Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám

Kosáryné Réz Lola: Albert gróf meg a filozófus

- Már tegnap jöttem volna, grófné, parancsa szerint - szólt a filozófus és mélyen meghajtotta magát -, de nagyon belemerültem egy elmélkedésbe a gondolatok eredete fölött és azonkívül a mosóné nem hozta el a csipke-sapodlikat, tudom pedig, hogy grófné lenézi az embereket, ha nem kifogástalan a kézelőjük. Ma reggel aztán beállított a vén szipirtyó és most itt állok én is, hogy hallgassam rendelkezéseit.

Kezét fogatlan, keskeny szája elé tartotta és halkan köhögött, úgy, hogy fehér varkocsán megreszketett a fekete szalag.

- Foglaljon helyet, monsieur - szólt a grófné és párnás fehér kezével odamutatott a kékesszürke, aranyvirágos selyemmel bevont cifralábú székecskére maga mellett. - És mindenekelőtt fogadja meg a tanácsomat és hívassa el magához Wittemark doktort. Hiszen köhög és nagyon le van soványodva! Bizonyára nem fűttet rendesen és ha eszébe jut, födetlen fővel szaladtál az erdőben... ez már nem való nekünk, monsieur! Nem vagyunk már olyan nagyon fiatalok.

- Én nem is teszem, grófné. Nem írok már verseket... de a filozófusok talán még szegényebbek, mint a költők, mert a szívük sem meleg többé. Ezért köhögnek olyan könnyen. De igaza van, grófné, amint pénzem lesz, el fogom hívatni Wittermark doktort.

- És mikor lesz pénze, monsieur?

- Majd, ha kinyomattatom és eladom a könyvemet az élet lényegéről, grófné.

- Szóval soha.

- De a köhögésem legalább biztosan el fog múlni.

- Ne legyen olyan rossznyelvű. Hagyja ezt az asszonyokra, monsieur. És most hallgasson reám. A fiam, Albert gróf, mindenáron meg akar házasodni még ebben az esztendőben. De én is, meg a menyasszony szülei is, jobbnak látjuk, ha egy esztendeig még várnak a dologgal. Monsieur bizonyára sejti, hogy miért. Alexandra hercegnő nagyon szeretné, ha a fiam feleségül venné valamelyik unokahúgát és ha most ez a terve dugába dől, képes reá, hogy megmásítsa a végrendeletét... És Alexandra hercegnő nagyon beteg, monsieur, az arca egészen sárga a festék alatt, higgye el nekem...

- Láttam, grófné. S a kezei is gyöngék és nagyon öregek már. A kézen jobban meglátszik a kor, mint az arcon, ezt viszont nekem higgye el, grófné... és engedje meg, hogy csodálatom jeléül megcsókolhassam a kezét.

- Itt van, monsieur. És most komoly arcot kérek. Azt akarom, hogy a fiam elutazzon néhány hónapra és monsieur elkísérje őt. A költségek fedezésén kívül, amint hazatérnek, leszek olyan bátor egy borítékban hálám kézzelfogható jeléül ötven forintot átadni önnek, monsieur. Akkor aztán, remélem, a jövő télen nem fog így köhögni és rendesebb, és talán fiatalabb mosónőt is tarthat magának... Elfogadja az ajánlatot? Vagy nagyon meg van lepetve és gondolkozni akar?

- A filozófus sohase legyen meglepetve, grófné és sohase hagyja abba a gondolkozást. Merre parancsolná az útirányt?

- Lehetőleg nyugat felé, mert hiszen Mária grófnő keletre lakik tőlünk. Az útitervet önre bízom, monsieur. A cél az, hogy fiamat lekösse anélkül, hogy léha szórakozásokba vezetné. Ezt az egyet, monsieur, nagyon a lelkére kötöm. Albert gróf azzal fenyeget engem, hogy ő felnőtt férfi és ha nem engedem meg, hogy házasodjon, elkeseredésében mulatozásra adja magát. Sőt azt a kifejezést is használta, hogy tivornyázni fog. Érti ezt, monsieur? Ezért hívattam olyan sietve s ezért kérem, induljanak minél hamarább. Mert borzasztó lenne ugyan nekem a tudat, hogy ő holmi közönséges társaságot keresne fel, de Párizsban, vagy Berlinben hagyján. Hanem itt, Alexandra hercegnő szeme előtt ennek egyszerűen nem szabad megtörténni!

A grófnénak a felindulástól az orra is piros lett s a filozófus megint szája elé emelte a kezét, hogy néhányat köhintsen. Aztán felállt a székről, meghajolt és szólt:

- Grófné megtisztelt a bizalmával. Az útitervet még ma összeállítom s a költségvetéssel együtt holnap el fogom magammal hozni.

- Várni fogom, monsieur. De ha Wittermark doktorban nincs bizalma, igyon legalább egy kis hársfateát ma este és rakjon meleg téglákat a talpai alá, mert betegen nem utazhat. Én pedig nagyon akarom hogy hamar elutazzék... megértette, monsieur?

*

- Ezen az úton vonultak végig két esztendővel ezelőtt Mária Terézia seregei. Mondják, hogy a magyarok kivont kardjukat villogtatva, hátukra vetett kabáttal lovagoltak végig a falukon, amit ők mentének neveznek. És a nép elrémül tőlük és kosárszámra hozta az ennivalót. Még most is találni elszórt golyókat és tört vasdarabokat a földben és ott, ahol az a három fa áll, ütött egyszer tábort a porosz vezérkar. Nézzen csak ki gróf az ablakon.

- Sarat látok, meg mezőt, meg görbe fákat, mint akárhol másutt - felelte az ifjú gróf rosszkedvűen.

Aztán nagyot sóhajtott.

- Hiszen erre lovagoltam akkor egyszer én is, lehet, már nem emlékszem a tájra. De a háborúnak vége s ha az öreg Frigyes nem gondol reá többé, miért gondoljak én? Én Máriára gondolok, monsieur és beszélhet, amit akar, én úgyse hallom.

A filozófus megcsóválta a fejét és halkan köhögött a kocsi sarkában.

- Mindkettőnknek jobb lett volna otthon maradni, monsieur.

- Ez relatív dolognak látszik, gróf. Magamról ne beszéljünk, mert én pusztán események sorrendjének tekintem az életet s ezért mindig egyformán semleges maradok a dolgokkal szemben. De ön, gróf, az úgynevezett való életet éli... Nos, ha most otthon lenne, mindennap el kellene mennie Alexandra hercegnőhöz és Mária grófnőt valószínűleg szobafogságra vetnék. Jobb volna ez, minthogy legkésőbb egy hét múlva Berlinbe érünk és beszélhetünk majd August Wirknerrel például, az én tisztelt barátommal, aki személyesen ismeri Kant Emanuelt?...

- Oh, monsieur! Mindennap háromszor is elmennék Alexandra hercegnőhöz és otthon ülnék csöndesen az anyám és húgaim között, míg csak aludni nem mennek... De ha elaludtak, monsieur... Akkor... Van nekem egy szolgám... Nem árulom el a nevét... Az felnyergeli a lovamat s odahozza az ablakom alá... s én lemászok a vadszőlőtörzsekbe és az indák számára felszögezett lécekbe kapaszkodva s a nyeregbe pattanok és elnyargalok a holdfényes úton Mária ablaka alá... És van neki egy szobalánya... Nem árul el a nevét... az belopózik a szobájába... és...

- Gróf tudja jól, hogy lehetetlen dolgokat beszél.

- Miért ne beszélhessek lehetetlen dolgokat, monsieur? Hadd álmodjak legalább róla. És azután... én a lehetetlenséget is meg akarom tenni Máriáért. És meg is fogom tenni, monsieur. Valami rettentőt teszek, meg fogja látni.

- Ne legyen ilyen közönséges módon szenvedélyes, gróf. Noblesse oblige. Hiszen csak hat hónap az egész, amit úton kell töltenünk. Ne gondolja, hogy nekem subjektíve kellemes megosztani ezt az utazást önnel, aki olyan, mint az elkényeztetett kis gyerek. De olyan kevéssé engedem magam befolyásolni az ilyen irreális dolgok által, mint a szubjektív érzések... tudom, hogy ez másképpen van a kékvérűeknél és lehet, hogy önben, gróf, olyan életprincípiumok vannak, amiről nekem, aki egyszerűen monsieur vagyok s az is csak a koponyám jóvoltából, sejtelmem sem lehet. De mégis kérem, hogy ameddig velem van, ne tegyen semmi rettentőt. Nagyon kellemetlen volna.

- Haragszik rám, monsieur. Ne haragudjon. Nézze én igazán szeretem magát is az egész világgal, az egész élettel egyetemben. Anyámat is szeretem nagyon és szeretem az otthoni erdőket és a kis parasztházakat és a lovamat és a vadászat zsivaját... de legjobban Máriát szeretem. És utálom a céltalan kószálást a hideg, idegen földeken, rázós, szűk utazókocsikba zárva, utálom a kocsmai ebédeket... és az idegen, nagyon okos embereket... ne haragudjon rám, monsieur, de jöjjön haza velem.

- Most mindjárt, gróf?

- Most mindjárt. Az anyám majd megbékül, ha nagyon szépen kérem és ha összeházasodom Máriával s én leszek otthon az úr, menedéket adok önnek a házamban, monsieur, haláláig és minden napra egy kosár fát és egy szál gyertyát is hozzá a téli hónapokban.

- Nem lehet, gróf. Megígértem az édesanyjának, hogy hat hónapig utazunk, hogy megmutatom önnek Bécset, Berlint, Párizst, Brüsszelt... esetleg Londont is. Még csak Berlin előtt vagyunk, gróf, de legkésőbb egy hét múlva beérünk és találkozni fogunk August Wirknerrel, az én tisztelt barátommal, aki személyesen ismeri Emánuel Kantot. Higgye el nekem, gróf, aki már nem írok többé verseket, mert beláttam, hogy ostobaság, egy igaz és örök van a világon: a gondolat, ami a pozitív megismerésen alapszik. Ismerje meg ennek az igazságnak megnyugtató szépségét, gróf s akkor a gondolatai...

- Az én gondolataim Máriánál vannak, monsieur és beszélhet akármit, én úgyse hallom.

*

- Az én grófi fajankóm elment, hogy hajkenőcsöt és harisnyát vásároljon magának. Legalább békességben írhatom az útinaplót s nem zavarnak a sóhajtozásai. Akkorákat tud sóhajtani, mint egy paraszt, aki lisztes zsákot cipel a vállán s a liszt amellett még nem is az övé.

Nem rossz fiú éppen, azt nem mondhatom. De buta, buta a végtelenségig. Tisztelt barátom, August Wirkner előtt valóságos szégyent vallottam vele, a száját se tudta kinyitni. Kénytelen voltam megmondani, hogy gróf... És érzékeny szívű rettenetesen. Mikor Berlinből eljöttünk, könnyes szemmel szólt: hála Istennek, egy várossal kevesebb! Hallani sem akar róla, hogy Londonba menjünk, mert azt mondja, akkor még csak egy földet sem taposhatna Máriával, ha átkelnénk a tengeren. Tegnap pedig, mikor ide értünk, a vendéglőben egy képet vett észre a falon. Közönséges, nyomorúságos tákolmány volt, valami erdős hegyoldal, amit kucsmagombával körített spenótpürének is lehetett volna nézni, közepébe tálalt sütött tojással. De Albert gróf állva maradt előtte, mintha odacövekelték volna és a szeme könnybelábadt és hangja remegett.

- Nézze, monsieur... egészen olyan, mint otthon!...

Egyre nyafog, hogy menjek vele haza. Igazán felháborító. Eddig sohasem tettem, de most néha hajlandó vagyok már a grófné erkölcsében is kételkedni, mert annyi közönséges, köznapi vonás van a fiában. A boldogult gróf sem volt lángész, de legalább cinikus volt és érzéstelen. Ez a fiú meg elmehetne pásztornak az ő erdős, spenótos hegyoldalára.

Ah, de hagyjuk ezt. A köhögésről nem írok, ami még egyre kínoz. Ma éjjel azon gondolkoztam, amit August Wirkner mondott nekem a tapasztalásról. Óh, a tapasztalásról nekem is van sok mondanivalóm. És ami a szubjektív érzelmek hatását illeti, erről is fel kell még egyet mást jegyeznem. A szubjektív érzelmekről, amik függetlenek minden logikától, de a logika csalhatatlanságának látszatával bírnak és irányítják a gyöngébb embereket.

Két hét múltán újra fogok találkozni Wirknerrel és ő megígérte, hogy elvisz Emánuel Kanthoz. Életemnek fordulópontja lesz ez a találkozás s én, aki eddig semleges igyekeztem maradni az élet eseményeivel szemben ifjúkori bohóságaim óta, most izgatott vagyok, mint Albert gróf, ha Máriájára gondol. Oh, csak az a fajankó ne lábatlankodna majd akkor is körülöttem! Csak nem vihetem el Königsbergbe őt is, Kant Emánuelhez, hogy szégyent valljak vele? A grófné lelkemre kötötte, hogy egy félnapra se hagyjam magára, de a józan logika is azt mondja, hogy egy huszonötéves fiatalembert nem lehet utóvégre mindig a kezénél fogva vezetni.

Hallom is már hogy jön. Elteszem az írást, nem kell éppen látnia, hogy magamban fajankónak mondom.

*

- Kant Emánuel... Kant Emánuel... Láttam őt és beszéltem vele és figyelt reám. Nézett reám és bólintott. Igen, bólintott és azt mondta, hogy alkalmilag írhatnék neki...

Mosolygott a filozófus keskeny, fogatlan szájával még akkor is, mikor visszatérve a vendéglőbe, felfelé haladt a sötét kőlépcsőn, hogy szobájába érjen.

Csend volt odabent s egy levél várta. Három helyesírási hiba volt benne, de azért meg lehetett érteni.

- Ne haragudjon, monsieur és jöjjön utánam. Nem bírok így élni tovább. Hazamegyek. Nekem Mária kell és az otthoni levegő, az erdős, napos hegyoldal. A pénz felét már tegnap elvettem a ládácskából, monsieur, de szerencsére egyre a königsbergi látogatásra gondolt és nem vette észre.

Remélem, nem veszi nagyon szívére a dolgot. Sok üdvözlet a viszontlátásig: Albert gróf.

Hirtelen fordult egyet a filozófus és feldöntötte friss csipkekézelőjével a tintát. Nem vette észre, a homlokát kezdte törülgetni illatosított kendőjével úgy, hogy félrecsúszott a parókája.

Aztán összeszedte magát.

- Vendéglős! - kiáltott ki az ajtón és nekiszaladt a lépcsőnek és harisnyatartó térdszalagja beakadt a korlát szögébe. - Vendéglős! A számlámat! És kocsit nekem! Kocsit azonnal! Érti?

És megkezdődött az üldözés.

Három héten keresztül kergette Albert grófot a filozófus végig Németországon keskeny, fogatlan száját összeszorítva, félrebillent parókájával, gyűrött kézelővel, ráncos harisnyával, poros, sáros cipőben. Nem aludt vendéglőben, csak az utazókocsiban, nem evett rendesen a három hét alatt, nem írt egy sort sem és nem volt egy ép gondolata és esténként lázas volt és mindig jobban kezdett köhögni.

Mindezt pedig azért, mert egy félnapig magára hagyta a fajankót, hogy Emánuel Kanthoz menjen Königsbergbe. Néha, homályosan olyasfélét gondolt, hogy vajon nem volt-e az ő kivánsága is szubjektív érzelem, ami irányítja a gyöngébb embereket?... Elpirult ilyenkor és hegyes térdei megroppantak, amint kihajolt a kocsiablakból ideges türelmetlenséggel.

Három hét múlva utolérte Albert grófot a szülői ház udvarán. Heves szavakkal rohant neki, fajankónak, tökfilkónak, a szubjektív érzelmek nyomorult rabszolgájának nevezte őt, megfeledkezve a rangját illető minden tiszteletről.

*

- Jobban kellett volna a fiamra vigyáznia, monsieur.

- Vigyáztam a fiára, grófné. De arra nem vállalkoztam, hogy a kezénél fogom vezetni. Váltott lovakkal siettem utána, leírhatatlan állapotban vagyok... Rettenetes aggodalmakat éltem át. De a gróf szerencsésen ért haza és amint hallom, közben Alexandra hercegnő meghalt... és nem változtatta meg a végrendeletét.

- Nos, monsieur, ez az Ön egyedüli mentsége. Miután azonban csak három hónapig volt távol... vegye át kérem a borítékot... huszonöt forint van benne.

A filozófus újra köhögni kezdett és az arca kipirult. Egy pillanatra habozott, a szája gúnyosan, keserűen lefelé görbült. De aztán meghajolt a grófné előtt.

- Bocsánat, grófné. Csak két hónap és kilenc napig utaztam a fiával. Visszafelé egyedül jöttem, betegen, ezer aggodalom között. Engem tehát csak tizennyolc forint illetne meg. De kérem, küldje el ezt az összeget Wittemark doktorhoz, hogy jöjjön el hozzám, mert közel van immár az élet utolsó eseménye és nekem még sok feljegyezni valóm van az élet lényegéről. Újra kell írnom a szubjektív érzelmekről szóló fejezetet. És most búcsúzom grófné, lássa, gyűröttek a kézelőim és nem tudom, fogok-e mostani még egyszer. Hiszen olyan mindegy, milyen leszek a koporsóban.

Elment. Lassan, nehéz lépésekkel. A térdei remegtek.

De a parkban sétált Albert gróf a menyasszonyával. Eléje jött és szólt neki:

- Ne haragudjon, monsieur.

S a filozófus minden fanyarság nélkül mosolygott most már.

- Nem haragszom gróf. Olyan mindegy... Kant Emánuel beszélt velem és levelet fogok neki írni. A szubjektív érzelmekről, gróf, amik vezetik a gyönge embereket. Valamennyiünket. Azután pedig eljön hozzám Wittemark doktor és meg fogok halni. Nem is tehetek mást. Nincsen pénzem.

Mária megrázta a fejét hevesen és ijedtek lettek a szemei. És Albert gróf megfogta a filozófus kezét:

- Monsieur. Ön elment Kant Emánuelhez és én haza tudtam szökni... Hálás vagyok ön iránt. Menedéket adok önnek nálam és egy kosár fát meg egy gyertyát naponként a téli hónapokban... ne akarjon még meghalni és ne hívassa el Wittemark doktort. Én nem szeretem a filozófiát, de Mária nagyon szereti, monsieur. És úgy sajnáltuk mind a ketten, hogy utánam kellett szaladnia...

A filozófus csak állt egy darabig a helyén. Keskeny, fogatlan szája megreszketett. Szótlanul szorította meg a gróf kezét és hazament szűk, hideg szobájába.

Elővette útinaplóját és soká gondolkozott, amint végig olvasta újra. Aztán tiszta papírost és frissen metszett lúdtollat vett elő és egy új értekezésbe kezdett az észbeli tehetség és a szubjektív érzelmek viszonyáról.

S itt tért el Kant Emánueltől az útja. Mert nem bírta egészen az erkölcsi imperativus javára írni, hogy Albert gróf, akit ő fajankónak nevezett, aki megszökött tőle, bátran eléje lép és menedéket kínál neki haláláig, naponként egy kosár fával és egy szál gyertyával a téli hónapokban... Akkor, mikor a grófné ilyen rútul bánt el vele...

- Kimosatom mégis a kézelőimet megint - gondolta magában, mikor beporozta az írást és lapot fordított.

És elfelejtett köhögni hozzá...