Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám

Hajnik Miklós: Eusapia

Nagy fekete ló vágtatott a holdfényes úton. Mintha véresek lennének, úgy csillantak meg a széles, szeges patkók. Sörényét borzolta a szél, orrlyukai kitágultak s zihálva, fújva rohant a ló, bele a holdfényes éjszakába. Visszahőkölt egy sötét bokor előtt, majd kísértetet látott s azt nagy kanyarodással kikerülte s rohant tovább, patkói csattogásától is ijesztve. Egy kerítéshez ért, átugrott rajta, végigszáguldott a gyepen, a virágok között, a himbálódzó kengyel beleütődött a palota fekete márványoszlopába s megcsendült rekedten. Az istálló kapuja nyitva állt s a ló lihegve állt meg jászola előtt.

Az istállóban nem volt senki, a lovat senki se látta hazajönni, de az elárvult kengyel csendülését meghallotta valaki, bent a hálótermében. S felkelt s kitekintett az ablakon, riadtan. És nem látott senkit. A hold fényének rejtelmes szürkeségében gyászolni látszottak a bokrok, a fák, a pázsit.

Eusapia révetegen ment vissza fekhelyéhez s fázósan húzta magára a takarót. Nincs kint senki. Csak a füle csengett.

A hold besütött az ablakon. Hideg fénye világos sávot nyitott a szoba sötétségében. Eusapia lehunyta szemeit, de nem tudott elaludni.

Egyszerre mintha lépteket hallott volna. Mintha Mamertin lépteit hallotta volna az ő szobájában.

Hirtelen felnyitotta a szemét. S egy árnyalakot pillantott meg, halálra vált arcú, félig csukott szemű, szörnyű alakot. S az véres kezével az ég felé mutatott, szája szólásra nyílt.

Eusapia riadtan ült fel ágyában. Megdörzsölte szemeit s a látomány eltűnt. Csak a hold közönyös hideg fénye lebegett a szobában ködszerűen.

Az udvar felől valami zümmögésféle hatolt el hozzá, sok ember halk szavának izgatott zümmögése.

Figyelt, teljes erejével figyelt. S hangok bontakoztak ki, szótagok váltak érthetővé. Vér! Igen, ezt tisztán hallotta!

Dermedten hanyatlott vissza fekhelyére. Valami történt. Irtózatos!

- Úrnőm... - hallatszott félénken. S az öreg dajka meggörnyedt alakja csoszogott elő a holdfényes sávban.

Mint egy látományra, úgy meredt reá Eusapia.

- Én vagyok, úrnőm... - mondta az félénken.

- Mi történt? Mondd! - kiáltott reá Eusapia.

- Hazajött... a ló... - nyögte a vénasszony. S hozzátette, sóhajtva:

- Egyedül...

Eusapia nem szólt semmit. Felugrott s futott mezítláb le a lépcsőn az istálló felé.

A ló ott állt az udvar közepén, úgy amint hazatért. S a csatlósok, vitézek, lovászok, inasok, cselédnépek nézték és bámulták s zümmögtek össze-vissza, találgatva, hogy mi történhetett. De síri csend támadt, amikor megpillantották Eusapiát, amint kibontott hajjal, fehér selyemingben, mezítláb futott végig az éles kavicsokon, feléjük.

Nem szólt semmit, nem kérdezett semmit. Csak kikapta a hosszú bőrkorbácsot az udvaros kezéből, felvetette magát a paripa nyergébe s aztán hajrá! Vágtatott végig a kerten, virágágyakon, átugratta a kerítés kőfalát s neki az erdőnek, abba az irányba, amelyben Mamertint utoljára ellovagolni látta.

S túl az erdőn, nem messze a nagy folyó partjától a harmatos mezőn a holdfényben feküdt egy férfi. Úgy feküdt, mint aki alszik.

Egész közel ment hozzá Eusapia. Lehajolt a lóról, kirántotta a tollas nyílvéget a férfi hátából. S megnézte a véres vashorgot. S lassan léptetett a folyó partja felé.

Elért egy kunyhóhoz. Ott lakott a világszép halász és felesége. A véres nyílvesszővel megütögette az ajtót s mert bent nem mozgott senki, szólott hangos szóval:

- Gyere ki, Agáta, gyere ki egy percre hites urad mellől. Már kibékültetek, bizonyosan tudom. Elmesélte nekem egy véres nyílvessző. Gyere ki, Agáta.

Félénken nyílt meg a kis kunyhó ajtaja s reszketve bújt elő a világszép halász.

- Nem én öltem meg - nyögte végre.

- Ne félj tőlem, te világszép halász, hanem indulj tüstént az én palotámba. Keresd fel dajkámat, mondd meg neki, üzenem, készíttessen neked jó langyos feredőt, adjon enned-innod, mit szemed-szád megkíván s mire kedved szerint lakmároztál, megjövök én is, hogy ne unatkozzál. Indulj, már megmondtam.

Aztán még utánaszólt a halásznak:

- Egyenesen menj, ne nézz se jobbra, se balra, se hátra. Szedd a lábadat, tégy úgy, amint parancsoltam, mert bizony mondom neked, ha előbb érkezek meg, mint te, nem jó dolgod leszen.

Mikor már eltűnt a halász az erdőben, újra megszólalt Eusapia:

- Gyere ki, Agáta, elment már az urad. Gyere ki Agáta, hadd lássam az arcod. Beszélgessünk kissé, mondd csak el, mit üzent.

S előtűnt Agáta halálsápadt arca. Kétségbeesett szemek gyűlölettel nézték a lóháton ülőt.

- Halász volt az urad, lesz kötél a háznál. Hozzál egy kötelet, hosszú legyen ám az.

S mint igézés alatt, félig tudattalan, egy kötélcsomót nyújtott feléje Agáta.

- Térdelj csak le világszép Agáta s tedd össze imára két kezed. Meghalt ma éjjel valaki, te miattad halt meg. Imádkozzál érte. Térdelj le, Agáta, tedd össze két kezed imára. De előbb hadd kössek rá hurkot, nehogy elfuss tőlem.

S hurkot vetett Agáta imára kulcsolt két keze csuklójára. A kötél végét pedig a nyereg vaskarikájába kötözte. S lépésben megindult a nagy fekete ló. S a kifeszült kötél végén lépegetett Agáta.

Eusapia hátraszólt, mézédesen:

- Sétálunk egy kicsit. Olyan szép a teli hold. Vagy te talán nem szándékoztál ma éjszaka sétálni? Pedig kár lett volna. Hisz olyan szép ma éjjel a holdfény.

Agáta összeszorított ajkakkal lépdelt a ló után. Az éles kövek szaggatták fehér lábát, imára kulcsolt két keze csuklóját szorította az érdes kötél.

- Nem beszélsz te semmit? Nem akarsz velem beszélni, Agáta? - kérdezte Eusapia résztvevően. - Talán szomorú vagy? Elvesztetted talán valakidet? Gyászolsz talán? Óh, én nagyon megértem a te fájdalmadat!

Agáta nem felelt. S egy kis idő múlva újra megszólalt Eusapia:

- Pedig jobb volna, ha beszélnél. Valamit kérdek tőled, felelj arra igaz szíved szerint: Kit gyászolt te? Az uradat, aki az enyém lesz, vagy az én uramat, aki a tiéd volt? Mondd meg szíved szerint. Beszélj, Agáta, mert úgy lehet, már nem sokat fogsz beszélhetni ebben az életben.

Agáta nem felelt. Lehajtotta fejét és lépdelt szótlanul.

Eusapia megállította a lovat. S szembe fordult az asszonnyal.

- Beszélj, mert ha hallgatsz, bizony mondom neked, ez életed utolsó órája. De ha jól felelsz, elengedlek téged. Mondd: Kiért fáj a szíved? Az uradért, aki engem fog csókolni, vagy az én uramért, ki téged szeretett s te miattad halt meg? Felelj!

S Agáta felemelte arcát s dacosan mondta:

- Az én uramat...

A hosszú bőrkorbács az arcába csapott s véres sebet csinált a remegő kis szájból.

- Azt sajnálod! - kiáltotta Eusapia. - Azt sajnálod! S nem azt, akinek halálát okoztad? Te nyomorult, céda asszony! Te aljas asszonyi állat, kinek a másé kellett.

Megindult a nehéz fekete ló vágtában. S a kötél végén vonszolta maga után Agatát.

- Verjen meg az isten - hallatszott, utoljára. S vágtatott a ló ütemes ugrásokkal s az éles marcangolták a megfeszült kötél végén vonszolt Agáta testét.

Eusapia nem nézett többé hátra. Korbácsával verte a ziháló lovat, hogy minél sebesebben rohanjon. S mire beérkeztek a palota udvarába, összerogyott a kimerült paripa.

Eusapia leugrott róla, egy pillantást vetett a kötél végén levő véres, sáros, szürkés húscafatra, amely valaha Agáta volt. És szólt az egybesereglett cselédségnek:

- A lovat hantoljátok el, mert derék állat volt, hűségesen szolgált. Márványtáblát tegyetek emlékül sírja fölé. Ezt a dögöt pedig itt, a kötél végén, a kutyáknak hoztam. Azoknak adjátok.

S ment fel a lépcsőn.