Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Strém István: A hazatérés

Strém István: A hazatérés
2.

- Olyan, mintha nem is volna igaz, mintha csak álom volna és ez a hajó színpadi díszlet - mondta mellettem valaki, mikor elindultunk Vlagyivosztokból.

Ez a rab kételye volt, aki előtt megnyitják a börtönajtót, és akinek ösztönszerűleg kételkednie kell örömében, nehogy megrepedjen tőle a szíve. Így voltam én is és csak lassan-lassan engedett öntudatom annak a gondolatnak, hogy ez az út - ez a sokszor megálmodott hazautazás valóság.

De Sanghaj és az, amit Sanghajban átéltünk, újra visszazökkentett ebbe az álomhangulatba. Micsoda tarka-barka kép, milyen feledhetetlen emlék! Nyugat és kelet találkozik itt egy kékes-aranyos ölelkezésben. Igen, kék és arany - ez a kettő uralkodik az ezerféle szín között, amelyektől elszédül az északi szem és elkábul az északi lélek. Kék és arany vonul végig a hosszú főutcának, a Nanking-road-nak színpompáján is, a sűrű zászlókon, kirakatokon és a sétálók ruháin is. Körül a riksakulik százai, sőt ezrei szaladnak ló gyanánt, mialatt kocsijukban egy-egy előkelő európai, vagy kínai terpeszkedik, selyemruhában, gyűrűs szivart szíva, petyhüdt vagy gőgös vagy unatkozó arccal. Ott áll egy fehér kisasszony, aki egy ki tudja, mily hosszú útért éppen most fizet öt centet egy ilyen kulinak. Ez kevesli. A kisasszony méltóságosan és megvetően nézi végig a félvállán keresztül, mire az ijedten, szégyenkezve távozik. Amott gazdag kínaiak mennek: a szoknyás férfiak oly finomak mint a hercegkisasszonyok, a nadrágos leányok, mint a törékeny csecsebecsék. A vörösturbános, szakállas, barna indokínai rendőrök komoly méltósággal emelik fel fehér botjukat, utcakereszteződések forgalmát szabályozván. Koldusok énekelve és jajgatva és összetört, meztelen tagjaikat rázva könyörögnek alamizsnáért. Betérünk egy cukrászdába, ahol két amerikai ki akarja fizetni uzsonnánkat, amit nem fogadunk el tőlük. A kínai barátok szerelmes párok módjára simulnak egymáshoz, kart karba öltve, féltő gyöngédséggel tekintve egymás szemébe. Az egész város olyan mit egy óriási szoba, ahol minden nyitva van: Minden utca, lakás, bolt csak egy szeglet. Sikátorokban tévelygünk, ahol megreked a levegő... kifőzés, kovácsműhely, borbély - minden egy rakáson... sűrű emberrajok mint a szőlőfürt szemei... asszonyok szoptatják babájukat... temetés: bambuszrúdon függő koporsóval szalad két kuli... egy-egy orosz, aki honfitárs gyanánt üdvözöl: "Mi újság Vlagyivosztokban?"... egy ellenforradalmár, aki tizenkét hadseregben harcolt, most itt borügynök... és banán, sok banán, sok nagyszerű, olcsó banán... öreg, ősz hajú, kínai asszonyok, akik követ fejtenek egy házomladékból... összeszorul a szívem és azt kérdezem: "Miért élt Buddha és miért Jézus, ha ilyesmi lehetséges?"... szédülök - ki, ki ebből a forgatagból! Széles parkokban sétálunk, ahol angol államférfiak szobra áll. Modern házak előtt állunk és csónaktetős kínai portálék előtt, amelyek fafaragványa a népéletből meríti tárgyát. A tréfa kedvéért beülünk egy riksa kocsijába is. De szégyenpír gyúl arcomon. Biztatom a kulit, hogy csak lassan menjen. Hátranéz. Rám nevet. Olyan színe van a dolognak, mintha gyerekjáték lenne. Mégis piros arccal szállok le. Kezet akarok fogni a lovammal, nem érti mozdulatomat. De a pénznek vadul örül. Sunyin nevet, mivel azt hiszi, hogy tájékozatlanságunkban fizettünk többet. A sarkon íródeák ül és tussal komolyan rajzolja a megrendelt leveleket... És mindenütt a sürgő-forgó, eleven élet, amelyből mégis valahogy hiányzik a komolyság és valószerűség. Az a csillogó, déli kolorit, amely reá terül, álommá teszi e létet és embereit - valami olyan jelképszerű jelenséggé, amiből az indus bölcsészet fakadhatott. És a forró érzékiség áthat mindent, még a nyomort is, mely a mi ruhátlan, éhes tömegeink szenvedését nem ismeri. Babér- és narancsfák, ciprusok zöldje övezi az örökös nyár városát, amelyben két ellentétes kultúra és világnézet találkozik, pezsegve, forrva valami új felé, amiből most még sokszor csak a születés visszataszító jelenségei látszanak...

Mikor visszatérünk a partra, majd szétszakítanak a kínai gondolások, mindegyik, hogy az ő csónakjára szálljunk. Mint egy fúrót, fürgén forgatják az egy-evezőt, hamar el is érjük a hajót és fáradtan, benyomásoktól elgyötörten alig tudunk lélegzeni rajta.

A Jang-ce-kiang csatornáján állunk. Nappal sárga volt - most olyan a víz mint a szurok, melyen csak a parti házak villanyfényei kígyóznak és a rakományhajók lomha testei sorakoznak. Zúgva, recsegve dolgoznak a gőzdaruk, lent a kulik, mint a hangyák, sürögve-forogva, kiabálva, egymás hegyén-hátán rakják hajónkra a szenet, kolduscsónakok érkeznek, rongyos asszonyok, csecsemőiket magukhoz szorítva, magas rúdon nyújtják fel kosarukat: "Dzsi-dzsi money! Dzsi-dzsi money!" kiáltással - míg ívlámpáink féloldalt világítják meg ezt az alvilági képet. Az elsőosztályú étteremben tányércsörgés, csicsergő női hangok, cigánymuzsika, folyik a bor, mulatnak a franciák. Reggelre többen részegek közülük. A már üres bárkák szenes, sáros, vizes fenekén szorosan összebújva aludtak a kimerült kulik. Egyiknek be volt kötve a feje, másiknak a lába. Mellettük hevertek a szalmagubák, melyeket az éji szél ellen vettek magukra. Akkor olyanok voltak, mint az óriási sündisznók és ha egy kicsit elgubbasztottak, a felügyelő - láttam - felrugdalta és felostorozta őket. Az ilyen rakodó munkáért néhány centet kapnak.