Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám

Réti Ödön: Köd

Reggelre köd ereszkedett alá. A túlsó házsor is alig látszott, az emberek mint a kísértetek, megjelentek, eltűntek.

Mikor is volt ez? Két hete? Három...

Milyen sűrű köd - mondta akkor s elszomorodott.

A két gyermek kibújt az ágyból, egy szál ingben melléje álltak és kibámultak az utcára. Most nem utcának látszott, hanem egy határtalan, feneketlen homálynak, melyben árnyak lebegnek.

Hallgattak. A köd a szegény ember gyerekének a szívére is ránehezedik.

A harmadik a bölcsőben feküdt. Csendben volt, pedig máskor ilyenkor már lármázni szokott, enni kért...

A köd hozta a vörhenyt. Kezdetben úgy látszott, kikerüli az ő utcájukat, de megjelent. Irgalmatlanul és vitte a gyermekeket. Gazdagot, szegényt. Mégis inkább a szegényt.

Mind a két gyermek egy napon esett ágyba s még aznap elvitték őket a kórházba.

Ezen a napon is köd volt. Sűrű, nyirkos, füsttel kevert és megköhögtette az embereket.

Ijesztő nagynak látszott a kórház. Teteje belenyúlt a felhőkbe. A kapualja feketén tátongott, mint egy nagy száj és elnyelte a gyermekeket.

Két nappal később a hátsó kapun vitték ki őket, arra közelebb volt a temető.

Mikor is volt ez? Három napja... négy, vagy öt? Vagy több?

Hívta őket, a nevükön szólongatta és tapogatta a kis ágyat, ahol azelőtt feküdtek.

Onnét a bölcsőhöz ment és így szólt:

Csak ez az egy maradjon meg...

Karjába vette, szorosan magához ölelte a kis fiút s mintha csak a csöppségen múlott volna, rimánkodott: csak te maradj meg, csak te maradj meg!

Bágyadt volt a gyermek, nyögdécselt és oldalt billentette fejecskéjét. Arca tüzelt, keze is forró volt. Orvost kellett hívatni.

- Kórházba! - mondta az orvos.

Könyörgött. Hadd maradjon itthon... a kórház... a másik kettő is...

De az orvos hajthatatlan maradt.

Meggyújtotta a lámpát s az asztalra könyökölve a lángba nézett.

A falióra nyikorogni kezdett, aztán koppanásszerű, fás hangon megszólalt: egy, kettő...

- Hat - olvasta. Arra gondolt, hogy az ura most lép ki a gyárból, kormos arccal, lehajtott fejjel mogorván és a kocsira gondolt, mely talán már útban is van, hogy a gyereket bevigye a kórházba.

A beteg halkan nyöszörgött.

Tejjel kínálta. - Egyél - szólt. A fejében forrt, kavargott valami...

- Egyél! - sürgette - egyél... sokat, sokat, mind...

Határozatlanul állt még egy pillanatig, aztán belemarkolt az ágyba és lerántotta a lepedőt. Aztán egy vékonyka párnába burkolta a gyermeket és a lepedővel hátára kötötte.

Egy bögre alatt pénz volt, azt a zsebébe, a bögrét a lepedőbe csúsztatta. Még egy karaj kenyeret küldött utána.

Kinn volt az utcán. Kocsi zörgött a háta mögött.

- A kórház kocsija... lehet, hogy az - gondolta és futni kezdett.

A járókelők megálltak, összesúgtak, mintha egy rendőr utána kiáltott volna...

Végre kórház és emberek messzire elmaradtak mögötte, kiért az országútra.

Csend volt itt, jól hallotta gyermeke szapora, érdes lélegzetét. A kis test melege jótékonyan átjárta egész valóját, nem érezte bántó hűvösségét a szélnek, mely szembe jött vele és némelykor száraz faleveleket hajított arcába a jegenyékről, melyek komoran álltak sort az út két oldalán.

Szerfölött magasnak találta őket, önmagát viszont kisebbnek érezte. A távolban mintha összeértek volna... Látott már ilyet nappal is, tudta, hogy az útnak ott nincsen vége, az ékalakú sötét mélyedés mégis megfélemlítette.

Más a nappal, más az est... Útját akarnák állni?

Riadtan megállt. Egy nyúl futott keresztül az úton.

- Nem lesz szerencsém - szólt.

Hátra tekintett. A város már messze volt. Sárga foltok úsztak a levegő sötétjében. Tornyok, magas épületek, gyárkémények álltak közöttük feketén, némán.

Kereste, merre lehet a ház, ahol laktak? Kicsi és alacsony, vakolatlan, nedves...

A kórházat - úgy vélte, látja... s akkor a temető sincs messze. Látott egy dombot. A temetőnek abban az irányban, mögötte kell lennie. Ha magasabbról nézhetne arra felé... olyan magasról mint egy jegenye csúcsa vagy legalább mint a hold...

Ha a gyermekek látnák, hogy ő most hol van... Még azt mondaná a Jani: mért nem vitt el anyám minket is a hátán, mért engedett kórházba... most élnénk...

Azon töprengett, mit felelne neki.

- Mért ám? Azt sem tudom, hogy evvel mi lesz... S most hirtelen megrohanta sok kérdés: mi lesz veletek? Hol alusztok? Mit adsz neki enni? Hova mégy, kihez, merre?... Este van, jön az éjszaka, jön a hajnal, elmegy a hold, jön a nap és te hol leszel?

Tudom én hova megyek, jártam én már erre. Az erdőbe megyek. Oda. Ott nem fú a szél, a bokrok alján lágy moha van és puha levelek...

Emelt szóval, hangosan mondta ezt, hogy meghallhassa mindenki, a gyermeke is, bár még nem érti a beszédet.

És most már csak erre akart gondolni és nem akart más kérdést magához engedni.

De ott tolongtak a halántéka körül s bele zsongtak a fülébe:

"Langyos tej kell, csipet cukorral... meg ne fázzék"... lágy moha, puha levelek...

"Hol vagytok? Mi ez? Tárva a konyhaajtó... hol a gyerek? Éhes vagyok"... főzelék maradt délről, benn a sütőben, láthatja, hogy én... lágy moha, puha levelek...

A hold már magasan állt az égen, mikor az erdőhöz ért. És most csodálkozott, hogy nem érez örömet. A fák idegenül néztek rá, a bokrok sunyin összekuporodtak, beljebb sötét üregek, óriás lábak, sziszegés, nyikorgás, sóhaj... Félt. Lehetnek ott farkasok is - gondolta és korholta magát, mért nem hozott egy kést a konyhából, vagy a kis baltát, mellyel aprófát szokott hasítani a küszöbön.

A gyermek sírni kezdett.

- Ne félj galambom - szólt s elszántan beljebb ment. Letelepedett egy bokor aljára, ujjai között szétmorzsolt egy kis kenyérbelet s a szájába tömögette.

Elhatározta, hogy átvirrasztja az éjszakát. Tekintetét a sötétbe mélyesztve figyelt, nem fenyegeti-e őket veszély.

Füle lassanként megszokta az erdő panaszos suttogását, ágak rideg koppanását, az avar halk zörrenéseit, melyen néha-néha parányi lábak surrantak tova. Megfigyelte, hogy amit az elébb lesben álló farkasoknak hitt, a hold sugarai által megvilágított fatörzsek, ágak, bokrok. A ritkuló lombok között állt a hold, nagy volt és fényes és büszke, de azért mintha különösen kíváncsian nézett volna vele szemközt, meg a gyermekére is.

Leoldotta kötényét és az arcára takarta.

- Beteg - szólt mintegy mentegetődzve s alázatosan tekintett fel. Elmerengve nézte benne az emberi alakot, melyet jól látott. Tiszteletet, csodálkozást és egy kis irigységet is érzett iránta. Addig nézte, mígnem úgy vette észre, hogy megmozdul. - Mi lenne, ha leugrana? - gondolta. Annyi bizonyos, hogy megmozdult. Lehet, azért, mert a köténytől nem látja a gyermek arcát. Rálehelt a kis kezekre, hozzá simult, melengette.

- Vörhenyben van szegény - szólt s elaludt.

Álmodott: Tüzet akar gyújtani, de a fa nem akar meggyulladni, szipákol, serceg, füstöl, nedves nagyon. Levest akar főzni, nem találja a köménymagot. Kihúzza a ládafiát. Megdöbben: a gyerek fekszik ott. Zörgetnek az ablakon, oda fut, az ura kiált be: micsoda dolog, mért nem engedsz be? Avval már be is lép. Hol a gyerek? Mért nem ég a tűz? Meleg ételt akarok! Egész nap a gyárban mint egy barom s most még ez sem? Felelni akar, de a szájára fut a szíve dobbanása... Kocsi áll az ablak alatt, fekete ló, fekete kocsi, kapálódznak a lovak: nem hallatszik. Csodálkozik ezen s látja, hogy a lovak patája fekete posztóval van bevonva. Borzad. Mi ez? Tudja jól, hogy a gyerekért jöttek. Odaugrik a bölcső elé, hogy eltakarja. Belép az orvos, szörnyű szemekkel néz rá, szédül tőle... az orvos a bölcsőhöz ugrik... üres... Megkönnyebbül. Keresik a gyermeket. Szekrényben, ágy alatt, az ura, az orvos, a levélhordó felesége a szomszédból... int neki a szemével. De az orvos rámordul, eltalálja minden gondolatát. Egyszerre elsivítja magát a gyermek. Az orvos megfogja a teknőt, mely szájával a padlóra van fektetve... Sikolt, sír, tudja jól, hogy a gyermeke alatta van... felébredt. A beteg sírt.

Kenyérbelet morzsolt a szájába. Eléje tartotta a bögrét s aztán olyan hangon, mint ahogy a nagyobbaknak mesélni szokott, beszélt hozzá:

- Jó volt a kis fiú, nem sírt, azért a mamája bement reggel a faluba és tele hozta a bögrét tejjel...

Addig beszélt, míg lecsukódtak szempillái.

Madár dalszóra ébredt fel, a nap magasan ragyogott a lombok felett az égen. Szemeit dörzsölgetve kábán tekintett maga körül, aztán hirtelen a gyermek fölé hajolt.

Fáradtan köhécselt a beteg s szaggatottan, gyorsan lélegzett. Megtapintotta arcát, kezét, mellét, mint azt az orvostól látta. A tapintás helyén nem támadt tűnő, fehér folt Tüzesen vereslett.

- Ugye jobban vagy kis fiam? - szólt.

Ezt a kérdést meggyőző, rábeszélő hangon többször megismételte, bár tudta, hogy senki meg nem érti és nem mond igazat.

E pillanatban kocsizörgést hallott. Kőhajításnyira voltak az úttól. Úgy látta, a napfény bádogkannákon csillog.

Felkapta a bögrét és oda szaladt. Csakugyan, két szekér közül az egyiken bádogkannák álltak szorosan egymás mellett. Egyik-másik oldalán vékony erekben tej fehérlett.

- Tejet, egy kis tejet! - kiáltott lelkendezve s magasra tartotta a bögrét.

A tej gazdája olyan tekintettel nézett rá, melyben csodálkozás és bosszúság látszott, aztán közömbös arccal, a kocsin ülő emberek fölényes pillantásával végig mérte s tovább hajtott.

Utána szaladt. - Egy kis tejet... az Istenért... megfizetek, megfizetek...

A tej gazdája a lovak közé csapott.

Ebben a pillanatban bánta, hogy nem maradt otthon. Mennyi tej volt a kocsin! Milyen lelketlenek az emberek. Talán, ha mondta volna, hogy beteg a fia... miért is ne mondta, bizonyos, hogy adott volna. Mérlegelte a távolságot, hátha még elérné... lehetetlen... Érdemes élni? A házmester lányának volt esze, mikor a vonat elé vetette magát...

Éhezik a gyermeke. Mire vár? A falu nincs messze. Karjába vette és elindult. Úgy határozott, hogy magával viszi az erdő túlsó széléig, ott keres neki jó helyet, ott hagyja, míg vissza nem szalad a faluból. Magával nem viheti. A faluban is van orvos, csendőr, rossz emberek. Még jó, ha csak visszakergetnék, ráuszítanák a kutyákat, nézd, behozza a betegséget ez a cudar.

Egy óra múlva meglátta a falut. Jobb kéz felé itt véget ért az erdő és végenemlátható szántóföldek kezdődtek.

Beljebb ment az erdőbe, keresgélt és talált egy mogyoró és kökénybokroktól védett helyet. A gyermeket ide lefektette és betakargatta gondosan. Mielőtt elindult, szemügyre vette a környező fákat, bokrokat, letört néhány ágat, végre kiválasztott egy hatalmas tölgyet, melyet már messziről felismerhessen, tövébe letűzött egy kökénygallyat és elsietett.

A faluvégen beszólt az első házba, melyet útjában ért. - "Nincsen tej, szegény emberek laknak itten." Megmutatták, hova menjen. Feljebb, átellenbe, a cserépfedeles házba. Egy kenderhajú cselédféle lány foglalatoskodott itt az udvaron és egy szépruhába öltözött pirosarcú asszony.

Gyanakodva vizsgálta ez, az idegen gyűrődött, fakó-kék vászonruháját, poros cipőjét, poros fekete fejkendőjét, sovány, szomorú arcát, szürkészöld szemeit, egész, kicsi félénk alakját... a cselédhez fordult, hogy micsoda új koldus ez már megint? És mért nem jön pénteken, mint a többiek?

- Megfizetek - szólt és a megbántottság erőt adott a hangjának. A nyelve hegyén volt, hogy megmondja, mennyit keres az ura hetenként a gyárban.

- Itt a pénz - szólt. Belenyúlt a zsebébe. Tapogatta, gyűrte, belesüllyesztette kezét, kifordította...

A pirosarcú asszony és kenderhajú egymásra néztek és kacagtak.

Lyuk tátongott a zseben. Ámultan, megrettenve nézte. Lesütött szemekkel, sápadtan, támolygó lépésekkel ment a kapu felé.

A pirosarcú kacagott és súgott valamit a lánynak.

- Hallja! - szólt a kenderkóchajú és kivette kezéből a bögrét.

- Megfizetem, megszolgálom, nem kívánom ingyen, elvesztettem a pénzt, lyukas a zsebem.

Elhatározta, hogy másnap visszajön és dolgozik érte. Erre a gondolatra felvidult. Bejár minden reggel, dolgozik, kap tejet és így minden nap, míg a gyermeke meg nem gyógyul.

A kenderkóchajú lány tejet hozott, meg karaj friss kenyeret.

- Megszolgálóm - ismételte, mikor boldogan átvette tőle. Nagyon szerette volna, hogy higgyék amit mond. Gyorsan beszélni kezdett az uráról, aki gyárba jár és minden szombaton este harminc forintot tesz le eléje az asztalra. Szeretett volna mindent elmondani, a szomorúságát, mindent: a beteg gyermekéről a másik kettőről... Bele is kezdett: a kicsi fiam - de nem merte tovább. - Sietek - szólt. A kapuból visszakiáltott: Holnap itt leszek!

Útközben eszébe jutott, hogy elfeledett vizet kérni. Kínozta a szomjúság, de nem fordult vissza, bár még nem haladt messze a falutól.

Vár a fiam - mondta - hallgatódzik, jövök-e már. Sírdogál. Éhes. Fél is egyedül. Vadállat is járhat arra. Róka. Lehet, hogy vaddisznó is. Szuszog, rámereszti a szemeit, csattogtatja az agyarát...

Neki iramodott. De abban a percben kiloccsant a tej. Ijedtebben nézett a kis fehér foltra, mintha saját vérét látta volna a porban. Óvatosan haladt tovább. Hirtelen oly csüggedés fogta el, a szomorúság oly erővel nyomult a szívére, hogy meglepődött.

- Miért - kérdezte magától. - Talán a tej miatt?

- Belenézett a bögrébe... bőven maradt... és már tudta... az erdő távolodni kezdett, odább ment, ment tovább: köd ereszkedett alá.

A szíve megreszketett. Lábait merevnek és kőnél súlyosabbnak érezte. A szürke homály szembe jött vele, óriás léptekkel átvonult a tarlón, keresztülcsapott az országúton és csakhamar testén érezte nyirkos leheletét.

- Milyen jó, hogy jeleket csináltam - mondta magában.

A szemlátomást sűrűsödő és már átláthatatlanná vált ködben letört ágak hajladoztak, integettek feléje. A nagy tölgy barátsággal várta, dicsérte: lám, okos voltál, most nem kell félned.

Kocsi nem zörgött, élő nem került útjába.

- De miért oly hosszú az út? Különös. Már oda kellett volna érkeznem - gondolta.

Nem látta az erdőt, nem látta az eget, eltűnt mögötte a falu is, csak fáradtságával mérte a behaladt utat, mely végtelennek tűnt most előtte.

Nem tévedt-e el? Az országúton jár, de hátha nem ez az igazi. Valami különös történhetett vele, amit nem ért, amiről nem tud s csak megy és megy hiába és az erdőt soha el nem éri.

Megy-e valóban? Nem állt-e eddig mozdulatlanul? Útjában köd, előtte, mögötte sűrű köd... beburkolja, pókfonállal befonja, összekötözi kezét-lábát...

Keményen előre dobbant. Végre. Ott állt az erdő szélén.

Megfogta, megsimogatta az első fát, mely útjába esett, egy nyúlánk, fiatal jávort. Homályos és ki nem alakult érzés ösztönözte erre. Úgy vélte, helyesen cselekszik, ha kedveskedik neki, mert az erdő minden fája egytestvér, összetartanak jóban, rosszban, amit az egyik tud, tudja a másik, valamennyi és az is, amelyik alatt a gyermeke van.

Behatolt az erdőbe, bátran, bizakodón. De alig haladt pár lépésnyire, csalódottan megállt. A lombok belesimultak a ködbe, összeolvadtak vele, fáknak, bokroknak idegenül megváltozott alakja, színe.

Biztatta magát: Mitől félsz? A tölgy itt van a közeledben...

Gyorsan ment előre.

- Most balra fordulsz... mindig balra... Nem jó helyen járnék? Most akarsz visszafordulni, mikor talán csak egy-két lépést kell előre menned?

...Tizenegy... tizenkettő... Rég elhagytad, rég. Így lopod az időt. A gyermeked meg éhezik...

Hallgatódzott. Csend volt. A falevelek is aludtak a fátyolos borongásban.

Visszafordult, lázas sietséggel haladt tovább. Arca parázslott, hideg veríték csorgott a haja közül a homlokáról.

Egy vaskos tölgy mellett megállt. Tudta, hogy nem ezt a fát keresi. Az sokkal testesebb, egy ága letörve. De azért körüljárta, tapogatta s le-lehajolt, hogy a kökénygallyat megtalálhassa.

- Én keresem a fiamat - szólt maga elé csüggedten - hoztam tejet, mindent megteszek... a köd... majd megfulladok, oly száraz a torkom... nem engedhettem kórházba...

Szerette volna, hogy a gyermeke hangosan sírjon.

- Sírj kis fiam... anyád van itt... sírj hát, sírj... jönnek a farkasok... sírj...

Megrettent. Mit is mondott? Hátha a farkasok valóban itt ólálkodnak a közelben. Hátha már fel is falták?...

- Ne sírj... élsz?... Szegezik a koporsóra a fedelet...

Kalapácsütéseket hallott. Felnézett: egy harkály kopácsolta a fakérget. Ez a látvány megnyugtatta.

- Keresd, megtalálod - biztatta magát. - Ha valaki segítene - gondolta. Ha egyszerre eléje toppanna egy vándor, szelíd, jó ember: nem egy kis fiút keres? Amott fekszik egy mogyoróbokorban, piros a képe, beteg talán?

Elhatározta, hogy visszamegy az országútra s onnét tájékozódik. Az országút hosszú és közel van. El nem tévedhet. Gondolatban felmérte a távolságot. Sietett. Egy gyökérben megbotlott és végig zuhant a földön. A bögre, melyet estében kinyújtott karral védett, már csak félig volt tejjel. A melléhez szorította és ment tovább.

Harangszót hallott.

- Dél van - gondolta - harangoznak a faluban.

Szabad tér állt előtte. A nap halvány fénytelenül állt a rőt ködfal mögött, alatta bágyadt derengésben szelíden mozgó árnyak, halk, bús csengés, csilingelés...

Fejéhez kapott. Csak most ébredt tudatára, hogy eltévedt.

Az est már rég leszállt. Ágak csapódtak arcába, haját tépték, ruháját rongyolták: jobb kezét maga elé tartva, tapogatódzva vonszolta magát.

Lassanként úrrá lett fölötte az az érzés, hogy a fáradtság - tapadó, hidegtestű kígyó, gonosz ellenség - a sötétségből lopva rávetette magát, fojtogatja, megbénítja karjait, lábait összehurkolja. Küzdött vele, fogcsikorítva, lihegve, végső erejét összeszedve, míg leroskadt.

Vérvörös foltok ugráltak előtte.

"Tűzfény... rablók ülnek a tűz körül... jöhettek... meghalok..."

Nyöszörgést hallott. Megdermedt.

"A fiam ez."

Figyelt. Feje felett, háta mögül, minden oldalról hallatszott. Fájdalmasan elnyújtva, rezgve, halkult, erősbödött. S most tisztán hallotta: anyám...

Fel akart ugrani, de a fáradtság-kígyó a mellére nehezedett s a szívébe harapott. Behunyta szemeit.

Meghalok: nem akartam, nem tehetek róla.

Ismét hallatszott: anyám!

Óh, hisz a fiam nem tud még beszélni... a hang ismerős... hasonlít a Janika hangjához, de a Janika messze van... eltévedtem... Bizonyosan más anyának a gyermeke, más anya után sír...

Kicsordult a könnye.

- Szegényke - suttogta - ez is - és úgy vélte, illendő volna, hogy kiáltson: hallja, szólítja a gyermeke!

De jött megint a nyöszörgés és végigsepert rajta, mint a jeges hó és a jégszilánkok a haja tövébe fúródtak.

Szekér dübörgött, nyikorogtak a kerekek, lánc csüngött és a köveket verte visongva.

Az orvos ül a bakon. Mellette a ura, kormos kék zubbonyban. Farkasfeje van, fogait csattogtatja. Farkasfeje van a levélhordó feleségének is. De szelídebb... macskafej... Mint a fehér macskáé, amely az ölében van... Hopp! Leugrott. Nyávog. Eriggy! Meginnád a tejet, úgy-e?

Égette a szomjúság... Ha csak egy kortyot ihatna a tejből. Ha legalább azt megitta volna, amely kiloccsant, kárba veszett...

Patak hátán malom zúgott. Nyirkos zölden forogtak a lapátok, mindig gyorsabban...

Mély álomba merült.

A kelő nap sugarai az utolsó ködfoszlányokat kergették a fák körül, mikor felébredt. Talpra ugrott.

Az országút pár lépésnyire fehérlett tőle. Egész közelben a tölgy. Ága letörve. Alatta a kökénygally, a kökény most is hamvas, harmatos. Mellette egy pénzdarab, odébb egy másik.

Látta a bokrokat, az összegöngyölt lepedőt, a párnát...

Lábai inogtak, egy fához támaszkodott...

Hervadt levelek peregtek alá. Egy varjú csapott le...

Őrjöngő sikoltással oda rohant.