Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám · / · Dóczy Jenő: Szabó Dezső, az ellenforradalmár
Mert az individualizmus csődjét a legszélsőbb individualista hirdeti. Ez a lelkes kollektivista voltaképpen az eüdaimonizmus őszinte híve, akinek ő maga a minden és a kollektív szempont csak szempont, módszer, csak hálás, nekivaló szerep, mely kitűnően alkalmas arra, hogy eltespedt energiáit felfokozza és kizúgassa magából. - Sokáig szenvedett a meditáló, mindent-megérteni-akaró Én betegségében s a sok töprengés elsápasztotta életszíneit, elfonnyasztotta akaraterejét. Mint első regényének, a "Nincs menekvés"-nek hőse, ő maga is sokáig problémázott: mit csináljon az életével, "hogy folytassa életbe a benne felzsúfolt erőt, hogy rossz vége ne legyen." Folytonosan keresi magát, lázasan hajszolja az élete egyetlen feladatát, célját és sokáig nem találja. - "Lelke mélyén mind erősebb várakozás gyűlt fel: hallani, látni valamit, amiből az élet valami erős parancsa fog izmaiba átvillanni, hogy ne tévedhessen, ne tévelyegjen többé."... "Hogy kikalapálja a maga célját, kitépje a maga meghatárolt életét a napok alaktalan testéből s lehetséges cél boldog, erős hódítója legyen." (Idézet a regényből.) - A Nincs Menekvés hősének nincs menekülés. Képtelen kigyógyulni a latoló Én ezerfelé rángatódzó nyavalyatöréséből: elpusztítja vergődő magát: öngyilkos lesz. De az írót megváltja. Mikor hőse szerencsétlen figuráját Szabó Dezső odalöki a gyorsvonat kerekei alá, az utolsó szemvillanásban megérteti és megérti vele az élet rohanó epikáját: "Erős lenni, kigyógyulni a lélekből, külső tettekbe menekülni!" - Ábrahám könyörtelenül feláldozza Izsákot, de felhasználja az áldozat morális tanúságát: lerázza magáról a latolgató Én-ek álcáit, hatalmas lendüléssel kiugrik "az örökösen kiskorúnak próbálkozó lépéseiből", nyakát öblös retorikába szegi, nagyszerű kothurnusba öltözik, eljátssza Antonius híres, izgató szerepét: tettekbe menekül. Magára játssza a közvádló rétor szerepét, hogy megmentse magát a lélek szárazbetegségéből, belehullassa magát a felgerjesztett tömegek forró érzelemárjába. Mert önmaga a cél, minden más csak szerep. A szerep csak szövegkönyv, amit önmaga komponált a saját robusztus alakjára ez a zseniális aktor, akinek minden szava, mozdulata, arcjátéka azt harsogja: nem az a fontos, hogy mit mondok és mit csinálok, hanem hogy én mondom és én csinálom. "Nem vagyok író, nem vagyok kritikus, nem vagyok esztétikus!" - kiáltja többször nagy fennszóval. Vagyis: egyik se vagyok csupán, több vagyok mindenkinél: Én vagyok, Én, Szabó Dezső, akinek egyformán érdekes minden életnyilvánulása, akár eposzt írok, akár a cipőmet gombolom be. Szóval: ne kritizáljatok, ne boncoljatok, hódoljatok, vagy gyűlöljetek. És csakugyan, mindenki, akár szereti, akár gyűlöli, rajta csípheti önmagát, hogy akármit hall, vagy olvas tőle az ember, mindig az ő romantikus egyénisége az, ami szemünkbe tűnik, akit szeretünk, vagy gyűlölünk s tanulmánya, regénye, akciója az, amit mond, vagy csinál, legtöbb embernek csak ürügy és alkalom arra, hogy a személye iránt felgyűlt rokon-, vagy ellenszenvet kritika formájában lekapcsolja.
"Én termek s a kritikus kritizál", mondja az Übermensch gőgjével s nagyszerűen érzi magát a közvádló szónok megtalált szerepében. És