Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám

Nagy Lajos: Kovács úr

Kissé sovány és elhasznált ember. Éveinek száma szerint negyven esztendős, de ötvennek látszik. A szakállát gondosan borotválja, ő maga minden reggel, tehát azt, hogy borostás arccal járna az emberek közt, nem mondhatom róla, bármennyire használható adat lenne is ez anyagi és kedélybeli állapotának szemléltetésére. Az arca, ha nem is sápadt, de, hogy könnyen értékeljük a közönségességét, fakó. A bajuszát valami sajátságos ízléssel gondozza, olyan formán, hogy ha nem gondozná, bizonyára egy fokkal előkelőbb embernek látszanék, bár a feje még akkor is élesen elütne például lord Kitchenerétől, akinek pedig szintén nyers volt az arca s a szája fölé konyult a bajusza. Öltözéke kopottas, mint mostanában majdnem mindnyájunké, de azért az, aki őt már évekkel ezelőtt ismerte, az öltözködéséről megállapíthat valami meglepőt: évekkel ezelőtt alacsony gallérjával, olcsó nyakkendőjével, készen vásárolt ruhájával, melynek nadrágja bő volt, kabátja pedig túlságosan hosszú, melynek a színe annyira köznapi és annyira szürke volt, hogy tréfás túlzással rikító szürkének nevezhetnők, mindezekkel és kitaposott cipőjével, huszonhetes gömbölyű mandzsettájával s azokban a nagy fekete, lapos csontgombokkal igen szegény és a szegénységében is ízléstelen embernek látszott s mint ilyen meghatóan, vagy mulattatóan rítt ki az igazi úriemberek közül akár az utcán, akár a kávéházban - ma azonban, mivel mind e dolgok összhangzó sirámában lefelé már alig van fokozat, jobban elkel a többi emberek közt, sőt művésznek, kereskedőnek, vagy akár háztulajdonosnak is tarthatná valaki.

Már vagy két hete, hogy találkozott a Vámház-körúton, melyet mostanában valamelyik idegen állam egykori uralkodójáról neveznek, egy Szebeny Emil nevű volt iskolatársával. Ez a Szebeny testes, kövéres képű ember, a szemei ragyogtak, érces hangon beszélt vele, gyakran nevetett, még gyakrabban mondta, hogy kérlek alássan. Az egész lénye, bizakodó kijelentései egy s másról, friss mozgása, elegáns ruhája, ellenállhatatlanul arra kényszerítette Kovács urat, hogy panaszkodjon neki, hogy elmondja újra, amit már a madarak is csiripelnek: hétszáz korona a havi fizetés, a havi teljes jövedelem pedig lakbérrel, drágasági és családi pótlékkal együtt ezerháromszáz korona, a létminimum pedig havonként hatezer korona. Kéthetenként egyszer megy a felesége mozgószínházba s ilyenkor a két leány közül csak az egyiket viheti magával, egyszer az egyiket, másszor a másikat. Szőnyegje már nincs, pár könyve van még, de a könyvvel ma is úgy áll a dolog, mint régen, diákkorunkban: drágán adják, olcsón veszik. Pedig az antikváriumok ajtaján éppen fordítva mondja a tábla: "használt könyveket a legmagasabb áron veszek s jutányosan adok el." Vajon mit jelenthet az a szó: "jutányos?"

Lamentálva, bár kissé tompa hangon beszélt Kovács úr, hangját itt-ott meg-megemelte s a szavakat ilyenkor haragosan, mintegy kődarabokként hajigálta ki magából, mintha ez állapotok okozóinak a fejéhez vagdosná... Ez így nem mehet sokáig. Az asszony már hét kilót fogyott, a gyerekek, isten csudája! még kibírják, még megvan a jó színűk. Nem csak maga a silány táplálkozás - elvégre az ember éhezésnek is mondhatja -, hanem a gond, a gond, a gond, a rettentő gond!

Az egykori iskolatárs türelmesen hallgatott meg mindent, az erősebb részleteknél azt mondta, hogy: hm, hm, néha megnyugtató kijelentéseket is tett, erőslelkű, optimista ember, aki nem hajlandó arra, hogy a mások életének kilátástalansága miatt kétségbeessék. Istenem, mi is lenne velünk, ha azért, mert valahol valaki éhen hal, mi mindnyájan, másfél milliárd ember a föld színén, az éhenhalás gyötrelmeit szenvednénk el. Segíteni persze, ha az ember szembe kerül ezzel a becsületes szegénységgel, kell, elővette tehát a tárcáját, először a névjegyét adta oda a "barátjának", amelyre a lakás címe is rá volt nyomtatva, azután a kékellő ezresek közt kotorászott. Persze újra nagyon örült a viszontlátásnak, különösen örült annak, hogy a barátja bizalmára méltatta s hogy általában elbeszélgethettek, hisz oly régen volt, amikor utoljára találkoztak. Kihúzott egy ezerkoronást a többi közül s felajánlotta:

- Kérlek alássan, fogadd el tőlem ezt a csekélységet, már amennyi telik szerény anyagi erőmtől, boldogan állok rendelkezésedre. Itt van a címem is, ha ismét szolgálhatok, keress fel, legyen szerencsém, mindig szívesen látlak... bemutatlak a feleségemnek is, persze ő nem fog tudni erről semmit, előtte nem kell restelkedned... Csak fogadd el, megsértenél, ha visszautasítanád... Majd ha neked lesz, nekem meg nem lesz, majd akkor visszaadod.

- Kérlek, elfogadom! - kiáltotta Kovács úr néhány pillanatnyi habozás, inkább megdöbbenés után. - Nem szégyellem, barátom, tőled elfogadom.

Kovács úr a pénzt zavar nélkül köszönte meg és sietve eltette, a visszaadásról persze beszélni sem tartotta érdemesnek. Fölösleges is lenne, talán ízléstelenség is lenne - ezt tisztán érezte.

- Okvetlenül elvárlak! - ezek voltak Szebeny búcsúszavai s hirtelen elhagyta Kovács urat, mert megpillantott az utca szélén lassú lépésben haladó kétfogatú bérkocsit, oda futott, bele vetette magát és elhajtatott vele.

Kovács úr, ahogy egyedül maradt, a pénzre gondolt, szeme elé képzelte a gyönyörű kék és tarkarajzú ezerkoronást s kedve lett volna elővenni, hogy újra lássa, érzékelje, élvezze annak keménységét s hallja a kihajtogatáskor, kiegyenesítéskor hallatszó suhogó hangját. Villámgyorsan hozzávetőleges költségvetést csinált: boldogan állapította meg, hogy sok kellemes dologban lesz része e pénz által s lelkének feszültsége megenyhült.

Egy hétig tartott a pénz, helyesebben mondva, egy hétre tette elviselhetővé különben gyötrelmes életét a családnak. Újabb két kínos hét után Kovács úr előszedte volt iskolatársa névjegyét, még egyszer megnézte, hogy pontosan hol is lakik s elindult hozzá. Budára kellett átmennie, a Gellért-hegy Kelenföld felé eső aljába, a hegyoldalban húzódó kis görbe utcába. Lassan ballagott a Fehérvári útról a magasabban fekvő utca felé, az út fáradsága mintha a lelkét is gyötörte volna s egészen lehangolta az a tudat, hogy nem tud majd könnyedén, mosolyogva beállítani a volt iskolatárshoz és családjához úgy, mintha csak látogatóba menne s mintha odahaza minden a legnagyobb rendben folyna.

Megérkezett a kétemeletes, villaszerű házhoz, melyet, mint az utca valamennyi épületét, kert vett körül. Igen, itt lakik Szebeny, ennek a szép háznak az első emeletén. Jól kereshet, talán tekintélyes vagyona is van. Csupa jómódú ember élhet ezen a környéken... Vasrácsú kaput kellett megnyitnia, hogy a kertbe beléphessen, a kapu kilincsét alig tudta felfedezni. Itt-ott lépcsőkkel emelkedő fehér út vezetett fölfelé a ház kapuja felé. Ment lassan, testileg már megkönnyebbülve, egy-egy tekintetet vetett jobbra-balra, a viruló vadgesztenye- és ecetfákra, az út mentén fénylő vastaglevelű örökzöld bokrokat meg-megsimogatta. Ellenállhatatlan indulat késztette őt erre, talán azért, mert szerette a kisgyermekeket s az eleven bokrocskák sűrű leveleikkel olyanok voltak, mint a kis gyermekek, vagy talán azért, mert az örök szegénységből rettentően vágyott ilyen szép házra és kertre s most ezt itt, amelyben járt, annyira megkívánta, hogy muszáj volt megérintenie, megfognia, hátha a kezében marad s nem kell többé eleresztenie, vagy talán mint a hónapok óta éhes ember - annyira éhes, hogy arról az eszével nem is tud - a barmok ösztönével nyúl a húsos levelek után, hisz az éhhalállal küzdő a száraz bőrdarabokat is rágja s a köveket is nyaldossa.

A kis út a ház kapujánál ért véget, pár lépésnyire a kaputól, a terméskövekből rakott fal tövében, drótfonású ketrecben egy kecske bámulta az érkezőt s két csirke gubbasztott egy vízzel telt csempe vaslábos mellett. Kovács úr elnevette magát a fehérszakállas jószág bamba nézésén s ha valaki most lett volna vele, okvetlenül valami vaskos viccet mondott volna a kecskéről. Kicsit állt és nézte a kecskét, arra gondolt, hogy itt ezt is lehet, nem úgy, mint benn a városban, ez pedig tejet ad! - azután befordult a kapun, ment föl az első emeletre, most már csak azon töprengve, hogy vajon hogyan fogadják, nem éri-e majd valami megaláztatás. A lépcsőház tágas és tiszta volt, a lépcsők kövei s a vaskorlát feketepolitúros fája ragyogtak.

Csöngetett. A cseléd bevezette egy nagy szobába s egy öreg asszonyság tipegett egy másik szobából eléje. Szebeny úr nincs itthon, pedig ilyenkor délután mindig itthon szokott lenni, most látogatóba mentek valahová a feleségével együtt, a kis babát is magukkal vitték, az asszonyság különben a Szebeny édesanyja. Ó, Kovács urat már hírből ismeri, a fia beszélt róla, elmondta, hogy a múltkor találkoztak. Milyen kár, hogy éppen ma nincsenek itthon! De tessék leülni s egy kicsit kipihenni magát, mert magosan fekszik ez a csúnya ház, nehéz ide feljönni. Mire fölér az ember, ha gyalogosan jön, egészen kimerül.

Kovács úr szabadkozott, de az asszonyság erőltette, nem szabad mennie, tessék csak helyet foglalnia, el lehet fáradva.

- Hát igen - lihegte Kovács úr - fárasztó az ilyen út, fölfelé jóval fárasztóbb, mint lefelé.

- Csakugyan! - hagyta ezt helybe az asszonyság kissé meglepődve, de aztán elnevette magát, miközben aranyfogak villogtak elő a szájából.

Kovács úr leült s az öregasszony mosolyogva nézte vendégét, szinte neki is jól esett, hogy az most pihen a fáradság után.

- Ugye még nem uzsonnázott?

- Ó kérem - rebegte Kovács úr s ekképp elkerülte az egyenes feleletet.

- Megkínálom egy kis kávéval.

- Ó, ne tessék.

- De csak fogadja el, rögtön hozom.

- Ó kérem.

Az öregasszony már tipegett is kifelé. Néhány percig maradt kinn, ezalatt Kovács úr szétnézett a szobában, szívta magába a jólét áramlását mindenfelől, a tisztaságot, a fényt, pompásak voltak a bútorok, hatalmas és előkelő szekrény, a szőnyeg vastag és puha, a parketta tükörcsillogású, az egyik sarokban hatalmas fehér cserépkályha állott, amelyet télen biztosan bőven jóllakatnak szénnel. Itt még az ablakok is ragyogóbbak, mint máshol, az egyik ablak ajtós, verandára nyílik, kinn a verandán bölcső és egy asztalkán jétékok a kisbaba részére, messze a kék ég egy darabja látható, valamely enyhe szellő mintegy bele mártogatja egy fa sárgászöld lombjait. Jött be az öregasszony, kezében csészét, a karján szalvétákat hozott, egyet Kovács úr elé terített, letette a kávét, melléje egy kisebb hótiszta szalvétát helyezett. A szekrényből kiskanalat és kést hozott, egy szalmakosárban néhány darab fehér kenyeret, majd egy ezüst edényben fehér kristálycukrot.

- Tessék - mondta s máris ment kifelé, nyilván hogy még hozzon valamit.

Kovács úr megnézte, megszagolta a kávét - a szeme felragyogott - cukrot tett bele, kettétört egy darab kenyeret s enni kezdett. Nagyszerű volt a kávé, évek óta nem evett ilyen jót, akkor is vendégségben. Csak az a kis hibája volt, hogy nem volt elég édes, egyelőre, a megszokás miatt, nem mert elegendő cukrot tenni bele. De az öregasszony késett, Kovács úr néhány kanál közben meggondolta a dolgot, helyesebben: föltalálta magát s nagy gyorsasággal, mintha cselekedetét titokban kellene véghezvinni, még egy-két kiskanál cukrot mert a kávéjába.

Betipegett a jó asszonyság, hozott vajat, mézet és lekvárt, újra kínálta, biztatta a vendégét s tevés-vevés közben rálesett és megint csak mosolygott, amint látta annak gyönyörűségét.

- Ó, ne tessék, ne tessék!... - szabadkozott a vendég, szinte meghökkenve a nagy traktától.

Az asszony nem hederített rá:

- Ejnye, még egy kanalat adok a lekvárhoz - mondta.

Kovács úr szemlét tartott az újabb finom dolgokon, vajat kent a kenyerére. Azt is megszagolta - az asszonyság a szekrénynél motoszkált, háttal feléje - mézet csurgatott rá s nagyokat harapott belőle.

Az asszonyság álldogált, egyet-kettőt lépett körülötte, megint eszébe jutott valami:

- Csak tessék enni abból, amit szeret. Egy kis töpörtyűt is hozok, szereti? Van friss töpörtyűnk.

- Töpörtyűt? Á-á, az nagyszerű! De ne tessék! Igazán sok lesz.

- Dehogy lesz. Van nekünk, hál' Istennek, elég. Mindnyájan nagyétűek vagyunk. Emil is ugyancsak szereti a hasát.

És már iparkodott is kifelé, a töpörtyűért.

Kovács úr utána nézett s amint becsukódott mögötte az ajtó, jobbra-balra és maga mögé is vetett egy-egy tekintetet, nagy sietséggel elővette a zsebkendőjét, néhány kanál cukrot mert bele, begöngyölte és visszatette a zsebébe. Jó lesz a lányoknak.

Az asszony még nem jött. Kovács úr máris biztonsággal mérte föl az időt, amelynek az öreg távozása és érkezése közt el kellett telnie. Egy kis papírost húzott ki a zsebéből, szelt egy darab vajat, bepakolta és azt is zsebre tette, egy darab fehér kenyeret is eltett, örülnek majd neki a lányok.

Jött a néni a töpörtyűvel. Szép nagy darab töpörtyűk voltak, Kovács úr evett s dicsérte, hogy rendkívül finom. Olyan, mint a vaj. (A vaj pedig olyan, mint a dió, a lekvár olyan, mint a méz, a méz pedig, istenem, az remek!)

Az asszonyság nevetett, de mintha muszáj lett volna neki mindig valamit csinálnia, a szekrényről poharat vett le s Kovács úr elé tette, a kancsó vízre azt mondta, hogy állott, hoz helyette frisset s már megint indult kifelé.

Kovács úr most néhány darab töpörtyűt pakolt be, eltette s evett tovább, még egy darab fehérkenyeret csúsztatott a zsebébe, újra evett s eközben tűnődve nézte a híg lekvárt, ami pedig legjobban ízlett neki s talán valamennyi holmi közt a legfinomabb volt. Kár itt hagyni. Szerette volna az egészet megenni, de nem lehetett, mert sok volt s nem is illett volna. Hm, hm. Töprengett, hogy mit lehetne csinálni. Valami edényben - de hát nincs. A kis szalvétát is szerette volna, mi is lenne, ha zsebre vágná? Nem venné észre az öregasszony. Ha pedig észrevenné, nem tudna mit gondolni. Határozottan zsebre lehetne vágni, szórakozottságból. De még sem! Hanem hirtelen iratcsomót rántott ki a zsebéből, egy borítékból kivette az aktát, a borítékot telemerte lekvárral s a külső kabátzsebébe tette. Azután egy szelet vajat tett el és papír híján, meg idő híján is, csak úgy a zsebébe néhány töpörtyűt. A lekvárból annyit vett, hogy a fele maradt csak az edényben.

Az öregasszony jött, hozta a friss vizet. Kovács úr nem mert rá fölnézni, de csak néhány pillanatig volt az az érzése, mintha az asszony fürkésző pillantásokat vetne rá. Az öreg jóságos, kínáló szava egyszerre feloldotta.

Kovács úr evett bőven mindenből, egy csepp feszélyezettséget sem érzett már, a kínálgatásra nem is reflektált. Milyen finom ételek! S milyen kitűnő a kávé így cukorral! A szacharin, az rettenetes! Különösen a felesége utálja, ha jut egy kis feketekávéra, inkább keserűen issza... Sóvárgón nézett a feketekávéra, bánta már, hogy keveset vett belőle, alig négy-öt kiskanállal. És nagyon szerette volna, hogy az öregasszony még egyszer kimenjen. Vagy talán kérni lehetne tőle? Nem, az lehetetlenség. Különben is jócskán szedett mindenből. A mámi, ha elpakol, biztosan csodálkozni fog. Nem tudja megérteni, hogy hogyan ehetett ő annyit. Vagy hát hová lett az a sok minden? Hát csak csodálkozzon. Arra nem gondolhat, hogy... Áh, ki van zárva, képtelenség arra gondolnia.

De befejezte az uzsonnát, ivott egy pohár vizet, a szalvétával, melyet sajnos itt kell hagynia, megtörölte komótosan a száját s az újabb kínáló roham ellen derűs kedvvel, csaknem fölényesen emelte föl a kezét s ezt mondta:

- Ó, szó sincs róla, dehogy eszem. Hisz' annyit ettem már, mint egy közönséges kapás.