Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám

Moly Tamás: Ördögpille
- Scherzo -

Nem ment könnyen. A novellákat is elküldte majd ennek az újságnak, majd meg amannak, hol egy harmadiknak, negyediknek, míg végre valahol megjelentek. A kéziratait sem kapta rendesen vissza. Érthető: idegen emberek közt nehezen akad érdeklődő, s annyi más dolguk van a szerkesztőknek, és nem fontos, hogy az ismeretlen kezdő Bors Ádám apró írásai mihamarabb megjelenjenek. Igazán nem fontos, talán még az író szempontjából sem. Hanem fontos az a szívós konokság, mellyel a kezdő beleszorítja magát azok sorába, akiknek a novellái rendszeresen megjelennek. Ezt tehát, gyakran keserűségtől túláradó szívvel, mégis csak elérte!

Most következett a tragédia második része. Amikor együtt volt egy szerény tíz íves kötetre való marék novellája, melyek mind különböző újságokban kerültek már napvilágra, elindult kiadót keresni. Ha az ember tudná, hogy ki az, aki szívesen látja s mindjárt el is mehetne hozzá egyenesen! Ez már igazán szerencse dolga. S ilyen értelemben a fiatal író megint csak nem volt szerencsés. Ellenben szívós konoksággal addig próbálkozott mindenfelé, míg végre mégis csak ráakadt arra az emberre, ki nem mondotta neki: "Kérem, a közönség, magam sem tudom miért, de nem szeret novellás könyvet olvasni. A közönség, ha már könyvet vásárol, szívesebben ad ki pénzt regényre, mint novellás kötetre. Ez kérem lehet furcsa, ezt kérem lehet mindenféleképpen magyarázni, csakhogy a tényen ez nem változtat. És éppen ezért, bár lehetnek ezek a legkitűnőbb novellák, nagyon sajnálom... Tessék talán regényt írni, azt szívesebben, az egészen más..."

Hanem így szólt, miután elolvasta a felajánlott kötet anyagát: "Jól van, kedves uram, a kötetet kiadom. Novelláiban, úgy érzem, van eredeti látás, hang, előadásmód. A kötet címe is jó. Rajzoltatok hozzá egy szép borítékot."

A kötet címe: Ördögpille. Az a réti virág, mely érés után magvait nagy fehér gömb alakjában nyújtja hosszú zöld száron a legkisebb szellőnek is, hogy vigye széjjel, mindegyik apró magocska külön kis repülőgépre van felszerelve, útra készen, hogy nekivágjon a világnak. Bors Ádám azonban a szerénységgel kacérkodott, amikor kötetének ezt a címet adta, ő ugyanis így látta a jelenetet: jön a szigorú bíráló, a tekintély ráfúj erre a marék novellára, s ezek rémülten szerteröppennek ahányan vannak, annyifelé. Nem baj, csak hadd röppenjenek, toldotta hozzá megjegyzését ehhez a képhez a szívós konokság, mely az író lelkében dolgozott, nem bizonyos, hogy a bírálónak van mindig igaza, amikor kimutatja, mennyivel jobban ért az íráshoz, mint az író, aki életét, gondolatát formába gyúrta. Nem mindig...

És a kötet megjelent! A rajzoló valóban kedvesen, ötletesen használta fel az ördögpille-motívumot a címlap megrajzolásánál és a szöveg betűit is nagyon finoman rajzolta meg. A kötet kitűnően hatott az eperszín köntösben, a kiadó azt mondta: "Látja, uram, ez szép könyv!" és az író el volt ragadtatva tőle. Megkapta példányait a kiadótól és egy kis névjegyzéket állított össze, hogy kiknek juttat első megjelent könyvéből. Azoknak, akik valóban érdeklődnek írói sorsa iránt, s amikor ezt mérlegelte, rájött arra, hogy ezt a névsort sem könnyű összeállítani, de azért jól esett neki, hogy megjelent a könyve. Most már inkább érezte magát írónak. Olyasvalaki, aki könyvet ír, aki még jónéhány könyvet fog írni. Nagyobb gondot fordított külső megjelenésére, s ahogyan ez fiatal íróval könnyen megesik, egyéniségének már nem csupán a természetadta fej módosítható részeiben igyekezett kifejezést adni, hanem a gallérja szabásában s a nyakkendője megkötésében. Mert akárhogyan is nézi a dolgot, az író mégsem olyan teremtmény, mint a többi ember. És ha tekintetbe veszi, hogy talpa alatt már ott az első könyve, ennyivel máris magasabb.

Egy csöndes utcában lakott. A mindenféle szerény kis boltok sorában, melyek ott morzsolták le csöndes, eseménytelen életüket, volt egy indokolatlan papírkereskedés is. És e kereskedés könyveket is tartott raktáron. A kirakatában sorakoztak a könyvek, melyek azonban nem érdekelték a fiatal írót, ki szívesen nézte az újdonságokat a Belváros nagy könyvesboltjainak csillogó üvegtáblái mögött, szívében azzal a fájó érzéssel, hogy nem telik minderre. Most azonban, hogy a novellás könyve sorakozott a sok-sok könyv közé, mint csöndes vándor egy végeláthatatlan menetben, mégis érdekelte, hogy valamely különös véletlen nem sodorja-e az Ördögpille egy példányát a csöndes utca csöndes boltjának keskenymellű kirakatába.

És történt egy ragyogó májusvégi napon, hogy a fiatal író rápillantott a szerény kirakatra és a szíve nagyot dobbant: már kissé poros, kissé hervadt könyvek sorában büszkén virított eperszín kabátjában az ő könyve! Odament és elolvasta a címlapját: "Bors Ádám - - Ördögpille - Novellák." Aztán az évszám, a kiadó neve: Ez az! Ez itt az ő könyve. Ez ő! Nem baj, ha nem is vet rá ügyet itt senki a csöndes utcában. Majd odakünn, ahol lüktet az élet, a széles utakon, igen!...

Ezek után érthető, hogy az író, amikor csak arra ment, mindig rávetett egy pillantást a keskenymellű kirakatra és csöndes büszkeséggel köszöntötte könyvét. Ez a titkos kapcsolat újabb szálakat eresztett s érdekődést fakasztott az íróban a könyv- és papírkereskedés tulajdonosa iránt. Néha ott látta állani a boltja ajtajában: középtermetű keskenyvállú ember, az arca sápadt, benne a vonások erőtlenek, színehagyott kék szeme ötlettelenül néz át a csendes utca túlsó oldalára és bizonyára nem lát semmit, szalmasárga gyér haja reménytelenül terült el a szerény koponya keskeny boltozatán.

Üdv néked, boltos! köszöntötte gondolatban az író. A barátom vagy, mert bíztál bennem, meghozattad a könyvemet a kiadómtól s kitetted a kirakatba: Íme, vegyétek! Mivelhogy a közönség novellás könyvet nem szeret venni. Majd meglátjuk!

A csendes utcába is bevonult a nyár. A nap részrehajlatlanul lövellte be oda is forró sugarait. És a napsugarak buzgón végezték ott is munkájukat. Múltak a hetek. Az író, valahányszor a kirakat előtt vitte el útja, odapillantott, ahol a könyve áll a sorban. A kötet eperszín kabátja már vesztett frissességéből. Szívós konokság! mondta magában a fiatal író s bátorító pillantást vetett a könyvére.

Néha látta a boltost is, aki nekitámaszkodva a nyitott ajtó félfájának, nézett vágytalanul élete semmijébe. S úgy rémlett neki, hogy e sovány emberen most már lóg a ruha. Amikor újra látta, az az érzés fogta el, hogy a boltost valamilyen súlyos gond sorvasztja. Lehet, hogy felesége van otthon, talán a bolt mögött a levegőtlen szobában, lehet hogy gyermeke van, kinek nem tudja megadni a mindennapi falat kenyeret. Idejött ebbe a csendes utcába s boltot nyitott, melyben papírt árul, tentát, tollat, ceruzát, kultúreszközt, kinek? és könyveket - ó kegyetlen öngyilkos! - könyveket próbál eladni, kinek? kinek?!

Ha arra vitte útja, a fiatal író már nem járt a bolt előtt, hanem átment az utca túlsó oldalára. És fegyelmezte magát: nem nézett a keskenymellű kirakatra. Minek? csodák nem történnek. Itt a csendes utcában semmi esetre sem.

Haragudott a boltosra. Láthatta, hogy senki könyvet tőle nem vásárol, s tapasztalhatta, hogy amit a kirakatába tett, nem kell az senkinek. Nagy írók mesteri művei fonnyadnak el ott, és népszerű regények hasztalan várnak vevőre, tudjisten már mióta.

A napsugarak befejezték munkájukat, kiszíttak az eperszín könyvborítékból mindent, amit csak lehetett. Már nem volt érdemes beletűzi a csendes utcába. A boltos egyre bágyadtabb, arca megnyúlt, vékony testének bő lett az ócska ruha, szalmaszín haja kimerülten, reménytelenül hevert mostohán fölszerelt koponyája keskeny boltozatán. A fiatal író most már gyűlölettel nézte a boltost, és gyűlölettel nézte a könyve elfakult borítékját, most már nem ragyogott ki a sorból. És ha rágondolt a boltosra meg a könyvre, lelkifurdalást, szégyent, megaláztatást érzett.

És egyszer az utca túlsó oldaláról, maga se tudta, ez hogyan történt meg vele, átment s belépett a mindig néptelen boltba. A hangja nem fogott mindjárt, mert izgatott volt, amikor elmondta:

- Kérem az "Ördögpille" című novellás könyvet!

A boltos értelmetlen szemmel nézett a vevőre.

- Írta Bors Ádám! - szólt rá most már keményen a fiatal író.

A boltos csöndesen, bántosan rázta a fejét:

- Az nincsen, de ha parancsolja, meghozathatom. - Hangja gyönge, fénytelen.

- Megvan! Künn van a kirakatban!

Együtt mentek ki az utcára. A boltos visszament a kulcsért, fölzárta a kirakatot, kivette a kívánt könyvet, s bezárta a kirakatot. Két csöpp gyerek odaállt s nagy érdeklődéssel nézte, hogy itt mi történik. A boltban a boltos fáradtan megjegyezte:

- A nap kiszítta a borítékja színét - és rámutatott a könyvre.

- Nem baj! - mondta az író türelmetlenül.

A boltos egykedvűen papírba göngyölte a portékát és még akkor sem csillant föl szemében az elcsodálkozás, amikor a vevő fizetett érte.