, itt nem zavarta őket senki és semmi.

A cigányasszony most nagy figyelemmel nézte a fiatal úr sima, jól ápolt keze belsejét, kesztyűs ujjával néha utána húzta a tenyér valamelyik vonalát, halkan dünnyögött maga elé, majd meg a fejét rázta elcsodálkozva.

A fiatal úr eleinte mosolyogva nézte, hogy a jósnő mit csinál, de utóbb már erőltette a mosolyt és elfelejtette, hogy az arcát álarc fedi, melynek alsó csipkés széle a száját takarja.

- Rémes dolgokat rejt a jövő? mondd meg nyíltan, kedves jövendőmondó! - szólt a fiatal úr csinált jókedvvel.

A cigányasszony nem felelt mindjárt.

- Mutasd a másik kezedet! - mondotta mély, csengő hangon.

Gaston d'Aubigny odanyújtotta a kezét.

- A sok borzalom nem fér rá egy tenyérre, ugyebár? - szólt mégis.

- Könnyű gúnyolni azt, amihez az ember nem ért - jegyezte meg csöndesen az álarcos hölgy. - Ne türelmetlenkedj, mindjárt meghallod, hogy mit kell mondanom.

És nagy figyelemmel nézte a másik tenyeret is. Majd így szólt:

- A következő órák bajt hozhatnak néked. Tisztán látom: végzetes bajt. Azt merném mondani, hogy az életeddel játszol. Nem látom világosan, hogy mit követtél el, talán ebben a városban, megbántottál-e valakit vagy készülsz olyasvalami kalandra, vállalkozásra, mely hatalmas urat sért, ezt néked kell tudnod és el se mondd! Azonban hallgassad meg tanácsomat és akkor elkerülheted a végzetet: Menj most rögtön a fogadóba, ahol lakol, menj a szobádba és feküdj le, húzd magadra a takarót és aludj. Holnap reggel pedig ülj az első hajóra, mely elvisz innen, siess el innen és áldd a jó sorsodat, hogy magam sem tudom miért, még jókor figyelmessé lettem reád. Nem tudom, mit tervezel itt, gyanútlan idegen, de hallgass reám és ne tedd!

A cigányasszony bólintott és már el is tűnt. Gaston d'Aubigny dermedten hallgatta. Vidám asszonyi kacaj trillázott fel valahol. A fiatal úr az oszlop mögé ugrott, hogy megragadja megtréfálóját és a szeme közé nevessen, mert hiszen farsang van! Asszonyom, és felnőtt embert csak úgy megfélemlíteni...

Az oszlop mögött már nem volt a jósnő, sem arrébb, sem sehol a közelben. Alámerült a tömegben, eltűnt, ami a legkönnyebb ma itt, nem kell hozzá semmiféle rejtelmes tudomány.

Igen ám, de a jóslata? amit mondott a kalandról, melyre készül, s hogy ezzel megbánt valakit, nagy urat, amiből baj lehet?! honnan tudja? Tényleg bele van ez írva a tenyerébe? Vagy szemfényvesztés, valaki tréfát űz vele? Ugyan ki? Nem ismer itt senkit, őt sem ismeri senki, és most még álarcot is kötött! Mégis csak furcsa...

Mint fölriasztott méhek zümmögtek benne vadul a gondolatok, nyugtalanító kérdések, mikre nem tudott felelni. Még egyszer körüljárta az oszlopot, persze hiába, aztán a két tenyerét nézte elcsodálkozva. Mindig hallott róla, hogy ez a Velence furcsa város, kövei látnak és hallanak... ki is mondta?... Persze, az ilyen kis városban mindenki ismer mindenkit... de hiszen ő itt igazán idegen! Mégis, ki tudja, az lesz a legokosabb, ha megfogadja ennek a széphangú asszonynak a tanácsát és hazamegy a szállóbeli szobájába... nézte a kezét, lassan fölhúzta a kesztyűjét, elmosolyodott: de ha előbb bemegy vacsorázni egy vendéglőbe, az ellen a rejtelmes jövendőmondónak nem lesz kifogása? Kár, hogy eltűnt, együtt vacsorázhattak volna. Ha ezt ugyan nem tiltják a tenyerébe rajzolt titokzatos jelek... Most mégis fölocsúdott már csodálkozásából és halkan maga elé nevetett. Furcsa eset! A mama nem fogja elhinni, ha megírja neki. Nagy rajongója Voltaire úrnak, kit személyesen ismert és a műveit még ma is szívesen olvassa. Elvégre is... azt a hölgyet nem ismeri, ma látta először és talán utoljára, ha megfogadja a jósnő tanácsát, ámbár megígérte, hogy éjfél előtt ott lesz a kertben...

A fölriasztott gondolatok csak nem tudtak lepihenni, még akkor sem, amikor már ott ült egy vendéglő csöndes zugában, a terített asztal mellett, s a mélyen bókoló pincérnek megmondta, hogy mit hozzon enni meg inni. Annyira foglalkoztatta őt mindaz, ami vele eddig történt, hogy nem figyelt az ételre, hanem evett gépiesen és az sem tűnt fel néki, hogy alig lépett az étkező-terembe, máris egy férfi jött utána, fekete köpenyben, fekete kalappal, álarccal és leült az asztalhoz az ajtó mellett.

A bor nagyon jó volt, melegített, fűtött, új színt, új erőt, új lendületet adott a fiatal úr gondolatainak. Gaston d'Aubigny sorra vette újra, hogy mi minden történt vele ma este s emlékezett apró-cseprő dolgokra is. Az egészet pedig máris átgyúrta levél alakjában, s ezt a levelet holnapután fogja megírni Páduából az édesanyjának. Most már neki fog és megírja majd részletesen, hogy milyen érdekes, tarka és meglepő itt a farsang és hogyan lesz a nézőből egyszerre csak szereplő. És le fogja írni a jelenetet a Madonna szobránál, ahol a francia vakmerőség diadalmaskodott az olasz ájtatosság fölött.

És amint Gaston d'Aubigny elképzelte ezt a jelenetet és mérlegelni kezdte a részleteket, miket felizgatott képzelőereje színekben dúsan állított eléje, egyre finomabbnak, szebbnek, kívánatosabbnak látta a titokzatos hölgyet, kivel ott ismerkedett meg a Mária-szobor lábánál. Igen, ez siker, bizonyos, hogy tetszettem neki, ringatta magában a gondolatot, és nem az arcom volt reá hatással, mely nyílt, megnyerő, nyájas és kellemes, hanem a beszédem, amit mondtam, és talán főképpen: ahogyan mondtam. Láttam az arcán a hatást... szép arc, finom arc, de bánatos. Úgy hat, mintha lappangó, mély aggodalom torzítaná el néha... Ó, ha valóban segíthetnék a baján!

Ivott.

Asszony baján csak férfi tud segíteni! állapította meg. És szép asszony baján segíteni érdemes. Megszabadítani az aggodalmától, a bánatától... s erre hálásan rámosolyog a megszabadítóra, hálásan és szeretettel. Talán szerelemmel. Jó, ha az emberhez hozzásimul egy szép, fiatal asszony, eltelve bizalommal és odaadással... nagyon szép az alakja, igazán szép asszony... És miért ne tudnék mosolyt, örömet varázsolni erre a szomorú arcra? Miért ne legyen másmilyen ez az arc, mint amilyennek a nagyúr ismeri? Majd elválik, hogy igazán a nagyúr! Akinek karjai között ez a szépséges szép asszony pihenni fog, akihez hozzá fog simulni szerelemmel, akinek látásán felvidul s akinek csókjától szertefoszlik a búbánat, mint gonosz álom. Aki szerelmet nem tud kelteni asszonyszívben, az a nagyúr, aki örömet tud fakasztani asszonyi lélekben, az a nagyúr...

Ivott. Mosolygott. Intett a pincérnek, fizetett. Felkötötte az álarcot és távozott. Végigment néhány kis utcán, átment néhány téren. Egyszerre csak ott állt a Colleoni szobor előtt.

Muzsikaszó, ének, kacagás. Tarkaruhás figurák, vidám, mulató, gondtalan emberek.

Tovább ment a templom fala mellett.

Nyomában az álarcos, fekete köpenyes férfi.