Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál

Moly Tamás: Karnevál
Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.
HARMADIK FEJEZET,

melyben a nézdegélő kiért egy kis térségre, ahol még nem járt.

Jobb járkálni csöndes, magányos helyeken és távolról hallgatni a lüktető farsang izgató lármáját.

Könnyű azt mondani bölcsen: Idegen vagyok, ki friss szemmel nézem, hogy mit csináltatok és mit csináltok, idegen vagyok és látok, mert ez itt nagy színház, melynek ti vagytok a szereplő személyei, én meg néző vagyok, akinek nincsen része a komédiában és így nem eshetik semmi bajom, idegen vagyok, ki holnap elutazom innen és ti nem vagytok nékem más, mint egy nagyszerű emlék... És mégis, megszédül bele az ember, elkábul tőle, mert nem győzi szemmel, füllel, nem bírják el az érzékei. Mindenütt Violetta, Mattacino, Pantalone? Tarka, lüktető farsang, carnevale, carnevale!

A csöndes utcákon mégis felocsúdott. Egy kis csapszékben megivott egy pohárka bort, savanyú karcost, mely jót tett neki, megitta állva, nem érdemes leülni ehhez, gyorsan fizetett s ment ki az utcára, mert nem szerette az alacsony söntés fülledt levegőjét, érett sajt, piros hagyma meg füstölt hal szaga együtt tette tűrhetetlenné. De mi lehetett az oka ennek a hirtelen rosszullétnek? Hogy nem szokta meg ezt a kavarodást, lármát, hejehuját, néptömeget? Más oka lehetett ennek, ami most már egészen mindegy, hiszen túl van rajta.

Újra a házakat nézte, a falakat, melyek mint sötét árnyak némán és bizony komoran álltak szemben egymással, közel, hogy az utcácska közepén járó, ha kinyújtja kétoldalt a karját, ujjával megérintheti őket. Olajos lámpa pislákol itt-ott s ájuldozva küzd a falakról rétegesen leváló homállyal, elvétve ablak az emeleten, mely mögött gyertya lángja sárgáll.

És mintha bizarr érzések és gondolatok fakasztójában járna, tétova, tarka, foszladozó ötletek kezdtek keringeni a fejében: Ez a sötét utca itt - nem is utca, köz, szűk sikátor, az ember azt se látja, mire lép - mintha sötét zuga lenne a tündöklő színpadnak, ahol most pereg le száz meg ezer apró, talán majdnem egyforma tragikomédia, együttvéve nagyszerű színjáték, részeiben hol annak szomorú, hol emennek víg, ami nem is fontos. Minden csupa tarka színű, tarka élet, tarka szenvedély.

Álarcosok mindenfelől, s a leplező maszk mögött ki meri mutatni igazi énjét a máskor óvatos, titkolódzó ember. S e paloták, nagyszerű, művészi alkotások, mintha nem is embernek épített házak lennének, hanem csak értékes dísszel készült öltözők, ahol a farsang tízezer színésze készül a játékra. S ami ott künn most lüktet a pompás tereken, ragyogó utcákon, mindez káprázat csupán, szédítő keveréke a szemernyi igaznak meg a tengernyi hamisnak, és a való itt mutatkozik, az ilyen szűk, sötét kis közben, itt-ott egy csöpp fény, minden zugban sötét bánat, minden házban vigasztalan némaság, az utcán végig reménytelen botorkálás. És ami idehallik: kacagás, terefere, ujjongó öröm, csattogó jókedv, perdülő muzsika, torkok, hangszerek, tánc, ugrálás zsivaja - amint bejut ide: hazugság, áltatás, kábítószer, melynek itt nincsen már ereje.

Most fordult hirtelen a szűk utca s ezzel a tépelődő francia váratlanul kiért egy kis térre, melyet néhány lámpa világított meg szelíden. Házak szegélyezték keskeny homlokzatukkal a teret, melynek azonban mégis volt dísze: ódon templom, éppen szemben azzal a kis utcával, melyből most lépett ki a francia úr.

Gaston d'Aubigny megállt, nekitámaszkodott a sarokház falának, összefonta mellén a karját s nézte a templomot.

Így már igen, kezdte a körtáncot lejteni agyvelejében a játékos gondolat, így már szeretek találkozni az ilyen csöndes méltósággal díszes templommal. Istennek háza, mely nem áll a ragyogó téren, teleaggatva a művészetek minden hatásos termékével, ahol drága anyag vetekszik pompázó gondolattal s azt az érzést kelti az idegen nézőben: Íme az ember a maga dicsőségére emelte ezt a csodálni való házat. Istennek háza, mely távol a lüktető, semmibe rohanó vidámság színterétől áll csöndes helyen, köve nem márvány, kapuja nem drága cédrus, anyagát bizonyára a szerény köznap adta, de ezzel a mindennapi anyaggal az építője nagyszerűen ki tudta fejezni - mintha csak a keresetlen hozzávalót áthevítette volna lelkes hite diadalmas tüzével - azt a benső csodás áhítatot, mely a mindennapi ima keresetlen szavaiban, ha izzik, teszi a ránk maradt fohászt halhatatlan vigasztalóvá! Karcsún, szűzies vonalakkal emelkedik a magasba minden része, kapujának íve, ablakának rajza, oszlopa nem hordja fáradtan a reá bízott kőtömeget, hanem hálásan nyújtja az Ég felé, mint örömteli áldozatot. Megható és megnyugtató ez a minden külső pompa nélkül emelt templom s a művész, ki építette...

Kacagás gyöngyözött váratlanul a tér kissé tömjénszagú csendjébe, mely asszony ajakról pergett fiatalon. Az ifjú francia úr jobbra fordította a fejét, ahonnan ez az édes vágyakból halkan felbúgó kacagás fölbugyborékolt, látta, amint egy árny, nyúlánk, de finom, törékeny, suhant tova, libegő köpenybe burkolva, s utána a másik, széles vállal, izmos lábszárral, halk, mély hangon forró szavakat suttogva, összeszorított fogakkal lihegve, kitárt karokkal a tovalebbenőt kergeti. A francia fiatalúr elmosolyodott, most hallotta a farsang százhangú lármáját és máris elfelejtette, hogy az imént az áhítatos templom körvonalait nézte érzelmes lélekkel. Most már arra gondolt, hogy amikor a farsang űzi a városban élő emberekkel mindenféle tréfáit s az álarc minden ismerősből ismeretlen, képmutatóból szókimondót, unalmasból érdekest, bátortalanból vakmerőt, ötlettelenből szellemest csinál, ilyenkor az idegen nem tud hatni a messziről jött ember hasznos varázsával, járhat erre- amarra, néző marad, amikor ez a pompás színjáték lepereg, néző csupán, ki nem tud belejutni az álomszerű forgatagba.

Megint néhányan siettek végig a téren, tarka ruhájuk színe fölragyogott egy-egy pillanatra a lámpák szerény világában, és a kisebb-nagyobb csoportok beszélgetve, dacolva, ugrándozva, nevetve igyekeztek tova, mintha nagyon fontos elintéznivalójuk lenne együtt és egyenként, ami nem tűr halasztást.

Gaston d'Aubigny is készült már, hogy utánuk megy. Ekkor mintegy búcsúzóul még egyszer a templomra nézett, ámbár most egészen elvesztette az imént lelkében fölszállt hangulatot s a velejáró gondolatsort. Szeme még egyszer végigsiklott a templom karcsú testén. E ekkor látta, amint egy hölgy, egyszerű, a homályba belevesző szürkeszínű ruhában, suhan ki egyik keskeny utcából, a házak mentén, a falak árnyékában odasiet a templomhoz, a templom falához, s ott összeesik... nem, leborul, mint aki nagy terhet cipelt a hátán görnyedve és most célhoz érve, leveti agyongyötört testét terhével együtt a földre: leborul a templom falába mélyített kis fülke előtt. Leborul és úgy marad.

A téren most nem jár senki. A farsang csattogó lármája szinte elült. Mintha a térre most egészen furcsa némaság borult volna, mert még nem tudja megérteni, csak addig némaság, kóvályog Gaston d'Aubigny agyvelejében, most még bizonytalanul az érzés, a fölismerés. Indult már, de megállt az ifjú francia úr és csodálkozva látja, amit eddig nem vett észre: a templom falába vájt mélyedésben egy alak áll, nézi: szobor, szent asszony szobra, és lábánál, ahová a térdeplő a fejét lehajtja fáradtan, eltikkadva, hívőn, könyörgőn, egyformán csendes fényével buzgólkodik az örök mécses és most olyan, mint egy csöpp vér. Ragyogó vércsepp a sötétben.

Jó, mondja az ifjú francia úr hangtalanul magának, ez itt a jó alkalom. Aki ott leborult a Szent szobra elé, bizonyosan fiatal asszony, mert csak az veti le magát így a fájdalom, kétségbeesés, bánat pillanatában könyörgő imára. Egyedül van, nincsen vigasztalója, s talán éppen én vagyok az, akit a Szent küld neki...

És most már megint jobban hallotta a farsang csattogó lármáját, de nem figyelt reá. Halkan, a házak fala mentén surrant közelebb a térdeplő asszonyhoz, kit alig lehetett meglátni, amint a térdeplőhöz simult. Néhány lépésnyire tőle odatérdepelt az ifjú francia úr és levette a kalapját.

Nézte a szobrot. Szűz Mária szobra volt, a fájdalom, szenvedés, belenyugvás megbocsátás Anyjáé, kinek szomorú arcát csodásan szép, mélyen megható mosoly teszi bűbájossá. Mosoly, mely mintha azt mondaná: Enyém a nagy bánat és enyém a nagy öröm, enyém a mérhetetlen fájdalom és enyém a mérhetetlen megenyhülés, enyém a könyörtelen szenvedés, de enyém a könyörületes megváltás, és mindezt neked adom, aki hiszel az isteni gondviselésben. Ki faraghatta vajon ezt a légies termetet, ki tehette rá koronának ezt a meghatóan szép fejet, melynek nézése, mosolya már nem a testé, hanem a léleké. Nagyszerű művész, akinek nem csupán a szívében, hanem az ujja hegyében is ott élt a hit, mely diadalmaskodik az anyag fölött.

S a Szűz Mária-szobor lábánál virágok: kedves ártatlan ajándék, tiszta hódolat, alázatos szeretet.