Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Figyelő · / · A XX. század könyvművészete

Elek Artúr: Majovszky Pál rajzgyűjteménye

Majovszky Pál rajzgyűjteménye, mely a Szépművészeti Múzeum grafikai termében egy rövid hónapig volt látható, az egész modern művészetnek úgy szólva fejlődéstörténeti példatára lehetne. Festők, grafikusok és szobrászok rajzait, egy-egy a természetben szerzett élményüknek följegyzését, egy-egy utóbb késszé érlelt alkotásuknak első elgondolását tartalmazza, mindig a kezdetét annak a folyamatnak, melyből sokszor remekmű lett, néha csak félbemaradt álom. A tizenkilencedik századnak különösen a második felében a rajz (a vonal) sokat vesztett becsületéből. Úgy látszott abban a korban, hogy a szín, mely minden fölött uralkodóvá lett és amely folt alakjában fogta be a vásznat, fölöslegessé teszi a rajzot. Hallottuk is, olvastuk is elégszer a vádat, hogy a modernek - a naturalisták, az impresszionisták és származékaik - nem tudnak rajzolni, s egész festői elméletük nem egyéb, mint takarója rajzbeli tudatlanságuknak. Ettől a vádtól a legnagyobb franciák sem menekülhettek. S mi igaz belőle? Csak annyi, hogy a modern koloristák (rövidség okáért használjuk ezt a lejáratott műszót) függetlenedni törekedtek a vonaltól a foltban látás- és ábrázolás kedvéért, amely feltétele az igazi színességnek, de soha el nem távozhattak volna tőle annyira, ha nem mesterei már a vele való ábrázolásnak. Mert mindhiába: a folttal való helyes ábrázolásnak a vonallal való bánni tudás a feltétele. Hogy ez mennyire így van, a Majovszky-gyűjtemény rajz-anyagában jól megfigyelhető. Mekkora rajzkultúrából alakult az a formamegvetésnek vagy formaelhanyagolásnak a hirdetett előadási mód, amely például Monet, Cézanne,Van Gogh művészetét jellemzi!

A francia anyag a legérdekesebb és legtanulságosabb része a Majovszky-gyűjteménynek, mert egy-két fontos iránymutató művész híján összefüggő teljességében mutatja be a tizenkilencedik század francia művészetét, tehát ama kornak európai művészetét, annak minden elágazását és minden törekvését. A század Dávidnak és körének művészetével kezdődött. Az empire festői inkább rajzolók voltak, semmint festők, azaz színesen érzők. Rajzuk azonban a római szobrok másolása és sematizálása volt, merev, élettelen és reménytelen, mert fejlődésre nem alkalmas rajz. Dávid legtehetségesebb tanítványa Ingres, azért új utat keres. Arra fordul, ahonnan minden művészet megújhodik: a természet felé. De fordulata csak félfordulat, érdeklődése csak félérdekődés. Emlékei, sőt törekvései is David stílusa felé húzzák. Így lesz művészetéből viaskodás a realizmus és a klasszicizálás törekvésével. Egy javakorabeli rajza képviseli Majovszky gyűjteményében, kemény húzású, pontos felvétele a Forum Romanumnak. Ennél sokkal különbet is tudott Ingres. Akt-tanulmányai és rajzolt arcképei adnának igazi fogalmat a stilizálás szándékától sohasem ment realizmusáról. Ingres nevével és fogalmával együtt jár nagy ellenfeléé, Delacroix-é. Tőle nyolc rajza, vízfestménye is van a gyűjteménynek. A klasszikusan nyugodt és kimért Ingres-sel szemben Delacroix a magával alig bíró szenvedélyesség. Híres vízfestményén, mely egy viharban megbokrosodott paripát ábrázol, a ló mintha részeire készülne szétszakadni, olyan féktelen mozdulattal veti szét lábait és csapja hátra a fejét. Ugyanilyen indulatból, a heves mozgás vágyából származott rajz a "Vadlovat marcangoló tigris" című kőnyomatához készült tanulmánya. Mind a kettőn feltűnő a művész önkényessége, az anatómiai igazsággal való nemtörődése. Ugyanaz a csupán az érzésre hallgató ábrázoló mód ez, melyet mai szóval expressionizmusnak neveznek Delacroixnál jóval kisebb tehetségű művészek. Ami Delacroix művészetében lényeges (színeiről persze nem) teljes fogalmat adnak a Majovszki-gyűjteménybeli rajzai.

S megjelenik a színtéren a barbizoniak nemzedéke, vele a természetszemléletnek új, minden addiginál közvetlenebb, a megábrázolásra kiválasztott objektumhoz közelebb hajló módja. Kezdeni ott kezdik, ahol a hollandusok - a Ruysdaelok, Hobbema - abbahagyták. Theodore Rousseau sziklás tájat ábrázoló színes tollrajzán a fák levelei még olyan egyenként megnézve és kirajzolva jelennek meg, mint a XVII. század hollandus tájfestőiéin. Később már Rousseau is kevésbé részletez és nagyobb egységben lát, barátja, Millet, meg éppen tömegnek néz minden jelenséget, fát, erdőt, embert és állatot. Cooper egy indiánus tárgyú elbeszéléséhez készített illusztrációja nagyszerű példája komponáló tehetségének. Fehérek és vörösbőrűek öldösik egymást puskagolyóval. Az előtérben egy megsebesült ifjú, kit társa a hóna alá nyúlva ragad föl. A csoport mozdulatkompozíciója csodálatosan emlékeztet arra a római kori szoborkópiára, mely Menelaoszt ábrázolja, amint a halálra sebesült Patroclust felkapja. (A firenzei Loggia dei Lanziban) Másik nagyszerű része Millet kompozíciójának egy indiánusfőnök alakja, ki két karját megrázó pátosszal égnek vetve átkozódik. Minden érzésre volt hangja ennek a hatalmas művésznek. Tudott olyan gyöngéd szűziességű női aktokat rajzolni, mint Puvis de Chavannes és tudott monumentális hatást kelteni kevés eszközzel. Aki csak a Majovszky-gyűjtemény rajzain által ismeri meg, az is elmondhatja, hogy a lényegét ismeri. S ott vannak a gyűjtemény Corot-i és ott a rejtelmes lényű Daumier rajzai, melyek majd olyanok, mint egy mindent elsöprő erő széles mozdulatai, majd olyanok, mint egy idegességében vibráló kezű Rembrandt rézkarcai.

Azután újabb nemzedék következik. És ahányszor újak születnek, ugyanannyi lépéssel közelebb kerülnek a természethez. Egyre közelebbről nézik, egyre jobban belemerülnek részeibe. Kár, hogy ennek a fontos korszaknak, éppen a mi művészetünk fejlődésére annyira jelentős művésze, mint Bastien-Lepage hiányzik a gyűjteményből. Annál inkább érezzük hiányát, mert festett képe sincsen az országban egy sem. Teljesen és kitűnően van képviselve azonban Manet. A "Barikád" című kőnyomathoz tanulmánynak készült vízfestmény a szónak impresszióértelmében teljesen kész kép, mint olyan, egyben a "Miksa császár agyonlövetésé"-hez is tanulmány. A "Rue de Berne"-hez készült vázlat viszont az új művészetnek azt a képességét mutatja meg, hogyan tud a leghétköznapibb tárgyat is, melyet a régebbi nemzedékek megábrázolásra méltónak sem véltek, mint festőiséget felfogni és festői módon érdekessé tenni.

Mindenki másnál bőségesebb és tökéletesebb rajzanyaggal szerepel a gyűjteményben Renoir. A szép női testhez simuló finom tehetsége gyönyörűen mutatkozik meg a tizennégy lapon. Cézanne, Rodin rajzai és a meg nem említett kisebb-nagyobb művészekének egész sorozata teljesíti ki a tizenkilencedik század francia művészetének képét.

Ami ebből a művészetből hiányzott, azt Európa többi nemzete pótolta. A német föld Maréest, Menzelt, Leiblt, az angol föld Rosettit és Burne-Jonest, Amerika Whistlert, Hollandia Van Goghot termette. Mindannyiuk művészetéről kitűnő lapok beszélnek Majovszky Pál gyűjteményében.