Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Figyelő · / · Losonczy Zoltán: Strindberg és Shaw

Losonczy Zoltán: Strindberg és Shaw
(Két színházi bemutató)
II.

Bernard Shaw a Nemzeti Színházban jutott szóhoz, vagy hogy az ő stílusánál maradjunk: szószékhez. "Tanner John házassága" a címe a bemutatott darabnak, amelyet az "Ember és a felsőbbrendű ember" című könyvkomédiából fordított és formázott meg előadásra Hevesi Sándor. A darab tulajdonképpen nem színpadra való abban az értelemben, ahogy ezt ezen a téren kényelembe nevelve megszoktuk, de mégis kevés darab való a színpadra annyi joggal, mint ez a komédia-bőrbe bújtatott filozófiai játék. A nagy mulattató a szavak könnyű szárnyán a legsúlyosabb igazságokat vagdalja a fejünkhöz négy felvonáson keresztül, de annyi gonosz szeretetreméltósággal, hogy a fejünket sem kapkodjuk el. És nem unjuk el, nem bánjuk, hogy Shaw úgy kezel minket, mintha népgyűlési hallgatóság lennénk, amelyet azért hívott meg, hogy meggyőzzön a maga igazáról. Igen, mert az ő tiszta okossága a szellemesség nagy ékesszólásával mindjárt meg is győz és - észre sem vesszük - már mi is az agitátorai vagyunk, akik pontosan azt a kifejlődést várjuk a mesétől, amit ő, és ezzel azokat az igazságokat valljuk, amelyeket el akart hitetni velünk.

A legigazibb és egyúttal az egyetlen kedves szocialistája a színpadnak, aki nem sötétít el semmit, hanem egészen barátságosan, a maga csillogásába fojtja bele a kapitalista rendszert. A történet csak azért kell neki, hogy változatosabb koncertje legyen az agitáláshoz. Ezt teljesen nyíltan csinálja, de viszont titokban egészen komolyan vigyáz arra, hogy a nem fontosnak vallott történet mégis csak érdekes legyen. És ezért érdeklődve is kísérjük Tanner Johnt, a hőst, az élő filozófiát, aki az író instrukciója szerint "túlzásokra hajló, nagyon komoly úriember, aki nagyzási hóbortban szenved és el volna veszve, ha nem volna érzéke a humor iránt". A maga gazdasági és erkölcsi igazságai mellett a szabadságát is védi és ezért fél a nőtől, akit a természet ereje önzőnek teremtett annyira, hogy talán csak a művész tud olyan önző lenni a művészete védelmében. A kettőnek a harca a legérdekesebb látványosság az ő, a filozófia művésze, ezt a harcot vívja meg előttünk szép és ösztönösen ravasz ellenfelével. Öntudatosan esik el és a legkedvesebb csatavesztés közben omlik az ölelő karok boldogságába. Mi pedig még el is érzékenyülnénk, ha az író ezt is programjába vette volna, de ő megelégedett azzal, hogy kioktatott. Csak úgy tréfából, de annál alaposabban. És ez egészségünkre vált, amit talán csak azért állapítunk meg boldogan, mert közvetlen közelségben Strindberg el akarta hitetni velünk, hogy betegek vagyunk.

A Nemzeti Színház erőteljes és fiatalos frissességgel hozta színre ezt a komoly játékot. Ódry Árpád nemcsak kitűnő rendező volt, hanem meggyőző és nagyon rokonszenves filozófus, aki tiszteletreméltó virtuozitással tudott ura lenni annak az áradva ömlő, sok szónak, amelyet a szerep rázúdított. Színes, okos és illúziót keltő volt Paulay Erzsi, aki mellett még Horváth Jenőt kell megdicsérni egy jól megrajzolt figuráért.