Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Figyelő

Szabó Lőrinc: Babits Goethe-fordítása

Babits fordító-elméletének főjellemvonása, hogy tudja, mi a fontos, min van a hangsúly, mi a lényeg, és művészete ezt a lényeget legpontosabban vissza tudja adni, legjobban tudja hangsúlyozni. Ezzel összefügg a fordított munkák egyéni stílusának megőrzése. Mily hiba volna pl. Goethe nemes tisztaságú költeményének egyes részeit - akár formai kényszerek miatt is - a szenvedély nyugodt, klasszikus elbeszélését lázas tónusban modern nyugtalansággal szőni át! E költemény erotikusnak nevezhető részében nincs semmi dekandencia. A fordításban sincs. Pedig mily könnyen eshetett volna a fordító egy kis baudelaire-izmusba, észrevétlenül, nem is meggondolatlanságból, hanem érzésből. A Napló-t és általában Goethét nem lehet szívvel fordítani, ésszel kell! Goethét két évig foglalkoztatta e költemény, és csakugyan távol is van az érzelem közvetlen erejétől, minden ingerlő hatástól - epikája nem rejtett líra, hanem a legtisztábban lehiggadt elbeszélés. Utólag mesél, hírül ad, tudósít, oktat, s nem jelent varázsolt elénk. A múltat nem az a külső körülmény adja meg, hogy az igék múlt időben állanak, hanem az, hogy szenvedélyes dolgokat szenvedély nélkül adnak elő.

Ha egy modern költő Baudelairet fordít, kissé szabadabban, mint lehetne, ha beletesz munkájába a maga idegességéből is valamit: Baudelaire még mindig Baudelaire marad, mert a modern hang, az izgalmasság, a vergődés változatlanul: érzékileg és érzelmileg áll előttünk. Azonkívül modern költők Baudelairebe befordított kifejezései nagyon könnyen beillenek oda, nem teszik a fordítást stílustalanná, hiszen a nagy francia mester, sok mással együtt, valószínűleg minden fordítójának egyik szellemi kútforrása volt. - Goethe távolabb esik a mai kortól. Goetheből ma már nem tanulnak, Goethe póza és modora ma már idegen. Legtöbben, ha egyáltalán olvassák, tisztelik, de nem szeretik. (Ez nem baj, hisz nem lehet mindenkit egyformán szeretni.) - Ezt az eltávolodást csak ésszel lehet áthidalni, különben a fordítás szép lesz, de tartalmán kívül hamis. Egy modern jelző, egy erősebb ige, egy nem közvetlenül kapcsolt gondolat-összefogás, egy lélektani "ugrás" már megöli az író szándékát. Testvérnek kell lenni a fordítottal: ekkor az érzelmi rokonság segít, vagy pedig az észhez és a meggondoltsághoz kell fordulni. Goethe öntudatos munkát kíván. Ha Arany János pl. német és Goethe angol volna, Aranyt magyarra csak Babits, Goethét németre csak George tudná jól fordítani.

Jól fordítani! A jó fordítás nemcsak jó technikát követel. Kitűnően pergő és elsőrangúan rímelő fordítások lehetnek - nem rosszak, hanem hamisak. Hiszen a technika nem jambusokat és rímeket jelent, hanem megformálást, minden szónak a maga-helyére írását, fordításban pedig a zenei eszközök teljes és biztos kezelésén kívül azt a meggondolást is jelenti: illik-e ez a szó ehhez a költőhöz, ehhez a költeményhez. Egy meggondolatlan (bár szép) szó vad és szenvedélyes némberré formálja a gyermeki, gyöngéd, tapasztalatlan Krisztinát, vad, modern és dekadens alakká a nagyszerű költő-miniszterelnököt.

A kis könyvet élvezettel olvassa az ember, s a végén mégis valami csalódást érez. Mintha becsapták volna. Hát ennyi az egész? - kérdi, és már-már hajlandó az okot Goethében keresni. Vagy a fordítóban. Én legalább így voltam vele, és ennek az érzésnek hatása alatt elhatároztam, hogy akadékoskodó leszek. Később azonban, soronként és szavanként újra és újra átvéve a fordítást, megtaláltam a becsapottság igazi okát: a hiba nem a költeményben van, hanem ott, hogy ezt az alig 200 soros verset nem is füzet, hanem könyv alakban kaptuk kézhez, és természetes, hogy egy "könyv"-től az ember legalább terjedelemben többet, hosszabbat, hosszabb lekötést vár.

Babits formaművészete - (nem metrum és rím-művészet!) - lefegyverzett. Különös, hogy épp a legtömörebb sorok visszaadására vigyázott legjobban. Mily kitűnő pl. a 41-42. sorban az élénkséget, a szerep váltogatódását festő igék hatása.

"Jött-ment, szóltam s ő válaszolt, ügyesség minden szavában s bűvöl egyre jobban." - és a 60. sor, melyben ugyanezek az eszközök a lassúságot fejezik ki:

"Ment s visszanézett, és ment, vonakodva."

Alig van versszak, mely nem tökéletes, és egy sincs, mely elejtené a goethei tónust. Ide írom (idézni sok volna), hogy mely stanzákat tartok, nemcsak mint magyar verset, hanem mint fordítást is, legjobbaknak: talán a 33-40., 97-104., 121-128., 137-144., 145-152., 161-168., 177-184. sorokat - de mégse! nem jó a lista: folyton új számok akarják kiszorítani vagy kibővíteni a régieket. Kétségbeejtően szép ez a négy sor:

"S óh ti nászágyunk függönyei! széles
dunnák s ti dagadó mély csipkepárnák!
Paplanok, kik hőn vetettétek kéjes
csatáinkra selymetek zizge szárnyát!"

És mily remek, tiszta kép tartja foglyul a hajnalban kisurranó lány emlékét:

"Szép tagjait tekintetem megőrzi."

Ez, úgy hiszem, az egészben a legszebb sor. Oly szép, hogy ha költő olvassa, az örömöt megöli benne az irigység.

Vannak kifogásaim is, sok apróság. Majdnem mellékesek e munka nagy szépségeivel szemben. Ezeket azonban máskor fogom kifejteni. T. i. a Napló-t Kosztolányi is lefordította és úgy tudom, az ő fordítása is hamarosan megjelenik, jó alkalmat adva érdekes és tanulságos összehasonlításra, kölcsönös kifogásokra és dicséretekre.

A kiadót - nem vagyok oly hiszékeny, mint Babits - nem tudom, hogy a "költő aggályai késztették-e arra, hogy kevés (mindössze ezer!) példányban nyomatta ki a Tagebuch-ot és hogy oly borsos árat szabott a könyvnek. Nem olyan biztos, hogy "az irodalom igazi barátai" mind gazdag emberek. A kevés példányszámra vonatkozólag: ezer példány nem olyan nagyon kevés, bár lehetett volna akármennyi, hiszen ily nagyszerű költeménynél igazán nincs helye aggálynak. A Genius jobban ért az üzletekhez, mint Goethe, aggályai talán mégsem a Goethe aggályai voltak. Ami pedig az árat illeti, azt részben indokolttá teszi a finom papír, a Weiss-nyomda szép technikája és a díszes kötés.

Az igazán szép kiadás Prihoda Istvánt is dicséri, aki négy kőrajzzal és egy záródísz-metszettel gazdagította a hatíves kis könyvet.