Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Figyelő

Földessy Gyula: Felelet Babits Mihálynak

Babits e folyóirat márc. 16. számában válaszol második Ady-könyvem polemikus részeire és tanulmányom egyes lapjait újra megbírálja. Személyemet illető kvalifikálásaihoz semmi szavam, de nem hagyhatom szó nélkül tárgyszerű fejtegetéseit. És nem annyira a magam igazságát akarom megvédeni, mint inkább újabb adalékokat szolgáltatni az Ady-probléma tisztázásához.

1. Babits megütközik azon, hogy Adyban filozófiát keresek és találok, sőt bosszús vétót is mond a költészet és a költő ilyen módú vizsgálata ellen. De én is joggal elvárhatom, nemcsak ő, hogy szavaim értelmét "az összefüggés igazítsa el" s "az igazságnak egyénileg igaz" voltát nálam is észrevegye. Babitsnak igaza van abban, hogy a költő - költő s a filozófus - filozófus, de Babits ismeri az írásaimat s így tudhatja azt is, hogy "Petőfi", "Arany János", "Ady Endre" és "Ady és verse" tanulmányaimban folyton hangoztattam azt a világfelfogást (melyet Goethe fogalmazott meg a legszebben), hogy a művészet a revelációk legteljesebbsége. A költészet pedig legnagyobb alkotásaiban az emberi hangnak-szónak-gondolatnak legragyogóbb megnyilatkozása, melyben a képzeletnek és az értelemnek legfenségesebb, legkáprázatosabb csodái fejeződnek ki. Nincs olyan nagy filozófiai gondolat, melyet ne találnánk meg egy-egy nagy költőművésznél s éppen Adyról lévén szó, sorban meg tudnám jelölni azokat a költeményeit, amelyekben a Plató vagy Giordano Bruno, vagy Spinoza, Kant vagy Hegel élet- és eszmehangulatát látom. Ha Shakespeare vagy Goethe munkái valamikor elvesznének, ez nagyobb kára volna a kultúrának, mintha Kant vagy Hegel művei tűnnének el, mert Shakespeare-ből vagy Goethe-ből jobban megtudhatom: mi az ember, műveikből inkább megismerhetek minden humánumot s magát az emberi gondolatot is, mint Kant vagy Hegel munkáiból. Ami a filozófusoknál tétel és végső megállapítás, az egy rövid lexikoni címszó alatt összefoglalható s ezek, a költészet nyelvére fordítva, mind megvannak a nagy költők oeuvre-jében is. Ez a közössége a filozófiának és a költészetnek nemcsak megengedi, hanem bele is kényszeríti az esztétikust abba, hogy a nagy költők életérzésének-látásának magyarázatában filozófiát is keressen és találjon. S a művészetfilozófusnak rá kell jönnie arra is, hogy a nagy alkotóművészek filozófiája nem "soványka filozófia", ellenkezőleg: szélesebb, dúsabb, valóságosabb: filozófusabb a filozófusénál, akinek fogalmi elgondolásai élettelen, zörgő vázak, színtelen, szegény mítoszok a költő pompás panteizmusának intuitív képzeleti megnyilatkozásaihoz képest.

2. Ennek az életfelfogásnak szoros következménye, hogy az alkotó-zseni: a revelációk médiuma világosabb, titoktalanabb, mint a maga szomorú sötétségében senyvedő, magát megtalálni nem tudó ember. Maga Ady is ilyenformán gondolta: "Milyen szent, bolond rébusz lehet a szürke ember - írja Petőfijében - ha még Petőfit is, a mindig átlátszásra a Nap elé álló, ragyogó Petőfit sem tudjuk megmagyarázni. Mert az igazság az, hogy a kivételes művész kivételes akarata a megnyilatkozásnak, ő a megnyilatkozó kedve a rejtelmes Mindennek". (A misztikus Adynak nem volt idegen az az ősi gondolat, hogy az indivídium új és új életstációk után tovább fejlődik, úgy érezte, hogy a szürke emberre is új és szent lehetőségek várnak.) Babits különben ebben a "a zseni: titok"-kérdésben félreértett, ebben a passzusban nem vele akartam vitatkozni, ha aposztrofáltam is őt, hanem könyvemnek egy végig hangoztatott tételét, Ady érthetőségét, lényének világos mivoltát akartam megalapozni.

3. Babits jól gondolja: a misztikust csak többnek tartom a szimbolistánál, de nem másnak és semmiképp sem írnám alá azt, amit ő mond, hogy: "a szimbolista versben maguk a szimbólumok pompáznak és rajtuk veszik minden figyelem". Tudom, hogy Babits a XIX. századvégi francia szimbolisták közül nem egyre hivatkozhatnék, akik úgy fogják fel a szimbolizmust, ahogy ő, de nemcsak a konzervatív Brunetičre, hanem maga Beaunier, a szimbolisták panegiristája is bevallja, hogy e költői iskola egyes követői csak összekuszálták a szimbolizmus világos jelentését s ennek a költői irányzatnak ilyen jellemzését nyújtja: Les počtes d'aujourdhui ne cherchent pas seulement revętir l'Inconnaissable d'images heureuses. Leur symbolisme a pour but, d'une maničre générale, de rendre le mystčre saisissable en toutes choses. Vagy tovább Gustave Kahnról értekezve világosan kijelenti a szimbolisták szoros kapcsolatát a miszticizmussal: Il importe de préciser la nature de son symbolisme, qui se distingue, bien des égards, de celui, par exemple, de Maeterlinck ou de Griffin et de presquetous les autres počtes du męme groupe. Ce n'est pas par des tendances mystiques que Kant est amené au symbolisme, ni par une conception religieuse des choses, ni par les conclusions de quelque métaphysique spiritualiste. (Beaunier, La poésie nouvelle, Paris MCMII.)

A szimbolizmus és miszticizmus között csak fokozati különbséget látok. Ha: "minden mi eltűnő, csupán hasonlat", ahogy a Faust II. chorus mysticusa énekli, úgy a szimbolistának a művészet logikájával is el kell jutnia a múló jelenségeken át az örök Valóságig s ezt az utat épp úgy megtette Ady, mint előtte Verhaeren és Maeterlinck. Hogy mennyire egy forrású és funkciójú ez a két tendencia, Goethe és Brunetičre meghatározásszerű kijelentése mutatják. A misztikai Goethe szerint: die dunklen Empfindungen und Ahnungen des unendlicken Zusammenhangs der Geister- und Körperwelt. Brunetičre pedig így írja körül a szimbolizmust: ...toute symbolique implique ou exige, vrai dire, une métaphysique, j'entends une certaine conception des rapports de l'homme avec la nature ambiante ou, sie vous l'aimez mieux, avec l'inconnaissable.

Ha egy költőnél, mint Adynál, a szimbólumok egymásba kapcsolódva egy nagy egészet alkotnak s egy szerves világnézet teljességéig jutnak el, ott már minden ismertetőjegye megvan a miszticizmusnak, a látható és láthatatlan életet képekben és sejtelmekben összekötő szemléletnek. Ennél a pontnál nem időzöm tovább, mert még Babits kritikájának megjelenése előtt hozzáfogtam egy hosszabb íráshoz, mely Ady miszticizmusáról szól s most nem akarok maga elé vágni.

4. Babits egyenesen felháborodik két Ady-vers-kommentálásomon s az egyikről szólva bosszankodva kérdezi: "Mi hát a költészet? Játéka az éleselméjűségnek? talányfejtés? babhüvelyezés?" Ezek a kérdések egy kissé a régi laikus Ady-ellenvetésekre emlékeztetnek. Első könyvem kritikájában másképp szólott Babits az Ady-versekről: "...Az ilyen költő nyilván nem úgy ír, hogy azonnal és teljesen megfejtsék. A szimbólumokat mintegy bányászni kell, s teljes kibányászásuk gyakran nagy idők műve, mint Danténál... Ady ezoterikus költő (azaz: csak a beavatott értheti)... A bányászó mindig mélyebb és mélyebb szimbólum-rétegekre akad, olyanokra, melyeket előbb jelentékteleneknek vagy értelmetleneknek hihetett." És tovább rólam írva: "F... szenvedélyes bányász... makacs egyfelé nézésével sorról-sorra, versről-versre hódítja a soha-meg-nem-hódítható költőt, bányássza a kimeríthetetlen kincsű bányát..." Egyszóval egyszer már Babits is elismerte, hogy Ady megértése nem olyan egyszerű dolog s ezt éppen engem bírálva erősítgette. Második Ady-könyvemben Babitscsal szemben többszörösen szóvá teszem, hogy Ady minden sorában érthető, ha az ember az egész Adyt ismeri s kommentárjaim és konkordanciáim éppen azt a célt szolgálják, hogy az Ady-értést előbbre vigyék. S ha én - aki Adyval mindenkinél többet foglalkoztam, Adynak minden versét csaknem könyv nélkül tudom, minden verssorát számon tartom és minden prózai írását ismerem - akár egyedül is állok valamely Ady-vers-értelmezésemmel: eshetem-e ezért az arrogancia vádja alá?

Egy nem analóg, de megvilágító példa Az én hadseregem-re Ady maga-magyarázta a Jó Csönd-herceg-ről. Bevallom, magam is csodálkoztam rajta, micsoda értelmet visz bele Ady ebbe a - úgy-e mindenkitől érthető - költeménybe. Kérdem: lehet-e valaki, aki ennek a versnek magyarázatában tovább akart volna menni a holdfényes-éjszakai, kísérteties, megfélemlítő csönd mitikus megszemélyesítésénél? De mit mond Ady?: "A jó Csönd-herceg se rossz herceg, a legnagyobb hatalom s én nemcsak arra gondoltam, amikor az ember éjjel, egyedül riasztgatja el magától a rettenetes, félelmes csendet, de arra is, hogy jaj volna nekem, ha egyszer, míg élek, elhallgatnék s engedném, hogy a Halálnál borzasztóbb csönd rám feküdjön." (Husz. Század, 1909. nov. 27.) S Az én hadseregem-nél több jussom volt és van meg nem maradni a szavak közvetlen értelme mellett. Babits is beszél Ady "folyton visszatérő szimbólumairól", az ő "visszatérő és következetesen egyjelentésű szimbólumnyelvéről", "vasszilárdsággal megőrzött és meg nem hajló szimbólumvilágáról" s éppen ezért legalább is nem kellett volna gondolkozóba esnie azon, hogy a hadsereg szót Ady Az én hadseregem előtt és után írott versekben sokszorosan lefoglalta egy szimbólumnak, az ő verslégiójának megjelölésére? S ha beljebb mélyed a költeménybe és sorra veszi a más költeményekben található megegyezéseket, lehetetlenség megmaradnia az ő versértelmezése mellett. "Hadsereg", "vitézek", "fiaim", "katonák", közönséges megszemélyesítései az Ady-versnek s az "ország" szó is szorosan rokon Ady "fejedelem"- és "nagyhatalom"-maga elnevezésével. (Ki lát. eng., Keserű imáds. Myl. VI. és Hal. élén 94.) A "forró, páratlan hadseregre" is megtalálja a figyelmes olvasó a szinonim hangulatú sorokat Az utolsó sereg-ben. (Ki lát. eng.). S ha Babits sajnálkozik, hogy Ady nem szúrt be egy szót, hogy "végképp lehetetlenné tegye ezt a furcsaságot" (már mint az én kommentáromat) - én ezt a szót is ott látom a versben, de mellettem szóló tanúságul: "ti vagytok a dalom". Bizony az Ady "vad, borús, új dalai" voltak azok, akikért "szülőjük" már életében "meglakolt" (Új könyvem fedelére, Az Illés szekerén) s akikért "majdnem-majdnem fiatalon" kellett elesnie. Más hangulatú s részben más értelmű, de rokon szemléletű vers ezzel a Város megvétele után (A Magunk Szerelme), melyben a költő, a halál előtt, elbocsátja magától zsoldosait, épp úgy mint Az elbocsátott légió-ban (Vér és Arany) és Az utolsó sereg-ben.

Elismerem hogy ezek a misztikumok csak Ady költészetének teljes ismerete után érnek meg igazán az értelem számára, de kellő odafigyeléssel minden ilyen versben talál az ember olyan mondatot, mely a szószerinti értelmezést lehetetlenné teszi. Pl. Az én hadseregem-ben: "Bűneim piros zászlóját erényeim sok fekete rojtjával lobogtassátok". Vagy egy-egy olyan sort, mely feltűnően egyezik egy másik kétségtelen értelmű vers hasonló sorával, pl. a "nincs már nekem semmim"-nek Az utolsó sereg-ben: "Fuss seregem, magamban maradok" felel meg.

Nem célom, sem természetem az okvetetlenkedés, mégis, sajnos, az Ady-értés mai stádiumában, látszólag ebbe a kellemetlen attitűdbe lök bele Adynak még legjobb íróink-költőink tudatába sem eléggé beidegződött miszticizmusa. Be kell hogy valljam, hogy Ady-kommentáraimból nem egy verset kihagytam azért, mert a szószerinti értelem nagyjában eléggé világos volt és a szimbolikus jelentés feltárása csak botránykő lett volna. De most föl kell vennem a kesztyűt, elém dobták. A napokban igen "tekintélyes" helyen botránkoztak meg azon, hogy Ady a "kis, romlott ország vén kadáverét" a Galilei-kör nem-tiszta vérével akarta fűteni. Nahát, az Új tavaszi seregszemle (A Magunk szerelme) is a költőfejedelem csapatszemléje az ő "hős szavainak, vitézeinek" hadserege: a Láz ifjú serege fölött. Tessék ezt a verset jó szándékú figyelemmel elolvasni: vajon a Galilei-kör ifjúságáról vagy radikálisokról, vagy nem tudom kikről szól-e? S Ady ebben a versben igazán érthető módon zárta ki a másik, szószerinti magyarázatot: "Mi szétáradtunk űzhetetlenül... Száguldva jártunk s most megpihenünk... Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk, Piros kedvű, új ütemű lovaghad... Kik voltunk tegnap ködrongyfantomok ("gondolat-manók", "özvegy legények", "kimérák") csatákat gyűrünk megemberesedve... Tegnap még buták tréfája valánk... Szétcsörtetett a Láznak csapata... Meg kell tanulni a mi ütemünk... Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más, mióta mi lüktetünk a szívekben... Ki minket nem ért, önmagát gyalázza..." Mindezek a sorok és az egész vers sokkal nehezebben válthatók a természetesnek tetsző szószerinti értelemre, mint az átvittre. Lehetne ezt a verset úgy is értelmezni, hogy a "sereg" a vele rokonlelkekben is élő új, harcos eszmék csapatát is jelentheti, de Ady gőgös egocentricitásában mindent a maga személyének foglal le: az Őszhöz senkinek másnak nincs köze, csak neki (Az életem kertje, A Minden titkok verseiben), ő: a korabeli magyarság lelkiismerete (l. a Nyugat első Ady-számában Ady önéletrajzát) "ez időben, itt, valaki én vagyok" mondja magáról (Seregesen senkik jönnek, A men. Élet), úgy, hogy még ebben a szélesebben kommentálásban is az eszmék s par excellence a költő eszméinek mitizálásáról van szó és nem - s ez a punktum saliense a vitának - élő emberek megénekléséről. Az idevágó Ady-versek egy némelyikének ilyen értelmű kiterjesztése nincs ellentétben az Ady-szemlélettel és - előbbi magyarázataimmal sem, l. kommentárjaim között az Özvegy legények táncá-hoz írt jegyzet utolsó sorait.

Bizony a Mostoha testvéreim a Betűben is "torz quoblibet" marad, ha az újságírókra alkalmazzuk. Erről a versről elég bőven írtam az Ady és verse tanulmányomban és a kommentárokban is, de itt is megpróbálom még egy újabb szempontból megvilágítani. Kérdezni szeretnék egyet mást. Miért mostoha testvérei Adynak az újságírók, épp úgy lehetnének, sőt kellene hogy legyenek édes testvérei, hisz Ady csaknem élete végéig újságíró is volt s a Vér és Arany idején pláne! Hogy versei lehetnek mostoha testvérei, azt tudom igazolni, mert megírt verseit egyszer "f é l -versek"-nek (Becéző, simogató kezek, Ki lát. eng.), másszor "szökött katonáknak" mondja (Nyugat, 1918 máj.), sajnálva őket, a bánatosakat, szegényeket, hogy nem maradtak "ki nem dalolt" helyükön s az Új könyvem fedelére c. költeményében (Az Illés szek.) összegyűjtött verseit "furcsáknak és távoliaknak" látja. S ha egyszer verseit fiaiul, vitézeiül és versbe-vágyó "meddő álmait", "e sápadt némbereket" menyasszonyokul személyesítette meg, miért ne nevezhette volna őket a családi képzet körén belül maradva mostoha testvéreinek? a szimbolikus látás nem olyan merev, mint a közvetlen, tapasztalati szemlélet. Annál inkább is föltehető ez, mert Ady, aki a szóból pogány titkokat szív, nem egyszer használja azokat ősi eredetük értelme szerint: a vers a költő teste és vére a betűben. Nagyon jellemző, hogy Ady a vers címét később megváltoztatta s a vers címe ez lett: Mostohám a betűben. Vagy tovább folytatva a kérdéseket: Miért veszi szemügyre a költő éppen azt, hogy: ujjuk tintás? - nem naiv szemlélet volna-e ez egy szó szerint veendő versben, még ha kis apró elemistákról szólna érteném, de felnőttekről komolyan írva, hogy ötlik éppen ez az eszébe? Miért állnak? - miért nem ülnek? Hogy van az, hogy égnek és nem tudják: Miért? Miért nem tudnak se élni, se halni? Miért ül bánat mindnek az ajkán? Hát jókedvű újságíró nincs a világon? Ez a vers nem bír el más magyarázatot, mint szimbolikust. A szimbólumban megállhatják a helyüket az egyszerű és primitíven közvetlen szemléletek, de valóságos személyekről szólván, a gondolatok, az eszmék, a hangulatok nem így intonálódnak és asszociálódnak. S a képes kifejezések is sokkal könnyebben és természetesebben követhetők a szimbolikus elgondolások rendjén: kommentárjaim között már idéztem Ady egy ötletét a "glédában álló ólombetűkről" s itt még figyelmeztetek Ady Óda a betűkről c. költeményére (a Még egyszer-ben), melyben a "szíveinkben gyúló szent tüzek", "üdvünk, kárhozásunk" tolmácsait: az "apró kiformált ólomdarabokat", "a fekete betűket" énekli meg. Ezeknek a képzeteknek továbbdagadó szimbolizálása ez a vitatott vers. A versek lángolhatnak szennyesen, mert "vérben, tűzben, lázban" (összefoglaló idézetek Ady-versekből) fogantattak, vagy akár mert nyomdafestékben jöttek a világ elé, lehetnek vének ifjan, mert a költő vénsége, lelki rokkantsága a vénség bélyegét nyomja rájuk, ifjan: mert örökké megmaradók, nem vénülhetnek meg, nem tudnak se élni, se halni, mert élnek ugyan, de mégsem valóságos tapasztalati világ szerinti életet.

5. A verstani gáncsok tekintetében sokkal nehezebb a helyzetem. Nem azért, mintha Babits a legkevésbé is meggyőzött volna tételeim tarthatatlanságáról, hanem mert - már hely szűke miatt is - részletes, szakszerű fejtegetésekkel ebben a folyóiratban nem állhatok elő. Kénytelen vagyok az igazán érdeklődő olvasót könyvemre utalni és itt megelégedni azzal, hogy csak nagyjából és mindössze egy-két vitás kérdésben mutassak rá Babits helyt nem állható kritikájára és súlyos tévedéseire.

Mindenekelőtt az lepett meg, hogy mikor én Ady egész verselését szoros kapcsolatosságba állítom Ady egész költő-egyéniségével és kimutatom azt a szerves összefüggést, mely Ady vallomásosan ősi magyarságának tartalmi és formai misége között fennáll és hivatkozom magára a legilletékesebb döntő tanúra, Adyra,- Babitsnak mindehhez egy megjegyzése sincs. Az Ady-oeuvrenek: életének és költészetének a Petőfiénél is csodálatosabb együttességét Babits egyáltalán nem veszi számba, éppígy nem vet semmi gondot arra, hogy ez a kora egész emberi és magyar életét-sorsát megdöbbentő szimbolikus-misztikus energiával reprezentáló művészegyéniség formai megnyilatkozása szerint is korának lelkét revelálja és ezért verselésében sem mérhető azzal a csak prozódiai szempontúsággal, mely helyénvaló lehetne Ady bármely más költő-kortársánál. Profetikus emberségének és magyarságának nagyszerű összeforrottsága az egész magyar élettel-kultúrával pacsirta-álcás sirály-voltának versszerű karakterében is más megítélést követel, a versei mint versek is olyan tragikusan disszonáns pátosszal dübörögnek tova élete-költészete nyugtalan hajszás országútján, mintha az eresztékeiből hangos robajjal kiszakadozó régi világrend vad muzsikájú kísérete volnának. Babits nem veszi észre azt sem, hogy Ady, az "életes" versek költője, amennyire csak lehetséges, minden versének más individualitást ád és egyszerűen és fölényesen tudomásul sem véve ezeket a principiális és misztikus tényezőket Ady verstani mérlegelésében, eleve- elfogultsággal fog hozzá munkám prozódiai részének megbírálásához és értetlenül zilálva-dúlva szét mindazt, amit én egységesen felépítettem, aprólékos és még így sem elfogadható verstani ellenvetésekkel igyekszik értelmetlen darabokra zúzni az én Ady-vers-elméletemet.

Mégsem tehetem, hogy egy pár "megjegyzésre" ne válaszoljak. Az elfogulatlan és hozzáértő olvasó ebből a kényszerűen hiányos feleletből is megítélheti: mi az igazság az Ady-versben.

Kétségtelen tény, Sík Sándor méltán feltűnést kelő tanulmányában részletesen kimutatta, hogy a XIX. század második felében (sőt már jórészt Petőfinél is) megkezdődik a nyugateurópai vers időmértékének meglazulása, úgy hogy pl. a régi nyugateurópai "jambusi" sor legfeljebb jambusi menetűnek, jambusi vázúnak nevezhető az Endrődiék, Kiss Józsefék és kortársaik verselésében. (A konzervatív Arany visszatartólag hat a Petőfi ritmuslazító kezdeményezésével szemben, de az Őszikék-ben már nála is megállapítható a vers lazább ritmizálása.) Nem tagadom, hogy ezt a szempontot Ady verseiben is lehetne velem szemben vitatni. Babits azonban túlzásában annyira megy, hogy olyan Ady-verset - melynek első "ötlábú" sora három trocheussal éktelenkedik s amely tovább is számos helyen összehasonlíthatatlanul szabadabb ritmusú, mint a régi, sőt lazább nyugateurópai versek - élénk felkiáltással nevez ki "legorthodoxabb jambusnak". Nem mondom, sose mondtam, hogy pl. a régebbi Arany jambusai közt nem találhatunk itt-ott trocheust is, de alig-alig s az orthodox verselő és orthodox verstan ezeket hibáknak minősítette. (Arany maga is kijelenti Erdélyi Jánoshoz írott levelében, hogy "tiszta és szabályos" jambusokra törekszik, sőt Katalin-ját egyenesen jambusi "forma-gyakorlatul" írta.) Egy kéznél levő verstani kézikönyvemben, a maga is kiváló költő Dengi János Magyar Verstan-ában (megjel. 1884) a jambikus sorokról többek között ezt írja: "Csak jambusok és anapaestusok alkotják a spondeus segítségével, ellenkező természetű lábak, mint trocheus, dactylus, bennük elő nem fordulhatnak." Valamivel tovább: "Az újabb kori jambikus sorok mégis abban különböznek a görögök és rómaiak jambikus soraitól, hogy ellenkező természetű lábakat csak nagy ritkán vesznek föl." Ismét: "... költőink a magyar jambikus sorokat olykor trochaeussal indítják meg t. i. az első verslábban), bár ez mindig hiba, mert a ritmus meglazítását eredményezi." Ez az orthodox nyugateurópai vers.

Aláírom azt, amit Babits mond, hogy a jambusnak "legklasszikusabb verselőinknél is (legalább Petőfiék óta) nincsen más egészen szoros szabálya, mint hogy az utolsó lábnak kell tiszta jambusnak lenni", de azt már nem, hogy "a többi szótag akármilyen lehet". Hátha a többi versláb pl. mind trocheus, akkor is jó a sor jambusinak? Nyilvánvaló, hogy Babits szentenciájának második része nem felelhet meg a költői gyakorlatnak. A jambusi sorban, ha vannak is benne elvétve trocheusok és nagyobb számban spondeusok (bár pl. Babits Szász K. Dante-fordításában még ez utóbbit is hibáztatta), szabály szerint még a lazább jambusi versek egyéb lábaiban is kell találkoznunk jambusokkal, nemcsak a verssor kihangzásában.

Nézzük Babitsnak egy másik kifogását. Ady a Csókokban élő csóktalanok c. versében (Szeretném, ha szer.) pontosan mindig 9 szótagos sorra rímel a megelőző nyolc szótagos sorra. Én azt mondom, hogy az ilyen ritmusú versekben (s Adynak igen-igen sok ilyen típusú verse van) minden lehetősége kizárul az időmértékes felmérésnek. Babits kétsége vonja ezt és azt állítja, hogy ez a vers "egészen az anapaestussal váltakozó német vagy angol jambus." (Ugyan hol tanulta ezt a nem "külföldi műveltségű" Ady Endre?) És mindjárt lábakra is osztja a verset s két ilyen anapesztust hoz ki: faló csók és bá|nat, cél, ok|ság. Felkérem azokat, akik érdeklődnek az Ady-időmérték iránt, próbálják ezt a verset úgy felmérni, a megfelelő sorokban egy-egy anapesztussal, ahogy Babits előírja és majd meggyőződhetnek az argumentálásnak arról az érthetetlen módjáról, mellyel Babits verstani véleményeit támogatja. Ilyen módszerrel a Peleskei nótárius alexandrinusait is úgy skandálhatja az ember, ahogy éppen neki tetszik: daktilusnak vagy jambusnak, vagy akár anapesztusnak is.

A fehér kendő "tiszta csengésű" daktilusai is 24 sorban 22-szer vétik el a daktilust. Minek ezt a verset fölmérni? - kérdené Babits. Én is ezt mondom, de akkor miért olvassuk daktilusokul a creticusokat és anapesztusokat. És így van ez egy-két kivétellel minden Ady-versben. Találni Aranynál és Babitsnál is mérték-hibákat, de ilyen mennyiségben? és minden versükben? És ez a tény a döntő az Ady-időmérték meghatározásában.

Sík Sándorral szemben azért állítottam és állítom, hogy Adynál a régi időmérték a meglazulási engedménnyel sem tartható fönn, mert Ady nemcsak "zökkentett" verseiben, de egyebütt sem veszi tekintetbe a "jambusi" esetleg "trocheusi" menetet. Az, hogy a verssor kihangzása verslábszerűleg is felmérhető, nem mond ellent az én teóriámnak, mert az Ady-versek időmértékes mivolta (természetesen itt Ady nemcsak "zökkentett" verseiben, de egyebütt sem veszi tekintetbe a "jambusi" esetleg "trocheusi" menetet. Az, hogy a verssor kihangzása verslábszerűség is felmérhető, nem mond ellent az én teóriámnak, mert az Ady-versek időmértékes mivolta (természetesen itt Ady szabad időmértékét értem) magával hozta ezt a lehetőséget is. Erre nézve l. könyvem idevágó helyeit.

Ady más versmuzsikáját kortársaival s így Babitscsal szemben is (kivéve a Babits "külföldről hozott szabad" verseit s általában a korlátlan, szabad verset) így állapítanám meg szabatosan: Ady kortársai időmértékes verseikben meglazítják ugyan az időmértéket, de mégis megtartják a "menetet" Ady azonban teljesen szakít a régi időmértékkel s a maga időmértékét részben az értelmi nyomatékkal és hangulati lendülettel szabatja meg, részben pedig a verssorkihangzás által, de nem a régi prozódiai meggondoltságok és zeneiségek, hanem a maga szabad ritmusérzéke szerint, mely tudatos és szántszándékos tabularasa-szerűséggel törölt le verskótájáról minden régi meghatározottságú verslábat. Könyvemben is érintem, félreértés kikerülése miatt itt sem hallgatom el, hogy elenyészően csekély számmal írt Ady olyan költeményeket is (leginkább nagy publikum elé szánt ódaszerű, politikai verseket), amelyekből a régi versmuzsika hangjait halljuk kicsendülni, de füllel-hallhatólag enemű verseiben is lazább ritmusú költő-kortársai legtöbbjénél.

Micsoda papírpazarlás! - kiált föl Babits szótagszámtáblázatomról szólván. És egész komolyan beszél Petőfiről, Reviczkyről, sőt még Berzsenyiről is, akik alig vétenek a szótagszám ellen. Hát persze hogy így van! Sőt náluk egyáltalán nincs is hiba. (Hogy milyen kivételes esetekben lehet: azt meghatároztam pontosan, l. könyvem 35. lapját.) Hogy lehessen szótagszámeltérés éppen a pontos ritmus következtében pl. a Szózat-ban, a Honfidal-ban, Széchenyi emlékezeté-ben stb., stb.? egyszóval ezer meg ezer olyan versben, melyeknek verssémája a külföldi és magyar versirodalomban teljesen kialakult és megállapodott volt s amelyek híjával vannak minden eredeti és egyéni megformálásnak. De olyan költőnél, akinek 886 szabályos verse van és a legeslegtöbb vers más ritmusú és más szótagszámkötésű, és egészen új formájú és egyéni jellegű, nagyon érthető a megbotlás vagy itt-ott a kényszerű és szándékos eltérés is. Babits első kritikájában azt erősgette: "Ady nem vigyázott olyan nagyon" a szótagszámra "és okosan tette", hogy nem volt olyan "gépiesen pedáns", most ellenkezőleg azzal érvel, hogy a szótagszámot ("a ritmus miatt") minden költő betartja s ezt felesleges volt Adynál bizonyítgatnom.

Babits szerint elméletem "két ponton sarkallik: a zökkentett verseken és a szótagszámon". Dehogy is van így! A fundamentum az Ady-verselésben is a költő egész karakterének fővonásain nyugszik. Előbb is érintettem s "Ady és verse" tanulmányom alapvető szakaszában részletesen fejtegetem: mennyire egyfaragású az Ady-vers Ady egész kiségével és kommentárjaimban az Ady-költészet jellemzésénél, a VII. pontban, egy külön Ady-sajátosságra is rámutatok, melyre az Ady-versek "disszonanciából szerkesztett harmóniája" szintén visszavezethető, a zökkentés és a szótagszámos megkötés (egyéb, könyvemben felsorolt vers-zene-tényezők mellett!!) nem principiális meghatározói, csak verstani velejárói az Ady-versnek. Ám lássuk a zökkentett verset és a szótagszámot. Babits a zökkenőket úgy akarja kiküszöbölni, hogy ütemezőket vesz föl, vagy a rímelő "jambusi" soroknak hol egyikét, hol másikat anapesztussal méri. Igen, csakhogy az anapesztusok ritkán jönnek ki s Babits fenn akarván tartani a sor jambikus jellegét, így skandál: Vágy, em|lék, bá|nat, cél, ok|ság. Hol itt a jambus és az anapesztus?

Babits azt mondja: "zökkenhet a vers primitív vagy botfülű költőknél", esetleg itt-ott lehet "a régi és népi költészet zugaiban" is "valóságos zökkent sort" találni. Én se értem a zökkenést úgy, mintha az zenétlen és visszás volna, mert az Ady- és régi magyar versek végig szabályosan zökkenő ritmusa végső hatásában harmóniává épül, de a fül a rímelő sorok hasontalanítottságát mégis megérzi és kezdetben zökkenésnek érzi. S Babits nem számol azzal a ténnyel, hogy az egyenetlen szótagszámú rímelő sorok (tehát pl. 8-9, 9-10 stb., vagy 9-6, 10-5, 11-7 stb., vagy 9-8, 10-9, 11-2 stb. stb.) az Ady-versekben s a régi magyar versek jó sokánál, nem zúg-, de legszebb verseinkben, végig tökéletesen szabályosak és hogy a verselésnek ezt a módját a XIX. századi nyugateurópai vagy hangsúlyos versben hiába keressük (a más megítélés alá eső kivételekre nézve l. ismét könyvem 35 l.). A ritmus bizonyára fontosabb zenei tényező a szótagszámnál, ez utóbbi csak egy eszköze a ritmusnak, de az egyenetlenített szótagszámú rímelő sorok verstani tényét sem Adynál, sem régi költészetünkben nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy a régi magyar versben (ahonnan Ady vette) e szótagszámkülönösségek mögött valami muzsika rejtőzködik: az valószínű, de ennek megfejtése zeneértők dolga.

Nem hiszem, hogy ebben az affaireben az én szavam és a mai hozzászólóké legyen az utolsó. Tudom jól: ma hiába várnám bárhonnan az Ady-vers kérdésének objektív és teljes tisztázását, de majd évek múlva eljön az ideje ennek is s ha Babits ismételten is figyelmembe ajánlaná a szerénységet - akkor sem féltem Ady-könyvem megállapításait a Jövőtől.

Budapest, 1921. március 19.