Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám · / · Figyelő

Tóth Aladár: Kodály Zoltán legújabb szerzeményei

A filharmóniai társaság idei VII. hangversenyén Kodály Zoltán basszus-hangra és zenekarra írt két dalát mutatta be. Kodály ezen legújabb szerzeményeiben nem veti fel a mindig aktuális szöveg-zene problémát. Ennek magyarázatát egyedül abban találjuk, hogy Kodály, aki máskor inkább kereste mint megkerülte a nehéz feladatokat, ezúttal nem közvetlenül jut a szövegtől a zenére. A szöveg képeket vonultatott fel lelkében, melyek azután mind jobban ráfeszültek képzelete rendkívül széles horizontjára, nála a vers belső képpé válása volt tehát az első állomás a megzenésítés felé vezető úton. Már a szövegválasztás is e mellett tanúskodik: a két feldolgozott költemény közül az elsőben (Berzsenyi: "A közelítő tél") az őszi elmúlás klasszikusan egydinamikájú, a másodikban (Ady: "Sírni, sírni") a komor, halálra váró magát elengedés fantasztikusan szaggatott képei sorakoznak egymás mellé. S míg az előbbi még csak szükségszerűségét hordja magában a belső tájképpé válásnak, addig az utóbbi szinte dekadens dekoratívságával nem sokkal több egy képsorozatnál. Kodályt, mint zenészt ezek a belső képek, ezek a teljesen magáévá tett könyvélmények sarkallták az alkotásra. Babits talán egy új (teljesen eredeti) verset írt volna, Kodály zenét írt s hogy zárt körbe fogja össze az egymást megtermékenyítő szuggesztiók vérkeringését, a zenéhez hozzáírta, írta a belső élményt felidéző sorokat. A mondottakkal körülbelül meg is határoztuk a Kodály-dalok műfaját, amely talán nem mutat előre új lehetőségek felé, de azért egyénien különálló, zárt műforma, melyet pl. a német dalszerűség szempontjából megítélni (amint azt egyik napilap cselekedte) annyit jelentene, mint eleve lemondani a szerzemény helyes értékeléséről.

A "Közelítő tél" zenéjét gazdag "Lokálkolorit" borítja: változatlanul álló, minden színessége mellett sem fejlődő, csak fokozódó hangulat. Az énekszólam maga is mély fájdalomba jajduló széles ódai lendületét az asklepiadesi metrika egységes lüktetésére tagolja, s csak itt-ott engedi, hogy mélyebb regiszterek kopár deklamációjába töredezzen. Olyan ez a gyönyörű dal, mint a messze, őszi, magyar táj, melyen végigsóhajt a hegedűk halk bánata, cifra fuvolákkal ékes, de sötét szenvedélyű vízió.

Bármily megkapó is a "Közelítő tél" költészete, az Ady-dal zenéje értékesebb, nagyobb jelentőségű művészet. Itt kétségtelenül bebizonyosodik, hogy korunk legvérbelibb kamarazenésze, a szimfonikus irodalomban szintén az elsők között foglal helyet. Ami a "Sírni, sírni"-t már mint zenei problémát is érdekesebbé teszi a Berzsenyi-dalnál, az a zenei gondolatoknak, a "Közelítő tél" inkább álló, periodikus karakterétől elütő, nagyvonalú felépítése, melyhez építőköveket legváltozatosabb színképek szolgáltatnak. Magának a költeménynek menete szaggatott, minden sor: újabb kép. Kodály érezte, hogy ilyen szaggatott mondatok drámai érverését megőrizni és mégis egységesen felfokozott egészet nyújtani csak úgy lehet, ha az együvé szerkesztést jóformán teljesen hangszínekre bízza. - A hangszín fejlődése folyamán időrendben nem tagozódó (vagy ha jobban tetszik, időrendben nem élő) tehát pusztán dekoratív elem-voltából felvergődött a horizontális szerkesztéssel egyenrangú, tehát helyzeti energiával rendelkező kifejezési eszközzé. Ennek a fejlődésnek történetében Kodály művészetének nem kis szerep jut. A hangszín primitív alakjában [*] nem volt élő, cselekvő eleme a zenének. A hangszíntechnika első lépése, midőn két ilyen önmagában még élettelen szerkezetű színkép egymással találkozik és egyik a másiknak ezáltal helyzeti energiát ad. (Felülmúlhatatlan példája ennek a IX. szimfónia /utolsó tétel/ b-dúr variációja, mikor az előző változatot befejező fortisszimó akkordra megcsendülnek a nagydobbal bevezetett induló halk fafúvói). A hangszín-szerkesztés önálló életet csak a legújabb időben kapott, mert Liszt és Berlioz még a zenei szerkesztést is eltolták a dekoratív felé. Wagner már sokszor igen közelről érintette a problémát. (Sachs "Wahn... Wahn..." monológjában a János-éjszakáról szóló rész.) Előbb azonban a kétségkívül megtermékenyítő francia dekadencián kellett átvergődnünk, hogy eljussunk a hangszínek abszolút zenei életéhez. Kodály már vonóshármasával győzelmet aratott ezen a téren. Az Ady-dal gazdagabb nagy zenekari lehetőségei ezt a győzelmet csak teljesebbé, meggyőzőbbé tették. A "Sírni, sírni" hangszínei között ugyanolyan feszültséget érzünk, mint valamely óklasszikus szerzemény kontrapunktikus felépítésében. Itt már szó sem lehet dekoratív hatásról. Komor, sötét basszusok mélységéből a magas fafúvók imbolygó lidérczenéjéig gazdagabbnál gazdagabb színélményeken ragad keresztül bennünket ez a remekmű, hogy végül a hosszan kitartott "sírni, sírni" szavaknál ellenállhatatlanul, szinte szükségszerűen oldódjon fel a fuvola-trillák, és tercmenetek szívet tépő siránkozásába.

Kodály sajátos, eredeti technikája nem lélektelen kísérleti eredmény, nem séma, amelyet alkalmazni kell. Igazi véres élet árán megszerzett stílus, mindig embert jelent: művészt, költőt. És Kodály stílusa ilyen egyénileg kialakított, embert-jelentő stílus. Ezért nevetségesek azok a vádak, melyek szerint Kodály zenéje nem őszinte, vagy nem eredeti, vagy keresett. Konzervatív (és nem mindig jóhiszeműen konzervatív) kritikus-hírlapíróinkat természetesen Bartók művészetének nyersebb valósága jobban meghökkentette. Nyers bátorság mindig imponál: a kritikus urak megijedtek és: Bartók Béla Magyarországon beérkezett. (Még a Pesti Hírlapban is! Que mutatio rerum!) A sajtó nagyobb részében a Bartók-dicséret persze épp oly kevéssé őszinte mint a Kodály-ócsárlás. Csakhogy mert Bartók elől most, óriási külföldi sikerei idején, kitérni már lehetetlen, a sajtó szóban forgó része kétszeres ambícióval veti magát Kodályra, akit minthogy művei nincsenek kiadva, a külföld még nem fedezhetett fel. A "gyökértelenség", "meggyőződéstelenség", melyet Bartók "tősgyökerességével" és "őstehetségével" szemben Kodálynál emlegetnek, a legnagyobb kritikai felületességre mutat, és annál gonoszabb természetű, mert egyik legnagyobb költőnk elleni támadást, a másik legnagyobb költő nevével akarja fedezni.

Ennek az oktalan vádnak azonban, természetesen van lélektani alapja, magában Kodály muzsikájában is. Kodály Zoltán Magyarország legélesebb szemű kritikusa és kitűnő esztéta. Ilyen elsőrendű szellemi tulajdonságok nem maradhattak nyomtalanok Kodály zenéjében. A jó kritikus, ha művész, mindig önkritikus, és ugyanígy szólhatunk a jó esztétáról is. Szigorú önkritika és mélységes szépérzék tüntette el Kodály művészetéből azt a nyers önbiztosságot, mely Bartóknál úgy felháborította, majd beijesztette egy-két újságíró-kritikusunkat. (Náluk úgy látszik, ez a nyersesség az egyedüli kritériuma az "őseredetiség"-nek.) De ha Kodály, az esztéta, el is vette szerzeményeinek meztelen élét, helyette olyan előkelőséggel ruházta fel őket, mint csak kevesen előtte és valószínűleg utána is. Ez az esztéta-ízlésű, előkelő köntös azonban a magyar zenének Bartók mellett legforróbb, legbátrabb temperamentumát takarja: költőt, aki legigazabban a mienk, akit ezért nem elég csodálnunk: legmélyebben, legrajongóbban szeretnünk is kell. Csak a kritikus urak nem akarják Őt meglátni, szerintük őstehetség hiánya, ami valóságban: a legmagasabb rendű művészi szerénység. És mivel Kodály feddhetetlen, ideális emberegyéniségére közéleti működése nemes zárkózottsága folytán nem szórhatják a hiúság, erkölcstelenség, magyartalanság stb. Ady-vádjait, megtámadják ott, ahol örök virágzás lesz osztályrésze: művészetében. Az embernek önkénytelenül Goethe szelíd Xéniájára kell gondolnia:

"Sie täten gern grosse Männer verehren,

Wenn diese nur auch zugleich Lumpe wären."

 

[*] * Hangszín alatt nemcsak egyes hangszerek timbre-jét és azok kombinációit értjük: hangszín az akkord is, ha megfosztjuk összhangzattani kapcsolataitól, hangszín a dallam is, ha pl. állandó egymásutáni ismétlődés által elveszti a horizontális szerkezet helyzeti energiáját.