Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám

Laczkó Géza: Lovag Niedzelsky

(Elbeszélés)

Haza akartam menni. Felálltam. Endes Péter, aki ma szintén ott ült kávéházi asztalunk mellett, ahol hetenként egyszer összegyűlünk feketét inni, újságot olvasni, a múltat siratni s jobb jövőbe remélni bután, rám szólt:

- Merre mégy?

- A Kálvin tér felé.

- Megyek veled! - szólt,fölkelt, búcsúzott és jött.

- Savanyú íze van ma az életnek számban - mondta az utcán. - Megkoptam. Istenem, mindenem megvan: boldog szerelem, pénz, megbecsülés. Csak egy hiányzik: a nagy villódzások, a nagy lelkesülések... Váratlan esemény még csak akad, de váratlan érzés, nagy, gondolatnyitogató meglepetés már nem ér. Sem új csók, sem új könyv, sem új tavasz nem hoz már eddig meg nem éltet számomra.

- Ma bőbeszédű vagy - feleltem rá kitérőn, hogy ne kelljen szívembe néznem, amelyben szintén sűrű hamu ülte, fojtogatta az élni tudás utolsókat pillogó parazsát.

A Kálvin térig aztán egy szót sem szóltunk.

A város fölött erőtlenül buzgó tél szaporázta a hóval kevert esőt, dünnyögő szelet hajtott, kellemetlen hideg ezer tűjével szurkált bőrön, csonton keresztül a lélekig. Fejünk rohadt ködben úszott, lábunk feketén csillogó latyakban cuppogott. A járókelők ijedt álom kusza alakjainak tűntek fel, az utca fénye tompa álmossággal remegett bele a nagy örök Ellenség buta, öldöklő éjszakájába.

- Hová mégy? - kérdeztem aztán, hogy a gyalogjáró szélén megálltunk a nyögve ide-oda kúszó villamos-kocsik útvesztője előtt.

- Ide az Üllői útra, a "Víg kéményseprő"-be. Gyere te is, vacsorázzunk együtt.

Átvágtunk a téren.

- Milyen jó büntetés lett volna Dante Poklában a sietők, szívtelen csörtetők, az ambíció betegjei számára: itt kerengeni a Kálvin téren a 61-es megállójától a 14-eséig, onnan a 19-esig, fölszállni akarni s helyet nem kapni sehol.

- Nem vagyok csörtető, de mindjárt én is így fogok járni - feleltem.

- Budán laksz?

- Ott!

- Hát gyere, vacsorázz velem. Egy óra múlva könnyebben kapsz üres kocsit.

- Nem bánom.

A kis kocsmáig aztán megint szótlanul haladtunk egymás mellett.

A "Víg kéményseprő" söntésében szomorú diákok, ronggyá facsart hivatalnokok, erőtől duzzadó iskolaszolgák és borral-hússal vörösre dagasztott képű fiakkerosok ültek. Egy sarok-asztal kerek lapja fölött különös torso merevedett: pecsétes, piszkos s mégis erősen fénylő kék, duplagombos kabát, omló fekete selyem nyakkendő-csokor, fátermörderessé gyűrt álló, magas gallér, frissen borotvált, rizsportól fehér arc, amelyen a fáradt, alig nyílt borús szemet egy-egy egészen függőleges mély redő kötötte a finoman ívelt száj keserű megvetésben lebiggyedt szögletéig, ráncos, pattanásos, de szép kupolájú homlok, amely fölött mint aszályvert mező mélázott hirtelen ritkult, hirtelen őszült, elválasztott haja. A vörösterítős asztalon löttyed habú korsó sör állt s egy gazdagon illusztrált díszes könyv hevert kinyitva. A különös férfi nem ivott, nem olvasott, csak maga elé nézett, mint aki a bensőjét eltöltő ürességet látja mindenütt maga körül.

Mi a fehér-abroszos belső szobának tartottunk. Amint elhaladtunk mellette, az üres pillantású ember rábólintott Péterre:

- Van szerencsém!

Péter odalépett, kezet fogott vele, aztán bementünk az úri szobába.

Leültünk. Kezembe vettem az étlapot, a mohó remény s a mindig csalatkozás legmindennapibb, de legelevenebb szimbólumát.

- Majd én ajánlok, öregem... Ezt: rác rostélyos. Majd meglátod, hallgass reám. Előtte egy pohár sör, utána két deci "ezerjófű". Aztán két darab krémes. Egy deci ó egri vörös. Fekete, cigarettával. Egy pohárka törköly s egy jó szivar.

A sörnél a megkopásról beszélt Péter barátom, a rostélyosnál a megbecsülésről, az ezerjófű után a pénzről, a krémesnél boldog szerelmeiről... aztán hirtelen megállt:

- Láttam, a te szemed is megakadt azon az emberen. Érdekes, mi?...

Majd megint visszatért egyre hevesebb s egyre rövidebb ideig boldog szerelmeire. A feketénél aztán megjelent az érdekes ember, asztalunkhoz lépett, szertartásosan meghajolt, kezet nyújtott s hangosan mondta:

- Lovag Niedzelsky! - és engedelmet kért, hogy hozzánk ülhessen.

Nem szeretem a szertartásos érintkezést. Amint kezet nyújtott, alig emelkedtem föl s úgy motyogtam el: "Laczkó!", hogy hahó-nak, bakó-nak, szabó-nak is hallhatta. Én ilyen apró bosszúkból élek.

A lovagnak, láttam, nem tetszett a dolog, végig-végignézett simán és udvariasan, de szigorúan, mint aki komolyan veszi magát s az életet és megkívánja, hogy más is komolyan vegye. Hamar le is mondott rólam s szavait úgyszólván csak Péterhez intézte:

- Ön javíthatatlan, kedves jó Endes uram. Nő és combok és garni és gyep és süppedő dívány... Fölösleges. Az érzék rossz trambulin, ha ki is vetítheti magát az ember róla a világból, egy percre csak. Fáradt ember egy félórai bakalódás után - egy percre csak. S ön fáradt férfiú... A nő Danaidák hordója: hiába öntjük bele csöbörrel vérünket, könnyeinket, örömünket - nincs feneke.

- Pardon! pardon! - mosolyogta tiltakozóan Péter.

A lovag megzavarodott, majd vállat vont:

- Csakugyan, ön javíthatatlan, Endes őr!... No igen, a nő meredek hegy-kúp, mi szegény férfi-sisyphusok verítékes homlokkal görgetjük föl lejtőjén életünk értelmének, magasba vágyódásunknak súlyos kövét s hogy a tetőre érünk vele, a másik oldalon legurul. A nő, a nő legbensőbb lényét, a feminiumot értem, úgy úszkál tikkadt ajkaink, éhes szánk előtt, mint kristály-habok, érett gyümölcs... a körte érdes-puha bőre, a barack izgató simogatású hamva, a játékosan csobbanó hullám ajkunkat éri s ha utána kapunk, elfut, elenyész előlünk.

- Ugyan, lovag, hova gondol? A kenyérkeresés: rostélyos, a barátság: két deci ezerjó, a nő: krémes-béles. Táplálék. S enni csak kell s nem pusztán kenyeret, hanem minden egyebet, ami Isten szájából jön - bölcselkedte rá Péter.

A lovag ideges, türelmetlen mozdulatot tett, felkelt, a fogashoz lépett és kurta bekecséből egy szivart vont elő.

Péter eközben odasúgta nekem:

- Most jön a nagy történet. Figyelj!

A lovag leült, rágyújtott és megszólalt:

- Ön azt mondta az imént, hogy a nő táplálék. Nos igen, a szecska is táplálék, csak gyomra válogatja. Krémes lepény? Boldog, aki azzá teheti a maga számára... Vannak, akik oly lelki berendezkedésűek, hogy a nő mindennapi táplálékuk... hát lehet-e csupa krémesen élni,...?... Igen, vannak férfiak... melyik milyen gyomor...?... és... egyáltalában...

Itt fürkészően rám tekintett, hangot váltott s könnyedén vetette oda:

- Olvasták az urak az esti lapokat? A Tisza-ügy bonyolódik... - és elmondta véleményét a dologról. Majd órájára nézett, felállt és így szólt: - Még ma éjjel el kell olvasnom ezt a könyvet... Balzac: Contes drolatiques... Megyek... Bocsánatot kérek, igen örültem a szerencsének, jó éjt, Endes úr.

Ahogy elment, Péterre néztem:

- Miféle nagy történetet említettél az imént?

- Úgy látszik, benned nem volt bizalma. Túlságosan vallató szemed van s a lovag nem szereti, ha mélyebben néznek beléje, mint ő akarja. A nagy történet róla magáról szól, valahogyan így:
 

A lovag apja lengyel menekült volt. Egy őszi estén érkezett meg Kolozsvárra feleségével és kis fiával valami borvizes székely szekéren. Másnap délben a Biazini szálló egy kis szobájában hirtelen meghalt. Felesége francia leckéket adott, a fiát bevették szervitornak a piaristák konviktusába. Ott végezte a nyolc gimnáziumot. Te tudod, mi az, szervitornak, ingyen tartott diákszolgának lenni, hisz te is ott végeztél. S tudod, hogy hívják a lovagot? Persze, Kázmérnak. Kázmér igen sok káposztát, könyvet falt föl s nem egy megaláztatást és pofont nyelt le nyolc év alatt. 1900-ban jeles érettségivel Pestre került. A káposzta és a pofonok megtették a magukét: Kázmérból szorgalmas, szerény, minden eltaposó láb alá készségesen nyakat hajtó, elsőrangú nyomor-bajnok lett. A Pesti Hazai-nál hivatalnok, a lengyel klub jegyzője, egy varsói lap tudósítója volt és számos lengyel regényt fordított magyarra. Reggel kelt és este feküdt, mit mondjak még? Rendes ember volt. Havonta egyszer elment a Nemzeti Színházba - legkedvesebb darabja a Cyrano de Bergerac volt - két havonként egyszer a Fővárosi Ofreumba s minden negyed évben egyszer a Bástya utcába, tisztán egészségi okokból és sohasem töltött ott több időt, mint amennyit kellett. Én valami lengyel-magyar lakomán ismerkedtem meg vele ezelőtt tizennégy esztendővel. Azóta barátom. A Kis-Szikszaiba jártunk évekig. A lovagnak ott nemesi címerével metszett s nevének kezdőbetűivel ékesített boros pohara volt. A poharat eltörték. A lovag erélyesen talált fellépni, összekapott a vendéglőssel, én is meguntam ott a szörnyű zajt, tolongást, hajszát, úgy, hogy a háború első évében átjöttünk ide a "Víg kéményseprő"-be. A lovag pont félháromkor ebédelt és nyolckor vacsorázott. 1915 vége felé kezdett rendetlenül járni, de nagyobb gondot fordított a külsejére. Addig is kedves, jó fiú volt, vidám és alkalmazkodó, az idétt meg egyenesen elbájoló volt. A pikkolló is láthatta rajta, hogy boldog. A rákövetkező húsvétkor eltűnt és két hétig nem látta senki sem itt, sem a Centrálban. Mikor újra feltűnt a sörködös és kávégőzös láthatáron, megsoványodott arcáról rikított a bánat, mint a magánérdek megvetése egy politikuséról. Csak hogy az ő bánata igazi volt. Ő nem szólt róla, én nem kérdeztem. Általában hallgatagabb lett, csöndes búsongás bárányfelhője borúzta lelkét s lent a peremen már gyűltek azok a sötétebb gomolyagosak, amelyek utóbb egészen elborították. 16 őszén, egy hétfői napon, élénken emlékszem, leitta magát a sárga földig itt kint a söntésben. Itt is aludt valahol. Másnap délben már az a megkopott ember volt, akinek te láttad.

Mi történt vele? Sokáig törtem a fejem.

Attól kezdve kint ült le mindig a söntésben, hozzám ide csak be-benézett.

Gondolhatod, mi történt. Nő! Asszony-história.

- Ugyan kérlek - szóltam közbe - csak nem fogod elmondani? Beleszeretett egy bájos úri leánykába, viszont-szeret-tetett... és nem adták hozzá.

- Kedvesem, ti, írók mindent sematizáltok. Ez az eset jobb. Fura, megindító és undorító. Egy füstbe ment házasság nem rágja így meg és köpi ronggyá az embert. Hallgasd csak!

A bankban egy szobában dolgozott valami Andainéval. Finom nő. Egyszer megmutatta az utcán. Vékony csukló, mogyoró-boka, alig szétnyíló kis kerek ujjak, egymástól messze álló két kis, lányos kebel, oldalt nézve tökéletes Vénusz-ívben hajló csípő, semmi has, barátom, semmi has és vékonyodó szárba csappanó combok. Fekete haj, süket örvényű fekete szem, önmegtagadásba feszülő vékony felső ajk, bujaságban tobzódó, élénk vörös, teltebb az alsó. Szembe egész kerek volt az arca, oldalról körösen hajló vonalakkal élesen kidolgozott, szinte megnyúlt.

Az asszony gépen írt, az ura az olasz fronton kínlódott s a lovag rá-ráfeledkezett a szorgalmas kis munkatárs finom alakjára.

- Nagyságos asszonyom lesz szíves leírni a levelet, amelyet diktálni fogok - szól gyakran a lovag, Andainé mögé állt és tollba mondott. Közbe-közbe lehajolt a gép felé s mivel nagyon jó illat szállt fel a nő hajából, néha ötször is elolvasott egy-egy sort. Aztán rámosolygott az asszonyra, fölegyenesedett és tovább diktált.

A lovag egyre több és több munkát adott Andainénak s féldélelőttökön mögötte állt. Szelíd, enyhe barátság fejlődött ki köztük. Kölcsönösen elmondták egymásnak életük történetét. Hivatal után a lovag elkísérte az asszonyt Budára. Az alagút előtt kezet csókolt neki, megemelte mélyen a kalapját s jött vissza a "Víg kéményseprő"-be.

Egy délután Andainé meghívta a lovagot teára. A Logody-utcai kis ház tágas, boltíves szobájában csak ketten ültek a kerek asztal mellett. Az asszony vidáman csevegett, sokat evett, a lovag alig evett, alig beszélt, csak tágra nyitott szemén keresztül szívta be magába a nő alakját, mosolyát, mozdulatait.

Színházba jártak, együtt sétáltak, az asszony bevásárlásain a lovag volt a csomag-hordó, ajtót nyitogató, a kereskedőknek tisztelettel köszönő, szolgálattevő lovag.

Ha ruhatárban kabátot adott rá, a lovag ujja hegye a meztelen nyakhoz ért, az írógép mellett egy-egy göndör hajszál megsimította arcát, amint a nő fölé hajolt, csomagátadáskor kezük össze-összetalálkozott, sétán a válla az asszony vállához simult futó pillanatokra.

A lovag boldog néma szerelemben úszott, az asszony szemében vonzódó hála csillogott, ajkán játékos mosoly villant, keze enyhe szorításában távoli ígéret messze meleg tavasza zsongott.

A lovag eleinte nem sokat gondolkozott, bimbózott, levelezett a perzselő nyár elé. Aztán elkezdett töprengeni. Az övé lesz-e? El fog-e válni az urától, hogy őhozzá menjen? Vagy csak úgy akarja? Barátja csak? Mi lesz belőlük?... S a ki nem élt élet pattanásig feszült húr kínját zsibbasztotta szívébe.

Egy délelőtt egyedül voltak hivatali szobájukban. A lovag egy széket húzott az írógép mellé, leült, nézte az asszonyt, nekivörösödött, Andainé félrehajtotta fejét s ellágyultan, barátságosan, biztatón, várakozóan mosolygott. Kezét a kis asztalkára tette. A lovag felemelte a magáét s mint remegő városi gyerek a falusi galambot, úgy fogta meg a fehér kezet.

- Jó fiú maga, lovag - szólt Andainé. - Örülök, hogy összebarátkoztunk.

A lovagban egy percre felvillant a lengyel szabadsághősök merészsége s ezt mondta:

- Nagyságos asszony, én örülök csak igazán. Egyedül éltem, élek, a bank és Sienkiewicz-fordítás nem tölti be egészen lelkemet. Nem! Legszebb része üresen marad. Azaz, hogy most már nem üres. A maga képét zártam belé... Nagyságos asszonyom, csak magától függ, hogy egészen szabadon rendelkezzék vele. Csak magától függ, hogy barátságunk - férfi és nő között nincs olyan barátság, mint férfi és férfi között - hogy a mi barátságunk, amely értelmet adott életembe, szorosabbá, egész szorossá legyen...

S hirtelen lehajolt, de az ajkán égő csók elől az asszony elkapta kezét. Kiegyenesedett, szemében gőgös, hideg, kegyetlen fény villant s így szólt:

- Kedves lovag, ön téved, köztünk szorosabb barátság soha sem lehet. Soha!

A lovag kényszeredetten mosolygott, fölkelt:

- Értem, asszonyom - s az nap nem diktált neki egy levelet sem.
Másnap, hogy hivatalba jöttek, a lovag alázatos, lemondó kézcsókkal köszöntötte az asszonyt, aki így szólt hozzá:

- Haragszik? Ne tegye! Ön legjobb barátom. Nincs diktálni valója?

S a lovag engedelmesen diktált. De délben Andainé előbb ment el a szokottnál. A lovag meg pontosan jelent meg itt ebédre.

Harmadnap délben az asszony kérdezte:

- Nem kísér el, lovag?

De igen, a lovag elkísérte boldogan és szomorúan.

Az alagútnál így búcsúzott tőle az asszony:

- Újságot mondok. Szerdán megjön az uram. Két heti szabadságot kapott. S ha kedves akar lenni, jövő vasárnap délután eljön hozzánk uzsonnára.

- Elmegyek. Köszönöm - szólt a lovag.

Ez a nagyhéten történt. Megszűnt a kísérgetés, séta, csomag-cipelés és színházba járás. A lovag eltűnt szemem elől. Mint később bevallotta, nagy magános gyalogutakat tett s fáradtan, sápadtan budai vendéglőkben vacsorázott savanyú tüdőt.

A húsvétvasárnapi uzsonna kedves volt, meghitt s az Andai-pár részéről vidám. A lovag amennyire csak tőle telt, igyekezett jókedvű lenni. A második csésze jól berumozott tea után némileg sikerült is neki. Az asszony új öntet teáért ment ki az ura számára. Andai utána szólt:

- Mária, kérlek! - felkelt, ment s amint behúzta magukra az előszobába nyíló ajtót, gyors, szenvedélyes csókot nyomott felesége nyakára. A lovag jól látta. Andai keze görcsösen fogta a kilincset, karja lassú behajlással húzta maga után az ajtót, arca belefúródott az asszony nyakába és Mária lecsukott pillával hajtotta hátra fejét.

Andai csakhamar visszajött egy üveg édes pálinkával. Az asszony is hozta a csésze teát. Andai töltött a kis poharakba, de a lovag felállt:

- Bocsánatot kérek, színházjegyem van. Épp hogy oda fogok érni.

- Ne menjen még, Niedzelsky úr - mondta Andai.

- Igazán, ne menjen még - mondta bágyadtan az asszony.

- Nagyon sajnálom. Az idő sürget. Mennem kell. Kezét csókolom. A viszontlátásra.

Ment, ment át a hídon, az Andrássy úton végig, ki a Ligetbe. S holtra fáradtan, üres szívvel ért haza éjszaka. Nem vacsorázott s az éjjel nem aludt.

Húsvét után új beosztást kért a bankban. Átköltözött egy másik szobába. Andainét csak ritkán látta jövet vagy elmenet.

Egy nyári szombaton egyedül ült szobájában. Kopogtak.

- Szabad!

Andainé volt.

A lovag elsápadt, felállt:

- Parancsol, nagyságos asszonyom?

Andainé melléje lépett, szelíden ránézett, kezében felejtette könnyed üdvözlésre nyújtott kezét és így szólt:

- Miért kerül engem?

- Én? De biztosíthatom...

- Igen, igen, maga. Nézze, lovag, jöjjön el holnap hozzám teára, beszélni valóm van magával.

- Parancsára, nagyságos asszonyom. Ott leszek.

Andainé mosolygott, bizalmas kis biccentést bólintott:

- Várom - és elment.

A lovag gondolkozott, nem értette a dolgot.

Eszébe jutott a húsvétvasárnapi tea, a hitvesi csók, kétségbeesése, a ligeti séta s úgy érezte, hogy gyűlöli az asszonyt, minden asszonyt gyűlöl. Aztán másra terelte gondolatát, de újra eszébe jutott a lihegő séta, sötét borúja, az a húsvétvasárnap s úgy érezte, szeretni kell a nőket, ők az élet puhasága, világossága, s hogy nagyon szereti az asszonyt. A bankra gondolt, magános sorsára s úgy érezte, hogy alapjában véve közömbös neki az az asszony.

Másnap délután, pont öt órakor becsöngetett Andaiéknál. Az asszony nyitott ajtót jó hosszú idő múlva.

- Bocsásson meg, hogy így megvárakoztattam. A cseléd nincs itthon, öltözködtem.

A lovag ránézett: egy szál vékony selyempongyola volt rajta, amelynek vörösbélésű bő ujjából lágyan ragyogott ki gömbölyű karjának fehérsége.

Niedzelskyt valami kényelmetlen érzés fogta el, amelytől aztán egész délután nem tudott megszabadulni.

Az asztalon aszpikos pástétom, hideg prágai karaj s egy tál apró gerbeaud-sütemény állt. Andainé hozta a teát. A keze remegett, amint kitöltötte, szemében elszalasztott öröm borúja fátyolosodott, hangjában meleg, szerelmes zokogás bujkált.

Leült a lovag mellé a díványra. Ránézett és beszélni kezdett:

- Nézze, Kázmér, köszönöm, hogy eljött. Olyan nagy szükségem van magára. Valamivel, akaratom ellenére, megbánthattam, pedig nem is tudja, mily fontos nekem a maga barátsága. Leszünk újra jó barátok, mondja? - s keze, forró, tapadó keze a lovag kezére simult.

- Nagyságos asszonyom téved, az én barátságom sohasem szűnt meg - kongott tompán a hangja s azt gondolta, most megragadja az asszonyt s egy csókban belécsókolja minden keservét, dühét, szerelmét, de valami visszatartotta. Óvatosan, hogy ne legyen sértő, visszahúzta a kezét.

Andainé sóhajtott, könny gyűlt szemébe s így szólt:

- A maga barátsága mindennél fontosabb nekem.

- Nekem még fontosabb - motyogta a lovag s azt gondolta, el, el innen, mert helyrehozhatatlan ostobaságot fog mindjárt elkövetni. Egy perc még s szája a kínálkozó két kebel széles közére fog tapadni, keze lemarcangolja a vékony selyemruhát s egy marakodó ölelésben beleöleli az asszonyba ványadt élete minden kincsét, nagyra törését és dühét.

Hirtelen felállt:

- Telefonálnom kell. Fontos ügyben várnak. Nem lehet innen valahonnan telefonálni?

Az asszony fölpattant ültéből és hideg, kegyetlen, durva fény villant szemében. De rögtön utána lebágyadt s alázatosan felelte.

- A szomszéd fűszeresnél lehet. Majd lekísérem. A bolt nincs nyitva, de majd az udvarról kerülünk be, nekem megteszi. Várjon.

Azzal ment s egy könnyű kabátot hozott elő. Odaállt a lovag elé háttal, egész közel. A lovag hátralépett, rásegítette a kabátot s azt gondolta: ha most itt leteperném a szőnyegre...?... vagy vállon csókolnám?... De hirtelen elundorodott tőle.

A fűszeresnél valami képzelt számot hívott fel, sokáig beszélt a párás kagylóba, amelybe mogorván ígérte bele, hogy egy félóra múlva ott lesz.

Az utcán így szólt Andainéhoz:

- Most visszakísérem magát.

Andainé belekarolt, hozzásimult. Perzselt a teste, a keze remegett. A ház előtt kezet fogtak, az asszony ránézett s tomboló ölelkezés bánatos várakozásában hajolt feléje, hogy legalább megcsókolja.

A lovag levette kalapját s kezet csókolt.

- Isten vele, Kázmér - szólt az asszony s nem mozdult el a kapu elől, míg a lovag be nem fordult a sarkon.

Aztán megint nem látták egymást, csak hivatalba jövet vagy menet. Az asszony bánatos volt, a lovag borús.

Ősszel egyszer az osztályvezető, amint átment a lovag szobáján, odaszólt neki:

- Nézze, Niedzelsky, nincs valami derék nőismerőse, lehetőleg lány, akit be akarna hozni a bankba? Az Andainé holnap kilép, lebabázás előtt áll.

- Nincs, kérem - motyogta tétován.

Aznap a lovag leitta magát a sárga földig itt kint, a söntésben. Itt is aludt valahol. Másnap délben már az a megkopott ember volt, akinek te láttad az imént.
 

Péter elhallgatott.

- Ronda kis nő! - mosolyogtam keserűen.

- Mit akarsz, fiam? Kötelességét híven teljesítette s azt gondolta, fedezék mögül egy kis örömre is van némi jussa. Igaza volt.

- Te, hanem most már fizessünk, mert még gyalog mehetek haza.