Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Posch Jenő: Az öngyilkosság lélek- és erkölcstani szempontból

Posch Jenő: Az öngyilkosság lélek- és erkölcstani szempontból
II.

Hogy mért érdekes pszichológiai tárgy az öngyilkosság, kifejtettük fentebb, t. i. azért, mert minden elkövetője bizonyos lelki káprázatban szenved. Most pedig kimondhatjuk, hogy érdekes etnikai téma is, még pedig azért, mert egyike amaz igen csekély számú erkölcstani kérdéseknek, amelyekben többféle, egymással ellenkező megoldásra hajlik a kultúremberiség. Hogy mi szabad és mi nem szabad, mi az erkölcsileg jó, mi a rossz, ez minden téren olyan feltétlenül bizonyos, csakis egy feleletre képes kérdésnek látszik, hogy az etika szinte a logika vagy matematika hírébe keveredett, vagyis hogy olyan tudomány, amelyben már megszűnt minden vita, ahol ma már csak a dogmatikus tárgyalás lehetséges. És íme azt látjuk, hogy az öngyilkosság dolgában nagyon különböző, sőt homlokegyenest ellenkező vélemények állanak egymással szemközt az etikai irodalom folyamatában. A legtöbben azt tartják, hogy minden öngyilkosság rossz tett, sőt olyanok is akadnak, kik még a gyilkosságnál is nagyobb gonoszságnak hirdetik. S evvel szemben vannak mások, kik egyenesen közömbös, senkitől el nem ítélhető cselekménynek tartják, az elkövetőjét magát csak szánni való áldozatnak, nem pedig gonosztevőnek. Az e kérdésben mutatkozó tétovázás azért olyan érdekes, mert nagyjából egykorú s ugyanazon kultúrfokon álló írók között látjuk e véleményeltérést. Az eset tehát korántsem olyan, amelyet az etika fejlődéséből, az etikai nézetek lassanként történő megváltozásából lehetne megérteni, vagyis nem olyan, mint pl. az a körülmény, hogy az idegenek meggyilkolását, az elaggott szülőknek megölését bizonyos vad népek helyeslik és csak a civilizált ember tartja bűnnek. Az öngyilkosság erkölcsi értékelése körül való habozás itt minálunk Európában, egy már minden ízében dogmává csontosodott etikai gondolatrendszeren belül mutatkozik. Kantnak erkölcstelenség minden öngyilkosság, kortársa Hume meg egyenesen kimondja, hogy közömbös cselekmény. Még más vitatkozó írókat is hozhatnánk fel, ehelyett azonban inkább arra az érdekes jelenségre mutatunk rá, hogy sem az öngyilkosságok elterjedése nem tudta elfojtani a rajtuk érzett erkölcsi közmegbotránkozást, sem viszont e megbotránkozás nem vágja útját az öngyilkosság továbbterjedésének. Aki fennakad ezen a kifejezésen, hogy "közmegbotránkozás", az talán elfogadja e helyütt, ha meggondolja azt a ténykörülményt, amelyre való tekintettel én ezt a kissé erős szót ideiktattam, s ez az, hogy mai napság minden sikertelen öngyilkoskísérletet palástolni szokás. Avval a sebforradással, melyet egy magamra emelt pisztolytól hordok a homlokomon, nem léphetek többé olyan felemelt fővel a nyilvánosság elé, mintha idegen kéztől, pláne háborúban kaptam volna. Nem marad más hátra, mint a hazugság tapaszával borítanom le e sebhelynek eredetét.

Ha kutatjuk az okát, hogy miért ítéli el, mért tekinti nevezetesen erkölcsi botlásnak az emberiség az öngyilkosságot, arra az alapvető tényre kell visszamennünk, hogy az emberi etikának törvényeit éppenséggel nem csupán azok a parancsok alkotják, melyek az idegen jogkörnek védelméből fakadnak (mindezen a szorosabb értelemben vett jognak körébe tartoznak), hanem egy nagy, talán a legnagyobb része az etikai törvényeknek olyan, amely tisztán embertársaink érzése módjának a származéka. Hogy én az ízlésemnek, kedvemnek teljesítésében nem mehetek el a más ember megkárosításáig, ez természetes dolog, s ezt éppen a más ember joga tiltja. De tény az, hogy ez a másik ember nem nézi közömbösen az én összes többi működéseimet, viselkedésemet sem, nem csupán avval és annyi részükkel törődik, amik az ő szabadságát veszélyeztethetik, hanem állandó kritikusként ott áll mellettem és helyesli vagy helyteleníti az eljárásaimat - kérdés, milyen elv alapján? Azt feleljük: tisztán aszerint, vajon ő, ez a néző, ez a másik ember hajlandó volna-e az én ízlésemet, eljárásomat követni vagy nem. Az idegen néző azaz minden felebarátunk egyszersmind a tetteinknek, egész világi működésünknek, hogy úgy mondjam, a kibice (már másutt is rámutattam e fogalom fontosságára), folyton beleképzelődik a helyünkbe és helyeslő meg elítélő közbeszólását hallatja aszerint, amint olyan dolgot végzünk, amit ő is megtenne, illetőleg olyan, melytől ő húzódnék. Az én eljárásszabadságomnak kerete nincs olyan tág, hogy egészen a másik embernek legszorosabb értelemben vett joga köréig vagyis az ő megkárosítása küszöbéig terjedne, hanem ennél jóval szűkebb, azaz terjed mindössze odáig, ahol a másik ember, a kibicem ízlése (legáltalánosabban szólva) megállítja. Világos dolog mármost, hogy ha a felebarátunk ízlésének ilyen korlátlan jogosságát ismernénk el, evvel végképp tönkretennénk a saját cselekvési szabadságunkat is. Mert hisz nyilvánvaló, ha én rám mindaz kötelező, amit felebarátom ízlése megszab, akkor ez a felabarátom a zsarnokommá válik, többé egyetlen szabad működésem sem marad, mert mindenütt meg kellene kérdeznem az ő véleményét. Az emberiség egy kompromisszum segélyével vette elejét e tűrhetetlen állapot beállásának. Ez abban mutatkozik, hogy az idegen beleszólásnak jogát csak azon a téren ismeri el, amelyet eléggé határozatlan körvonalakkal a jó erkölcs, tapintat, továbbá a műveltség és divat nevén lehet együvé foglalni. A teljes szabadságom csakis a közömbös vagyis azokra a cselekményekre nézve marad meg, melyek sem a jognak, sem ezeknek a mondhatnók, ateista megítéléseknek körébe nem esnek s így el kell ismerni, hogy mai szabadságunk bizonyára meglehetős korlátolt.

Érdekes dolog, egyébként már a priori is valószínűnek mutatkozik, hogy az egyes, főleg egymástól távol, pláne időileg és helyileg is távol élő népeknek ez erkölcsi codexében (nevezzük így) meglehetős nagy eltérések, vagyis az egyéni szabadságnak nagyon különböző korlátai mutatkoznak. Itt elsősorban az a kiemelni való, hogy a nagyjából egyfajta gondolkozású népeknél is különbség mutatkozik a kényszerítés ama módjainak alkalmazásában, amellyel a maguk moral-codexét keresztül akarják vinni. Tudjuk, hogy ma még számos félvad népnél szigorú büntetés alá esik a divattól, egyszerű szokástól való eltávolodás (példák Spencer-nél 3, 4) s ez Európában is nem valami régen szűnt meg, a statute-cap, az Erzsébet angol királynőtől városi polgárok számára rendelt vasárnapi süveg ott van még Shakespeare-ben (L. L. L. V. 2. jel.). Ma megelégszünk avval, hogy a divattal szembeszállót, még pedig csak a feltűnő módon szembeszállót a nevetség fegyverével szorítjuk vissza a szokásos keretbe. Sőt a mai Európában annyira jutottunk, hogy már a vallások codexének, hitelveinek mellőzése is, ami a középkorban eretnekségi pört vont maga után, legfeljebb a társadalom, de nem többé az állami hatóság részéről szenved üldözést. Egy másik érdekes jelenség az, hogy a különböző népek erkölcsi codexében a tilalmak mások és mások. Minálunk az uralkodó elé a legdíszesebb ruhában illik lépni, a régi Peruban pedig (Spencer 130), a legrosszabb gúnyában kellett megjelennie a kérőnek, hogy az uralkodó jóakaratát megnyerje, illetőleg büszkeségét ne sértse.

Úgy látszik, mintha elkalandoztunk volna az összehasonlító erkölcstannak tágas és nagy érdekű mezején, holott mindezek a dolgok szorosan a mi tárgyunkra is vonatkoznak. Az öngyilkosságot hol elítélik, hol nem, hol büntető törvénnyel üldözik, hol meg beérik a társadalom rovásával. Talán szabad abból az elvből kiindulnunk, hogy az öngyilkosság ott, ahol közelítélés tárgyául szolgál (nem szolgál pl. Kínában, Japánban), azért tartotta meg az erkölcsi stigmát, melyet eredetileg tisztán csakis mint az életfenntartásra irányuló természetes ösztöneinkkel ellenkező cselekmény szerzett, azért nem fejlődött vissza ez az ítélet, mert ezt az ösztönszerű kárhoztatást még egyéb, éppen az erkölcsi codexből merített okokkal sikerült az emberiségnek gyámolítania. Vagyis a helyzet ez: az öngyilkosság eredetileg csak azért volt "rossz tett", mert a társadalom érezte, hogy ilyesmit megtenni beleütközik a természetes ösztöneibe, többi között abba is, melynek a hullától való irtózást köszöni. ("A hulla rútabb dolog, mint az eleven szervezet, tehát ne csinálj hullát!" így szólna a "ne ölj" parancsnak egy esztétikai változata.) Minthogy pedig a társadalmat a megítélő működésében mindenütt a látszatok, a legkönnyebben megragadható mozzanatok vezérlik, tehát nem csodáljuk, hogy az öngyilkost az ő (a társadalom) szemében nem védi meg és nem mentesíti az az ellenvetése, hogy a néző és elítélő társadalom maga sem tapasztalna magában akkora életösztönt, ha érezné azt a sorscsapást, mely reá, az öngyilkosra nehezedett. A társadalom tehát megmarad a maga ítélete mellett, s most előáll a legkülönbözőbb gyámolító okokkal.

A régibbek egyike úgy szólt, hogy az ember nem maga adta meg magának az életet, tehát nincs is joga ellöknie magától. Ezt avval cáfolták meg, hogy hajamat, körmömet is a természettől kaptam, mégis levághatom, sőt le még a kezemet vagy lábamat is, ha bajuk támadt. Hume (223-4) ezt az ellenvetést abban a régi görög világban elterjedt (Westermarck 248) filozofikusabb formában fogalmazta meg, hogy "nincs joga az embernek a természet rendjébe beleártania magát". Így aztán könnyű volt megcáfolnia avval, hogy minden más téren, pl. amikor hajókat, csatornákat építünk, szóval bárminemű, a külvilágot szabályozó tevékenységünknél is beleavatkozunk a természet folyásába. (A görögség még tagadta, hogy szabad volna mesterséges módon szigetet csinálni ott, ahol a természet földnyelvet teremtett. Westermarck, u. o.) Nem rossz ötlet (Hume, u. o.), hogy a természet rendje (értsd eseményei, pl. földrengések, elemi csapások, vadállatok) nem egyszer veszélyeztetik az ember életét, s ezt éppen a természet rendje ellenében megvédenünk szabad. De aztán már nagyot hibban az esze járása, mikor így folytatja: "ha nem bűn az életünket a természeti események sodra ellenében továbbnyújtanunk, akkor szabad azt ugyancsak a természet rendje ellenére meg is rövidítenünk". Mért nem mondja: "akit van jogom megcsókolni, azt van jogom meg is verni"?

Nem más, mint a fentebbi ellenvetésnek valami költőiesebb változata, mikor azt mondták, hogy az embert az isten állította ki a maga őrhelyére s így nincs joga ezt az őrhelyet önszántából otthagynia. Az őrségről megszökő strázsa úgy látszik Pythagoras találmánya (Cicero Cato major-ja alapján eml. Westermarck 248), ahonnan Sz. Ágostonon keresztül átment az újabb kori írókba, többi között Kant-ba (72) is. Rousseau (Legoyt 91) és Hume (224) erre Epiktetos-nak (Westermarck 249) azt a feleletét rántotta elő, hogy az isten avval, hogy tűrhetetlen csapásokat bocsátott az emberre, máris tanújelét adta annak, hogy emberét az őrhelyéről vissza akarja szólítani s így az öngyilkos voltaképpen csak készséges szolgaként megelőzi az ura parancsát.

Sz. Ágoston-nak szava az volt, (Westermarck 252) hogy minden öngyilkosság a "ne ölj" parancs ellen vét, tehát egy elbírálás alá esik a gyilkossággal. Erre azt felelték, hogyha a szóba hozott isteni parancsot ki szabadna tágítani, akkor tilos volna úgy az állatok megölése, mint a halálbüntetés és bűn volna minden háború. Hume-nak (221) azt a nagyon gyenge megjegyzését, hogy "babona, ha egy istentől kapott erőnknek (értsd az öngyilkosságra valónak) felhasználását bűnnek hirdetjük", e megjegyzését mondom éppen a "ne ölj" parancs cáfolja meg, mert hisz a gyilkosságra, emberölésre vagy bármi más gaztettre való erőt is "az istentől kaptuk". Nagyon könnyű visszavetni s éppen a gyilkosságnak senkitől sem tagadott bűnösségével cáfolhatni meg azt is, hogy (Hume 223-4) "az öngyilkosság már azért sem bűn, mert az isten bocsátja rá a halált e tett elkövetőjére, nem ő maga".

Mindenesetre a legsúlyosabb az az ellenvetés, hogy minden egyes embernek erejére, munkásságára szüksége és joga van a társadalomnak s így az emberiség jogát sérti, aki kezet emel magára. Ez volt az a pont, melyet Hume (225) és az ő nyomában Schopenhauer (V. 320-3) is cáfolt, rámutatván arra, hogy a társadalomnak az egyes ember közreműködésére való joga nem lehet nagyobb, mint az embernek joga a saját szabadságához. Az egyes ember igenis lekötelezettje a társadalomnak annyi jóért, amennyit tőle kapott, de nem rabszolgája. Azt a láthatatlan kötést, amely közte és a társadalom között fennáll, nincs joga a társadalomnak még oly esetben is keresztülerőszakolnia, amikor az egyes ember úgy érzi, hogy ez alkuban a rövidebbet húzta, vagyis hogy az élet akkora bajt zúdított rá, mely a összes jótéteményeit túlhaladja.

Hogy az a számos vad népeknél is előkerülő nézet, mely szerint az egyes ember a rabja, a birtoka az egész társadalomnak illetőleg az uralkodónak, milyen túlzott formákat ölthet, megtanuljuk abból az érdekes Westermarck-féle (263) adatból, hogy egy bizonyos indián néptörzsnél az, aki ha véletlenül is megvérzi magát, büntetést fizet a saját törzsének azért, mert voltaképp a törzs vérét ontotta.

Az is helyes észrevétel, hogy az öngyilkos voltaképp nem támadja meg, nem károsítja a társadalmat, csak éppen megszűnik hasznára lenni s ezt Hume (225) szerint annál több joggal teheti, mennél nyomorúságosabb, tehát a közmunkára képtelen, sőt a társadalomra csak terhes életet kényszerül élni.

Annyi a hozzátenni valónk, hogy a társadalomnak az öngyilkosság elítélésére való kétségtelen jogát nem a társadalom főkönyvének "Követel" rovatából kell kiszármaztatni, nem az emberiséget az egyes ember kezétől megillető haszonból, hanem tisztán erkölcsi, még pedig a dolog természete szerint megokolhatatlan erkölcsi okokból (valamint másrészt ama logikaiakból, melyekről az előző fejezetünk szólott). Azt persze legtávolabbról sem tagadhatjuk s Hume is elismeri, hogy az öngyilkos bút, bajt, károkat hoz legalább is a maga közvetlen környezetére, de viszont az öngyilkos ügyvédjének arra a pontjára sincs feleletünk, hogy e károk elenyésznek ama bajokhoz képest, melyek elől a szerencsétlen áldozat menekülni óhajtott, s így a társadalomnak őrajta nincs semmi követelése. Minden római mancipatio-nál ott volt a libripens, a pártatlan harmadik személy, aki a követelések egyformasága felett ítélt. Igen bajos nexum-ot kötni, illetőleg egy meglévőt kielégítő módon felbontani olyankor, mikor nincs harmadik személy, ki a kétoldali követeléseket, az öngyilkosét és a társadalomét felülbírálja. Ha pedig egy túlzó azt állítaná, hogy az egyes ember annyira mindenét, ami testileg-szellemileg birtoka, a társadalomnak köszöni, hogy ehhez képest az ő saját munkaterméke tökéletesen elenyészik - aki ezt állítja, mondom, az az öngyilkos ügyvédjének szájába adja a szót, t. i. hogy ha oly csekélység, amit a társadalom az egyes embertől kaphat, akkor a társadalom bátran elengedheti ezt is, hisz úgy sem érzi meg a veszteséget.

Ennek a keretébe tartozik az a védelme is az öngyilkosságnak (megvan Hume-nál 224), hogy "az életem az enyém, tehát szabadon rendelkezhetem vele, bűn csak a más ember életének kioltása". Ez az okoskodás érezhetőleg a "birtok"fogalma körül sántikál, mert egészen hibás logika az életet valamely akár ingó, akár ingatlan birtoknak kalapja alá szorítani, s evvel eltárgyiasítani, tárgynak kijelenteni azt, ami puszta folyamat, sőt nem is folyamat, hanem egy folyamatnak (a pszichológiainak) csak az eredménye. Jogi szempontból is hibás ez az okoskodás, mert még ha az öröklött birtoknak germán-jogi fogalmát (a le mort saisit le vif elvet) alkalmaznánk is reá és életünket olyanfajta birtoknak akarnánk kiadni, mint amilyen a királyi méltóság az "isten kegyelméből" való uralkodónál, még mindig ott a hiba, hogy nem lehet maga is birtok az, ami miként az élet, az elevenség, egyenesen feltétele minden birtokszerzésnek, sőt a puszta birlalásnak is. Arról meg nem is szólunk, hogy a római jognak Hume-tól itt szem előtt tartott korlátlan birtokjogát, melynek következtében a tulajdonommal azt tehetek, amit akarok, újabb törvényhozások a maguk adó-, kisajátító- és közbiztonsági törvényeivel már erősen megnyirbálták.

Az is látnivaló, hogy az öngyilkosságot csakis ama szorosan jogi álláspontból lehet megvédeni, amelynek számára mindössze annyi a rossz és tilos cselekmény, amennyi a más ember természetes jogkörét sérti, egyéb eljárásainkhoz a néző társadalomnak semmi köze. Nem csodálnók tehát, ha Hume vagy bárki, aki ilyen álláspontból áll be az öngyilkos szószólójának, holnap akár ruha nélkül, Ádám-kosztümben jelennék meg az emberi társaságban, mondhatván: és avval egyáltalán senkit sem korlátozok az egyéni szabadságában, ha magam meztelenül járok! Miért is ne volna annak az embernek, akinek korlátlan joga van az életével mint birtokával azt csinálnia, amit neki tetszik, legalább is épp annyi joga, a ruhájával azt cselekednie, amire kedve tartja, t. i. azt vagy felvenni, vagy fel nem venni.

Kant (73) azért tagadja az életünk felett való szabad rendelkezés jogát, mert életünk az öncél természetű etikum, a morál megvalósítására van lekötve, így tehát mintegy magát a noumenon természetű morált gyilkolja le, aki magát megöli. Mi az embernek ezt a viszonyát a morálhoz, bármi nagyra becsüljük is az erkölcsi világrendet, nem ismerhetjük el.

Egy másik ellenvetés úgy szól, hogy minden öngyilkosság gyávaság, megiramodás az élet bajai elől, ezeknek bátor elviselése helyett. Ezt ismét avval lehet megerőtleníteni, hogy az öngyilkosságnak csupán az eltökélése a gyávaság, de a végrehajtása nem, sőt egyenesen bátorság, annyira legalább is, amennyire valamely súlyos orvosi műtétnek az eltűrése az.

Ezt Masaryk (99) is hajlandó elismerni, kinek evvel legkevésbé sem ütközik össze az a mondása (76), melyet készséggel mi is aláírjuk: Es beruht also die spezielle Unsittlichkeit der Selbstmörder auf der eigentümlichen Hoffnungslosigkeit und Verzweiflung, auf dem Mangel an Vertrauen, auf dem Glauben dass die Geschicke der Menschheit nicht gebessert werden können, und auf dem Mangel an Energie, an der Besserung dieser Geschicke willig mitzuarbeiten. Abban is igazat adunk neki (65-70, 168), ha a tisztán értelmi, felszínes s gyökérszálaival az egyén érzelmi, akarati életeréig le nem nyúló műveltségben, helyesen félműveltségben keresi az öngyilkosságok szaporodásának okát. Helyes az is (75), hogy az öngyilkosságot nem egyetlen ok, az illető sorscsapás pattantja ki, hanem ez a tett többnyire nem egyéb, mint úgyszólván a logikus befejezése egy már kezdetétől fogva ferde irányra tért erkölcsi életnek, világfelfogásnak. Ha azonban a vallásos hitnek s nevezetesen a protestantizmusnak terjesztésétől (164-5) várja a gyógyítékot az öngyilkosságnak világszerte általános epidemiájára, erre a térre nem követjük sem őt, sem Legoyt-t (308-311), mert Durkheim-hez (430) állva, a gondolkozásnak nehezen kivívott szabadságát féltenők az ilyen javaslatoktól. La réligion ne modčre donc le penchant au suicide que dans la mesure oů elle empęche l'homme de penser librement, mondja Durkheim (u. o.).

A tanulság mindebből az, hogy a társadalomnak az öngyilkosság ellen való állásfoglalását lehet ugyan pontról-pontra cáfolgatni, de tudni kell, hogy egy tömeges, közvéleményű erkölcsi ítélet ellen, amilyen a szóban forgó, soha puszta logikai bizonyítékok nem fogamzanak meg, annál kevésbé, mivel ez az ítélet, mint minden erkölcsi ítélet a társadalom-fenntartó ösztönökből fakad. Csak hosszú évszázadoknak lassú munkája hozhatna az ilyen közfelfogásokba változást s mi nem hisszük, hogy meghozza valaha a Hume nézetét, azt, hogy az öngyilkosság közömbös cselekvény. A mi végső eredményünk pedig, melyet merítettünk egyrészt az e tárgy körül etikai téren lefolyt vita összes pontjainak kellő mérlegeléséből egyrészt, s merítettünk a magunk első fejezetbeli megállapodásának is latba vetéséből másrészt - ez az eredményünk úgy szól: az öngyilkosság nem annyira erkölcstelen, mint amennyire abszurdum. E formulára az jogosít fel minket, hogy az öngyilkosságnak "erkölcstelenségén" lehetett egyes pontokon rést ütni, "absurditásán" azonban sehol.

Amilyen érdekesek a csillagászatban a "változatlanul álló" pontoknak utóbb mégis kiderült lassú s csak évszázadok folyamatában észrevehető elmozdulásai, pl. a nap-éjegyen pontoké, olyan érdekes tünemény az, hogy a megmásíthatatlan örök igazságoknak hírében álló etikai törvényeink is évszázadok alatt módosulnak. Ez áll a többi között az öngyilkosságra vonatkozóról is. A görög-római világban tudvalevőleg sokkal ritkább volt ez a tett, mint napjainkban, s mivel jóformán csak nagy emberek, kivételes élethelyzetekben, sőt egyenesen hazafias célra, önfeláldozásból követtél el, ezért fejlődött ki az a nézet mely az öngyilkost inkább bámulta, mintsem elítélte. Ebből a közhangulatból a kereszténység első két évszázadában is még maradt fenn annyi, hogy egyes egyházatyák (Lactantius, Eusebius, utóbb Sz. Jeromos is - eml. Westermarck 251) bizonyos speciális körülmények között véghezvitt öngyilkosságokat (nevezetesen a megbecstelenítés veszedelmében forgó szűzlányokét) dicsőítették. Azt a körülményt, hogy utóbb az egyház, különösen Sz. Ágoston példájára mind szigorúbb és elítélőbb magatartást tanúsított az öngyilkossággal szemben, úgy vehetjük, mint felülkerekedését az emberiség amaz ösztönszerű, okai dolgában már fentebb bemutatott közérzésnek, mely az öngyilkosságtól, mint természetellenes cselekménytől irtózik. Sőt az egyház (Chrysostomus kezdésére s utóbb Aquinói Sz. Tamás értelmében, eml. Westermarck 252) és a tőle befolyásolt világi törvénykezés körében lassanként az a vélemény fejlődött ki, melyet a többi között az iszlám is átvett, hogy az öngyilkosság még nagyobb bűn, mint maga a gyilkosság. E minősítésre valószínűleg az a körülmény vitte rá a teológusokat, hogy az öngyilkosság mintegy a kijátszása a mindenkor csak megérdemlett bajokat az emberre küldő istenségnek. Hozzájárult az is, hogy az öngyilkosság, mint megbánhatatlan, kiengesztelhetetlen bűn egyetlen a maga nemében. Aquinói Tamás (eml. Legoyt 66) avval érvel, hogy a köteles felebaráti szeretetnek mintája és feltétele az önszeretet, s ez ellen vét az öngyilkos. (V. ö. evvel Dig XLVIII., XXI. 3. § 6: Et merito, si sine causa sibi manus intulit, puniendus est; qui enim sibi non pepercit, multo minus aliis parcet.) Példája e nézet alkalmazásának a XVII. században méregkeverésért elítélt Brinvilliers marquise esete (Westermarck 252), akinek a vádirat szavai szerint valamennyi gyilkosságán túltett az a gonoszsága, hogy még önmagát is meg akarta ölni.

Az egyház a maga hatalmi eszközeivel az öngyilkosságtól idegenkedő természetes érzésnek még nyomatékot adott, amennyiben nemcsak a dogmáinak adott olyan fogalmazást, hogy e tett elítélése kikerüljön belőlük, hanem elkövetőjét túlvilági büntetésekkel is fenyegette s egyszersmind (az 563-i prágai zsinat óta, eml. Durkheim 370) az egyházi temetést, halottas misét és zsoltáréneket is megvonta tőle. E büntetések elriasztó erejét tagadhatatlanul megnövelte az is, hogy egyes országok törvényhozása az öngyilkos hullájának meggyalázásáig ment el és a hagyatékát az örökösök elől elkobozta. Még XIV. Lajos uralkodása alatt is (Legoyt 108) a vesztőhelyre vonszolták ki az öngyilkos tetemét, még pedig a lábánál fogva úgy, hogy útjában az arcával súrolta a földet, kint ugyancsak a lábánál fogva felakasztották, aztán valahol a temetőn kívül elföldelték s az öngyilkos vagyonát a király magánpénztára számára lefoglalták, ahonnan aztán rendesen valami udvari embernek jutott. Itt megjegyezhetjük, hogyha a klasszikus görög világban levágták az öngyilkos kezét és külön helyre temették (Legoyt 101), ez talán nem annyira a hulla meggyalázása végett, mint inkább abban a babonás hitben történt, hogy máskülönben még egyszer kárt tehetne az a végzetes kéz. Egyebütt is fűződik babona az öngyilkos hullájához. A régi Franciaországban pl. az ilyen hullát csak keresztutakra volt szabad eltemetni, nehogy az öngyilkosnak visszavágyó lelke haza találjon (Westermarck 255). Azt hitték továbbá, hogyha terhes nő rálép az ilyen sírra, gyermeke is öngyilkos lesz. (U. o.) Az öngyilkosnak külön helyre való temetését a régi rómaiak is gyakorolták, kik, ha az Aeneis VI. énekét vesszük irányadónak (ahol az öngyilkos a meghalt gyermekekhez hasonló elbánásban részesül), inkább szerencsétlennek, mintsem bűnösnek tartották az ily tett elkövetőjét (U. o. 250.) A Pandektákban az öngyilkosságra vonatkozólag mindössze annyi intézkedés akad, hogy a vádlott állapotban elkövetett öngyilkosság a vád bizonyítékául szolgál. Egyszersmind, ha katona emel kezet magára, hagyatéka odavész (Eml. u. a.). Katonánál a kísérletet is büntetik (Durkheim 375).

Az olyan jóhiszemű, de túlzó barbarizmusnak, amilyen az a XIV. Lajos-féle törvény, szólt aztán a Hume-Schopenhauer-féle cáfolat, az ellenkező véglet, vagyis az a nézet, mely az öngyilkost minden bűntől feloldja. Huma értekezésének általános vázlata az (222), hogy ha az öngyilkosság bűn volna, az csak három irányban lehetne bűn, t. i. vagy isten ellen, vagy a társadalom ellen, vagy végre önmagunk ellen. (Ez a hármas felosztás megvan Aqu. Szt. Tamás-nál is, eml. Westermarck 252). Mind a három pontra megvannak a maga ellenvetései, ezeket megjegyzéseink kíséretében már fentebb bemutattuk. Értekezésének vezérgondolata (221) az, hogy a kérdéses tettnek kárhoztatását a haláltól való félelem, tehát egy emberi babona, gyengeség sugalmazta. Nekünk talán sikerült kimutatnunk, hogy éppen az öngyilkosságot kitervezőknek gondolkozásában rejlik a babona. Hume-nak elődei az ókorban Hegesias, a Stoa s vele Seneca is (Zeno mondása: mori licet, cui vivere non placet), a cinikusok, kiknek "az élet nem ér semmit", Aristippos, továbbá Epikuros s híve Lucretius, avval a formulával, hogy "ha a halál úgyis elkerülhetetlen, akkor mindegy, vajon bevárjuk-e a végünket, avagy mink megyünk elejébe." (Eml. Westermarck, Legoyt). Durkheim (377) az ókori gondolkozásnak azt a sajátságos vonását emeli ki, hogy az öngyilkosságot hatósági engedélyhez s ezt viszont csak kellő megokoláshoz kötötték. Sőt Massiliában (a régi Marseille), a kormány maga árult mérget az öngyilkosjelöltek számára. (Valerius Max.-ból idézi Schopenhauer V. 322.)

Nem csodáljuk, hogy a régi kort sok mindenben feltámasztó renaissance ezt a régi kori engedékenységet is átvette. Így Morus T Utópiájában, később meg Montaigne-ben, sőt Montesquieu-ben is jutott hely az öngyilkosság védelmére. Hasonlóképp a Hume-nál valamivel fiatalabb Beccaria- és Holbachnál, később pedig Fries-, Littré- és Coccejus-ban. Érdekesek a habozók és határozatlanok. Ilyen Rousseau, aki az "Emile"-ben elítélt öngyilkosságot a "Nouv. Heloďse"-ban megengedi. Szintilyen M. de Staël is és Puffendorf. (Eml. Westermarck, Legoyt.)

Azt a pontot, hogy az öngyilkosság az önmagunk iránti kötelességeinket sérti, főleg Kant (70) hangoztatja, meglehetős erőltetett okoskodással (73), azt vetvén szemére az öngyilkosnak, hogy amikor önmaga felett rendelkezik, öncélú lényből, mint amilyen az ember, puszta eszközzé aljasítja le magát. Az öngyilkosságot legyezgető sztoikusnak pedig - mondja - ki halálfélelmet nem ismer, annyival is inkább kötelessége lett volna, ilyen erős akaratú egyéniséget minden erejével fenntartania, tehát nem tűrnie az öngyilkosságot. (Megjegyzendő, hogy ennek a mondásnak mintája megvan Szt. Ágostonban, ahol azt mondja: "mennél derekasabb életet élt valaki, annál kevésbé volt szabad magát megölnie". (Eml. Westermarck 262.) Kant ellenvetéseit Schopenhauer (III. 507) is gyengéllette.

Ma pedig ott tartunk, hogy jóformán megkövesedett a köztudalomban az a nézet, hogy az öngyilkosság nem jó dolog, küzdeni kell ellene, tűrni a bajokat, nem gyáván megfutamodni előlük, de tűrni csak - ameddig lehet, ha aztán igazán nem lehet tovább, akkor, nos hát akkor ott a golyó, méreg vagy mi egyéb, mint utolsó mentség. Nem szabad könnyelműen hozzányúlni az öngyilkosság kétélű fegyveréhez, de másrészt kár volna ellökni, mert olyan mint az eiserner Vorrat a táborba szállt katonánál. szerintünk azonban az a csalóka bádogdoboz nem vészhárító étellel van tele, hanem csak a babonás hiedelem ingatag fövényével. Schopenhauer (V. 324) megállapítása, hogy az öngyilkosság feltartóztathatatlanul beáll, mihelyt az élet bajainak nagysága leküzdötte az emberben a haláltól való babonás félelmet, ez a leírás miszerintünk is találó, tekintettel a mai közvéleményre, mely az öngyilkosságot afféle panacaeának tartja.

A büntető-törvénykönyvbe lezárt hivatalos morál tudvalevőleg sehol sem egyezik betű szerint, csakis közel jár a társadalmi közfelfogásban elterjedt morálhoz. Ezért természetesnek találjuk azt is, hogy a modern büntetőtörvénykönyvek az öngyilkosság ellen egyáltalán eljárnak, meg azt is, hogy csak annyiban járnak el, hogy az életben lévő segédet büntetik. Így tesz többi között a mi törvényünk, melynek 283. §-a így szól: "Három évig terjedhető fogházzal büntetendő az: aki valakit öngyilkosságra rábír, vagy e célra annak tudva eszközöket vagy szereket szolgáltatott."

Számos író (Legoyt, Masaryk) a vallástalanság terjedésében látja az öngyilkosság mai óriási arányainak fő okát. Magától értetődik, hogy csak olyan vallás szolgálhat gátjául az öngyilkos hajlamoknak, amelyik e tettet elítéli, mert pl. a kelet indiai vallások a maguk nirvána-fogalmával egyenesen istápolják, miként ezt a Kelet-Indiában máiglan nagyszámú, tisztán vallási okból véghezvitt öngyilkosság mutatja. Ilyen pl. az, mely boldogabb túlvilágba való vágyódásból, avagy az elhunyt rokonokkal való találkozás végett esik meg, no vagy amikor az előrehaladottabb korúak azért ölik meg magukat, hogy még kellő testi erőben érkezzenek a másvilágra. Megjegyzendő, hogy Westermarck (229-236), kitől ez adatokat átvettük, joggal hivatkozott az öngyilkosságnak ezen, éppen félvad népeknél elterjedt fajaira, élő cáfolatául ama sokaktól vallott nézetnek, hogy az öngyilkosság főleg a műveltebb osztályok betegsége. Itt visszaidézzük a Masaryk szavát (fent 388), hogy az öngyilkosság nem is a műveltségnek, hanem a félműveltségnek jele. A vallásra, mint öngyilkossághárító szerre vonatkozólag Durkheim-nél (173, 222) azt az érdekes nézetet találjuk, hogy a vallás voltaképp nem a maga dogmáival, ezeknek szuggesztív erejével, vagyis abban az arányban, melyben hitelre találnak, gátolja meg az öngyilkosságot, mint inkább akkor és az által, ha a hívő többi között a vallása következtében egy közösséghez tartozónak érzi magát, ha érzi, hogy nem áll egyedül, hanem mögötte egy társulat áll, melyhez valami, a vallása nevezetesen hozzáfűzte. Durkheim e nézetének kulcsát abban a statisztikából merített meggyőződésében (223-4, 404) találjuk meg, hogy egészben és nagyjából a magányos (értsd: nőtlen, családtalan, egyesületekhez nem csatlakozó) ember jobban hajlik az öngyilkosságra, mint aki valamely emberi közösségnek tevékeny tagja.

A vallásosság szükségének hangoztatása egyébként nem egyéb, mint egy külön formája annak a sokkal általánosabb elvnek, mely szerint az emberiségnek az öngyilkosság dolgában való gondolkozásmódját, sőt egész lelkületét, etikai világnézetét, a mai közfelfogást kell megreformálni. Ez vagyis az öngyilkosság alanyi (szubjektív) okainak megszüntetése bármi nehéz feladat, mégis aránylag könnyebben keresztülvihetőnek látszik, mint az a másik lépés, melyet az öngyilkosságok csökkentésén elmélkedők (pl. Legoyt 421-442) javasolnak. T. i. hogy törekedjék az állam e tettek tárgyi (objektív) okainak, a mindenféle emberi nyomorúságnak megszüntetésére. Hogy az emberiség valaha egy bajoktól, sorcsapásoktól mentes életet fog élni, ez azt hiszem mindenkinek meggyőződése szerint sokkal nagyobb utópia, mint az a másik, hogy egy a mainál okosabb nevelésmódszernek sikerülnie fog az emberiség erkölcsi gondolkozását az elháríthatatlan csapásokkal szemben a mai csüggeteg, szárnyaszegett közhangulatokhoz képest jobban felvértezni, megedzeni. Durkheim (427-8) ugyan erre azt feleli, hogy a jobb nevelés csakis jobb társadalmi közmeggyőződésnek lehet folyománya, mert az iskola mindenkor a társadalom képére alakul, nem megfordítva. A jobb társadalom, amely jobb iskolát csinál, és a jobb iskola, amely viszont jobb jövő társadalmat nevel, úgy látszik, egy képtelen circulus vitiosus, de mi azt hisszük, ha bármelyik ponton merészen beleugrunk e kergetődző circulus-ba a felvilágosítás fegyverével, akkor legalább is kevésbé lesz vitiosus. Durkheim (435-) maga különben fentebb kifejtett elvéből folyólag az u. n. szakszervezetektől vagyis az ugyanazon munkanemet folytatóknak szorosabb társulásától, bennük egy a régi céhekéhez hasonló barátságos egyesületi életnek megalakulásától, s ez egyesületek mint képviselő-választó testületek politikai súlyának megnövekedésétől várja az öngyilkosságra vivő mai közelégületlenségnek csökkenését.

Mi nem fogadhatjuk el egy tárgyunkról elmélkedő értekezés feladatául, hogy akár csak a főbbjeire is kiterjeszkedjék az öngyilkossági okoknak s aztán előálljon a maga vigasztaló gyógyírjával a sors-ütötte sebekre egyenként avégett, hogy lebeszélje az áldozatot sötét szándékairól. Ezt a szamaritánus feladatot az öngyilkosjelölt jó barátjának engedjük át, mert egyéni bajokat, sorcsapásokat csak az egyénhez szabott, nem általános elmélkedésekkel lehet gyógyítani. Egy esetre vonatkozólag azonban kivételt teszünk, mert közérdekű tanulságokat rejt magában s ez az öngyilkosságoknak az a töredékrésze, amelynek az unalom, vagy mint szokták mondani, az életunalom volt az előidéző oka. Az ilyen fajta öngyilkosság elválik minden többitől abban, hogy itt egyáltalán hiányzik a sorscsapások akármelyike, amely más esetekben ilyen tettre indítani szokott. A nagy általános unalom, az "élet megunása" nem baleset, nem betegség, nem megszégyenülés, nem több efféle, s mégis már nem egy esetben pisztolyt adott a kezébe a maga rabjának, többi között annak a spleen-es angolnak, aki a gazdagsága miatt, vagyis azért lőtte agyon magát, mert hát minden vágyát kielégítette.

Hogy az unalom, ha nem is betegség, de nagyon nyomasztó lelki állapot, azt nem tagadhatja senki. A természetes gyógyítéka az, hogy elfordulunk a forrásától más adat, azaz olyan felé, amely érdeklődésünket felkelti. Ilyen adatot nem tud találni magának az, aki életunalomról panaszkodik és szorultságában magára az életre, mely pedig soha határozott körvonalozású tárgyképen nem jelentkezik előttünk, praedicatum alakjában veti rá azt a szorongó, kellemetlen érzést, melyet őbenne éppen saját unalma keltett. Minthogy az életben unatkozni kellemetlen, ezért "maga az élet" unalmas, kellemetlen az így ítélkezőnek, holott ez a praedicatum magát az életet annyival kevésbé illeti meg, mivel más emberre, aki nem unatkozik, az élet inkább nagyon kellemes is lehet. De ne szóljunk most e logikai vétségről, hanem inkább annak keressük a pszichológiai okát, mért jut valaki odáig, hogy az összes, rá nézve lehetséges foglalkozásokat ízetleneknek találja.

Ez a kérdés annyival is több figyelmet érdemel, mivel az ilyen általános unalom voltaképpen letévelyedést jelent arról az útról, melyre az embert már a születése ráterelte. Ismeretes dolog, hogy minden egészséges gyermek érdeklődik a környezete tárgyai, jelenségei iránt, azaz érdeklődik, ezt jól ki kell emelnünk, olyasmi iránt, olyasmi iránt is, amiből semmi anyagi hasznot húzni nem tud, mondjuk ki még világosabban, amivel nem töltheti meg a gyomrát. A normális gyermek valósággal meredt szemű bámulattal nézi a körülötte lezajló cselekvényeket, vizsgálgatja a tárgyakat, kérdezősködik és boldog, ha olyan-amilyen felvilágosítást kapott. Ami a legmagasabb fokú szellemiség velejárójának, kiváltságának látszik, a l'art pour l'art élet, az igazában már a gyermeknek magatartásában valósul meg. A vizsgálgató, tudakozódó gyermek valóságos önzetlen tudós, aki magáért az ismeretért küzd, ezért lelkesedik s nem tartja a markát, hogy "mit kapok majd a fáradságomért?" A gyermekéveknek ez a lázas ismeretvágya később, mint tudjuk, éppen a szerzett ismeretek arányában lelohad, vagyis amikor már környezetével, a szellemi látáshatárán felmerült jelenségekkel nagyjában tisztába jutott. A nevelőnek feladata azután e látáshatárt mind kijjebb és kijjebb terjesztenie és növendéke érdeklődését a még előtte fel nem merült jelenségekre is ráirányítania.

Itt, ezen a ponton történik azután nevelési rendszereinkben a legtöbb hiba, avval t. i., hogy a gyermek ismeretanyagától és természetes érdeklődése körétől még túlságosan messze eső tanulásanyagot tűzünk ki számára. Nincs meg a kellő áthidalás a gyermek spontán érdeklődésének tárgyaitól a megtanulandókig, hiányzanak azok a középtagok, melyek a gyermek lelkületét amaz új anyag felé irányíthatnák s benne ez iránt őszinte, igaz vonzalmat kelthetnének. Félre ne értsük egymást! Nem olyan közvetítő ismereteknek az elsikkasztásával vádolom én itt a pedagógiát, amely ismeretek az új anyag megértésére szükségesek, sőt elismerem, hogy minden csak némileg is helyén való pedagógus tőle telhetőleg igyekszik az új anyagot megérthetővé tenni. De nem erről van szó. Nem az kell nekünk, hogy a tanuló az új anyagot egyáltalán megértse, hanem az, hogy érdeklődjék iránta, maga is húzzon feléje, szeresse, lelkesedjék rajta, abba a hangulatba jusson ezen az új mezőn, melyben volt régen, kicsi korában, amikor ostromolta kérdéseivel a környezetét, nem engedte nyugodni s a maga erejéből tört és törtetett előre. Minden mai pedagógus jól tudja, hogy vajmi messze maradtunk ettől az ideáltól. Növendékeink a legjobb esetben tisztességből, kötelességérzetből tanulnak, no vagy mondjuk ambícióból, a kitüntetés vágyából, szóval az igazi tárgyszeretettől nagyon is félreeső okokból. A középiskolai tanuló, elmondhatjuk túlzás nélkül, valami színészviseletre kényszerül az egész pályán, mutatnia kell az érdeklődést olyasmi iránt, ami igazában és őszintén nem érdekli s amit az agyvelejébe fojt egyszerűen azért, mert rákényszerítik és mert az a halvány remény, az a hit, sokszor bizony téves hit tartja benne a lelket, hogy minderre a sok absztrakt dologra a későbbi élethivatásában majd szüksége lesz. A középiskolai tanuló voltaképp kezdettől fogva az érettségi vagy legalább is az év végi vizsgálatra, avagy még közelebb, a holnapi "felelés"-re tanul. A tanulómunka ma annyira a kötelesség jegyében folyik le, hogy szinte csodálni lehet, mért nem alakul ki a tanulóság körében is a bérkövetelés mozgalma, mert hisz minden más téren a csupán kötelességből végzett munkának bér, fizetés, szóval valami közvetlen haszonélvezet jár ki. Csökevényes formában ez egyébként megvan az iskoláinkban, a jó tanulónak kijáró mindenféle jutalomkönyvek meg ösztöndíjak alakjában. Nem veszik észre, mennyire elhajlott már a középiskolai tanuló lelke attól a kisöccsétől, akinek almát kell ígérni, hogy már hagyjon békét a mamájának a sok kérdezősködésével, míg neki, a gimnazistának jutalmat kell kilátásba helyezni, hogy bosszúsan oda ne lökje az egész munkáját!

Mikor aztán az ily felszerelésű ifjú az egyetemre kerül, itt tagadhatatlanul megjavul a helyzete annyiban, hogy saját akaratával választhatja ki azt a szakot, amelynek ezentúl élni fog. De tudjuk, hogy maga ez a szakválasztás a legtöbb esetben mennyire külső, tisztán a megélhetési viszonyokra vonatkozó meggondolásoktól függ, s mily ritkán történik igazi tárgyszeretetből. Az egyetemi szabadabb légkör, a nem napról-napra kipécézett penzum is jó hatással van legalább is azokra, akikben valamiféle spontán érdeklődés mégis kifejlődött s kik most nem kénytelenek kutatásvágyukat felfüggeszteni csak azért, hogy a rájuk kirótt egyéb tanulmányi kötelességüknek eleget tehessenek. Mindazáltal nem csodáljuk, hogy az egyetemről is a legtöbb ember avval a lelki meggyőződéssel kerül ki, melynek gyökerét a hosszú középiskolai tréning plántálta belé, t. i. hogy a világ tele van kötelességgel, muszájokkal, s hogy az egész szellemi élet, a tudomány, a saját jövendő hivatása nem egyéb, mint kötelességeknek egymásba tagozott robotja.

Aki itt tart, aki ilyen szürkén látja a világot maga körül, aki a tudományban nem lát meg mást, mint a muszájt és a türelmet, annál igazán nem csodáljuk, ha végtére is megunja ezt a ridegséget, főleg ha egyéb tereken, többi között a szerelemben is, nem talált kárpótlást.

Semmi más nem segít a lelki elfásulás s evvel az életundor kifejlődése ellen, mint egy l'art pour l'art-lelkületnek önmagunkban való kifejlesztése, azé a lelkületé, mely a tudományokat, még pedig bármelyiket, művészetnek tudja érezni, az igazat egyszersmind érdekesnek és szépnek, s épp annyira megütközik, ha kutató munkájáért jutalommal kínálják, mint megütköznék azon a kérdésen, mennyiért hallgatod meg a Beethoven szimfóniáját, nézed meg a Munkácsi festményét, mit fizessünk, hogy Shakespeare-t meghallgassad, hogy egy tátrai hegycsúcsnak kilátásában gyönyörködhessél! Egy önzetlen, a világnak végtelen számú problémája iránt belső odaadással érdeklődő lelkület soha életében a tartós unalomnak keserűségét nem érezheti, mert minden megtett útdarab új utaknak kilátását tárja elébe, minden megoldott feladat újabb izgató kérdéseket rejteget számára. Ha azt hallja a pesszimistától, hogy a világ olyan rossz, hogy fel kellene robbantani, hozzáteszi: de olyan érdekes, hogy kár benne meghalni!

Az ilyen lelkületnek kifejlesztése a nevelés dolga. A nevelésnek pedig, a mai pedagógiának azt vetjük oda meggondolni valóul, hogy nem csupán a didaktikán, az egyes tárgyak legsikeresebb tanítása módján érdemes okoskodni, hanem a tárgyválasztás sorrendjén is, mindenek felett azon, hogy mily életkortól mily irányú, milyen tárgykörre vonatkozó igazi, hamisítatlan vonzódást lehet feltételezni. Hány felnőtt emberen esett meg, hogy szinte elámult, mily végtelenül érdekesnek mutatkozik előtte ma egy olyan regény vagy más könyv, amelyet száraz-, unalmasnak talált, amikor gyerekkorában elolvasta. Azt kérdjük, nem volt-e kár vele oly korán elolvastatni? S azt kérdjük a nevelőtől, nem kár-e a fiatal gyermeket oly tantárgyakkal kínozni, amelyeknek számára az ő lelkületébe, érzésvilágába nem lehetett igazi bejárót kimódolni, de amelyek felé önkénytelenül feltámad az érdeklődése, mihelyt a haladottabb kornak kiterjedtebb tapasztalásai megérlelték az eszét. Mink leszünk egyébként az utolsók, akik kétségbe vonják, hogy a gyermeket kötelesség-tiszteletre kell nevelni, de tagadjuk, hogy ennek legjobb módja az volna, ha a gyermeket természetes érdeklődése tárgyaitól elrekesztjük és lelkétől idegen eszmeköröket erőltetünk belé. Míg a nevelés nagyobb sikereket nem fog felmutatni, míg el nem éri azt, hogy a kötelességnek rideg imperativusával ne kelljen folyton megpótolnia, amit igazi, őszinte munkakedv felkeltésével nem tudott elérni, addig mindig fog akadni olyan ember, kinek a lelki elsavanyodás végtére is a pisztolyt nyomja kezébe.

Mi a magunk hozzászólásával és a magunk módjára csak ezt a pisztolyt akartuk kicsavarni a kezéből ő neki is meg egyéb öngyilkosjelölt társainak, és nevezetesen kimutatni azt, hogy egy teljesen realisztikus gondolkozásmódnak, annak, amelynek bár lassú, de folytonos terjedését hiába palástolják az ellenfelei, marad fegyvere és aránylag erős fegyvere az öngyilkos-gondolatok leküzdésére. Sőt talán sikerült azt a körülményt is kidomborítanunk, hogy a realista meggyőződésű gondolkozónak az öngyilkosságot legyezgető nézetek ellen olyan fegyver áll a rendelkezésére, amilyennek a túlélő léleknek hívője nem rendelkezik. A mi álláspontunkból, mit bőven eléggé hangoztattuk, az öngyilkosság absurditása kerül ki. Azt ugyan nem tagadjuk, hogy a mai lélekhívő közvélemény is többé-kevésbé helytelen, oktalan eljárásnak hajlandó tekinteni e tettet, minthogy a benne rejlő önkárosítás végtére is nagyon kézzelfogható jellemvonás. Mindemellett attól az eszmétől, hogy az öngyilkosságban önmegszabadítás is foglaltatik, a dolog természete szerint nem tud megszabadulni a mai köztudalom embere, hisz éppen a szerinte túlélő lélek érzi most, kell hogy érezze magát a halál után szabadnak a világi bajoktól. Így azután nem marad más elriasztó eszköz a lélekhívő iskola kezében, mint magát ezt az önmegszabadítást, a léleknek ez erőszakos elválasztását a testtől bűnnek kipellengéreznie és túlvilági büntetésekkel megfenyegetnie. A realista e fenyegetésekre nem szorult és helyettük mindössze annak az immanens gondolkozásmódnak következetes keresztülvitelére utasítja az öngyilkosjelöltet, melyből mint láttuk, sohanapján sem kerül ki más, mint az öngyilkosságnak tisztán csakis önkárosító természete, tehát absurditása.

A túlvilági büntetéseknek egy sajátságos formájával, illetőleg egy e hitből fakadt szokással Westermarck (237) ismertet meg minket, t. i. avval, hogy a Dakota-indiánusoknál az öngyilkos lehetőleg kicsi, fiatal fára akasztja fel magát, mert a túlvilágon örök időkig a hátán kell cipelnie azt a fát, melyen tettét végrehajtotta. E népnél ugyanis minden öngyilkos a másvilágon avval az eszközzel bűnhődik, amellyel a vétkét elkövette. (Nyilván valami talio-féle eszme.) - Egyes újabb íróknak (Durkheim 425, mások Legoyt-ban 445-) ama nézetével szemben, kik az öngyilkosnak törvényes intézkedések útján való megbélyegzésétől (temetés megtagadása, vagyonkobzás, sírjára kiírt megrovás) várnak elriasztó hatást, mi mindenesetre Beccaria-nak és híveinek (Legoyt 448-450) ahhoz az intéséhez csatlakozunk, hogy az ily törvények csak az ártatlan utódokat ütik s már azért is igazságtalanok, mert pontosan nem lehet megállapítani, vajon az áldozat, tettének elkövetésekor nem szenvedett-e valami elmezavarban.

Mi nem áltatjuk magunkat legtávolabbról sem avval, hogy egy efféle, a filozófia gondolatkörében mozgolódó elmefuttatásnak valami észrevehető gyakorlati eredménye, hatása lesz. Lehet legfeljebb és esetleg ama kevés számú egyéniségre, aki még a habozás, bizonytalanság állapotában leledzik, vagyis akiben nem vert végleges gyökeret a mai köztudalomnak az öngyilkosság panacaea-természetéről szóló balhite. Ezekhez a kevesekhez akartunk itt fordulni és értésükre adni, hogy nemcsak az öngyilkosságról, hanem az öngyilkosságról való gondolkozásnak módjáról is lehet és érdemes gondolkozni. Ha ezt megteszik, talán hozzácsatlakoznak egész fejtegetésünknek ama sarkgondolatához, melyet még egyszer jól az eszükbe vésünk, t. i. hogy öngyilkosságot logikai ballépés nélkül kitervezni lehetetlen.

Idézett munkák

Kedvezőtlen gazdasági viszonyaink folytán tárgyamnak terjedelmes irodalmából (felsorolások Legoyt-ban, Masaryk-nál) csak a következő műveket használhattam:

Durkheim: Le suicide. Paris 1897.

Hume: Essays and Treatises... Boston 1868.

Kant: Metaphysische Anfangsgründe der Tugendlehre. Königsberg 1797.

Legoyt: Le suicide ancien et moderne, Paris 1881.

Masaryk: Der Selbstmord als sociale Massenerscheinung der modernen Civilisation. Wien 1881.

Schopenhauer: Sämtliche Werke, Ed. Grisebach (I-V. kötet) Leipzig.

Westermarck: The origin and development of the moral ideas (II. kötet) London 1908.

Corpus iuris civilis: II: Digestorum Justiniani libri. E

Edvi-Illés: A magyar büntetőtörvények zsebkönyve. Budapest 1912.

Lassalle: System der erworbenen Rechte. Két köt. Leipzig 1861.

Shakespeare: Love's labour's lost.

Spencer: The principles of sociology. (II. köt.) London-Edinburgh 1893.