Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám · / · Figyelő

Berkes Imre: Mari néni
(Beczássy Judit regénye)

Egy kisvárosi, öreg kisasszonyról írt regényt Beczássy Judit. Ez az írónő első nagyobb műve. A kisvárosi öreg kisasszonyt ebben a regényben egyszerűen, minden poézis nélkül Mari néninek hívják, nem úgy, ahogy az emlékünkben él: Celesztin kisasszonynak, vagy Petronellának, akik feltűnően régi divatú, majdnem madárijesztően ódon ruháikban tipegnek végig a kisváros csúfolkodó utcáin, minden üzletben megfordulnak, egy-egy krajcár miatt némelykor órákig elalkudoznak, a piacokon fel-felrémlik sovány, keszeg alakjuk, de mégis különös jóérzés, családias melegség és minden furcsaságuk mellett valami levendula-szagú kedvesség veszi őket körül... Ezek azok a nemes szívű, öreg kisasszonyok, akik porló udvarházakban, apátlan-anyátlan gyermekek között az apa és anya nehéz tisztét egyaránt betöltik: mindenkinek a boldog megelégedésére, miközben a maguk életéről tökéletesen megfeledkeznek...

Beczássy Judit is ezt írja meg az ő Mari nénijében, de nem ilyen kedélyesen, sőt ellenkezőleg: ebből a regényből az igazi jókedv derűje és fénye mintha száműzve volna, a családok, amelyeknek az életét elibénk tárja az írónő, valami kesernyés avar-illatot, bántó fanyarságot terjesztenek maguk körül, miközben csendes, nem hangosan zúgolódó elégedetlenség tör ki időről-időre belőlük.

Tulajdonképpen Michnay Gábor nyugalmazott őrnagy családjának a története ez a regény: egy meglehetősen éles vonalakkal karakterizált leány cselekedetén és gondolkodásán keresztül - és ez a Mari néni. Michnay váratlan halálával hajadon leányai és egyetlen fia támasz nélkül magukra maradnak s ezeknek a gondját vállalja magára a legidősebb lány: Mari, aki, mintha Mari néninek született volna, mert az érettség, a komolyság, az övéi iránt való odaadás olyan komor színeivel kerül elénk az ifjú tanítónő, hogy nem is lehet leánykának vagy kisasszonynak érezni, nem, ő már tizenkilenc éves korában Mari néni. Mi a hivatása és mi a sorsa Mari néninek? Az, hogy egyetlen szerelméről le kell mondania beteg húga kedvéért, akit önző és lelketlen asszonynővére és nagynénjét szipolyozó sógora nem akart a házába fogadni, amikor arról volt szó, hogy ő férjhez mehetett volna. Az, hogy csekély tanítónői fizetéséből eltartsa májbeteg és vízkóros Flóra nevű húgát, aki önmagával tehetetlenül, gyarló testtel és fájó lélekkel tengeti silány kis életét. Az, hogy gondoznia kell öccsét, Félixet, akit a tradíciókhoz híven katonatisztnek nevelnek, zsugorgatnia kell a garast, hogy jusson is, maradjon is betevő falatra és cifra egyenruhára egyformán. És amikor sógora, Honthy Róbert megyei jegyző öngyilkosságot követ el, s Irén nevű húga is támasz nélkül marad, őt is kopott szárnyai alá veszi két leányával: Idával és Beával együtt. Ezt a két kislányt neveli, ápolgatja és babusgatja Mari néni, amíg fel nem serdülnek és amíg mind a kettő főkötő alá nem jut. S amikor ez is megtörténik, Mari néni, mint aki jól végezte dolgát, mint akitől már senki semmit nem kívánhat, fáradtan, megőszülve elárvul, nincs senkije, ő sem kell senkinek, mint a szedett fa penészedik egy odúban, amit lakásnak sem lehet nevezi, várva a megszabadító halált. Gyűlölet és értetlenség élete munkájának a jutalma és belőle is, a végtelen jóból, az odaadóból és önfeláldozóból utoljára a rút gyűlölet lángja villámlanak ki... Érdemes volt-e, így kellett-e, szabad volt-e?

Csodálatos, hogy Beczássy Judit regényében csekély kivétellel, majdnem csupa léha, rossz ember szerepel. Irén haszontalan és szűk agyú, Bea komisz, hitványul kacér és lelkiismeretlen, Félix ostoba, Ida nem eléggé mélyről tépett szerelmével sokáig ellenszenves, Bánhidy Terka bosszantó a tehetetlenségében és együgyű rövidlátásában, még Ávéd Kristófnak, a mintaférjnek a józansága és jótékonysága is olyan nehézkes, kelletlen, mintha állandóan doronggal ösztökélnék... De talán nem is rosszak ezek az emberek, csak azért látszanak mégis rosszaknak, mert Mari néni oly végtelenül jó. Egymás mellé rakott kis életek kicsiny dolgai perdülnek le előttünk, a szenvedély hullámzását alig-alig érezzük ki az emberek cselekedeteiből, de annál nagyobb erővel ütközik ki az emberi hálátlanság, gonosz szívtelenség, a korlátolt és önző gondolkodás érdes merevsége: az önmagát feláldozni kész leány meglepő önzetlenségével, önkéntes meghajlásával, de végső fokon oktalan kálváriájával szemben.

Beczássy Judit határozottan jól írja meg történetét. Egyszerű szavakkal némelykor egészen kitűnő hatásokat ér el, előadása sima, folyamatos, sehol sem bántó, sehol sem zavarja a figyelmet semmiféle zökkenő. Nem erőszakolt, nem szaggatott, nem púpos egyetlen képe sem. Látása mindvégig tiszta, okos és higgadt. A Mari néni feltétlenül jó olvasmány, mert gondolatokra késztet, mert olvasása közben az élet jut az ember eszébe. Ez pedig a legnagyobb siker, amit író munkájával elérhet.

Első könyv, nagyon sok kvalitással, a tehetség és írói hivatottság határozott és éles megnyilvánulásával, ezért feltétlenül megérdemli, hogy hibáira is rámutassunk. Minden természetessége mellett is Mari vénleányságának karakterizálásából feltétlenül hiányzik valami. Valami nagy szenvedélynek kellene benne örvényleni, végzetesen, szomorúan és lázítón, zúgolódó embernek kellene lennie, akivel hallatlan igazságtalanság történt, aki határozottan kívánt valamit az élettől, élni akart valamiért, de nem sikerült az élete. S ennek a sikertelenségnek és csalódásnak a következménye tragikus összeomlása. Így sokszor rút és ellenszenves a kínzó apácasága, mert szeme és elméje vak a körülötte hitványkodó léhaságok és a jövőben lappangó és majdan rátörő gyűlölségek meglátására, megértésére és befogadására... De annál erősebb és megmarkolóbb, tragikusabb és lesújtóbb Mari néni sorsának végső fordulója. Itt fellendül, egészen magasra tör az írónő hangja, a tüdeje megizmosodik, itt velő forr a csontokban, ez mély és emberi, élet van benne, igaz. Mert érezzük Mari néni tragédiáját, ez az összeomló, sivár, kifosztott alak vádoló és gyilkos szemével valósággal ránk sújt, de úgy, hogy megdermedünk bukása keserű szemléletében. Itt egészen meglepő az írónő jellemző ereje, szemben egyéb alakjainak kissé felszínes és lanyha elképzelésével.

Mert meglehetősen sok alakot mozgat az írónő, látjuk is őket, levegő is van körülöttük, de nem akaszkodnak belénk, könnyen elfeledjük őket, jönnek-mennek s a következő percben már nem is tudjuk, hogy kik voltak és mi közünk hozzájuk. Bencsik tanító se hideg, se meleg képe olyan, mint az esővíz, pocsolya lesz belőle, vagy eltűnik a nap szikkasztó tűzében. Michnay őrnagynak inkább a kaszárnyairtózó puffadtságát látjuk, mint igazi katonatiszti voltát. Kis hadnagy és Kéry Nelli: nevek, pontok, pókhálók. Turi Bandi és Ápor: ficsurak, szappanbuborékok, Gálfy kedves sablon. Kovácsy is csak hirtelen halálának szomorú szenzációjával fog meg bennünket... Mintha félne valamitől az írónő, mintha nem merne teljes vehemenciával belenyúlni a problémák sötétjébe, csak a háncsokat babrálja, mélyebbre nem igen ereszkedik, mert irtózik a vértől.

A katonatiszti család rajza csak olyan hevenyészett kép, nem egészen kifejező, nem igazi s az írónő nem tudja elhitetni sem azt, hogy az öreg Michnay katona volt, sem azt, hogy családja egy katonatiszt családja. Itt hiányzik a jellemzésnek meggyőző ereje, egy pár plasztikus kép, néhány keményen odavetett szó, ami némelykor hosszú oldalakat pótol. Honthy tragédiája megokolatlan, ez az ember nem olyan züllött és nem olyan elvetemedett, hogy ilyen szomorú véggel kellene életének végződnie. Itt is hiányzanak a bevésődő szavak, a lélek teljes kitárása és a logika vasereje, ugyanúgy, mint Félix élettelen, majdnem papirosfigurájánál, mert az a fiú se nem fivér, se nem katona, se nem kártyás, se nem iszákos, se jó, se rossz, csak éppen Félix, mert boldogságukban annak keresztelték a szülei.

Móricz Zsigmond egy pásztornak az alakját így jellemzi a Fáklyában: "...a csordás... toprongyos volt, zsíros, fekete inge szabadon lógott s nagy bocskor a lábán. Csámpásan, fáradtan baktatott, együtt a tehenekkel s lehajtott fején mintha mély, filozófiai gondot cipelne. Az élet terhe, mi lehet más e gond? Az élet terhe egyformán kijár minden parasztoknak, üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre, mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után... S azzal kész a nap, a munka az élet...," Ehhez nem lehet hozzátenni semmit, ebből tanulni kell és tanulni lehet... Ott, ahol Beczássy Judit kissé mélyre tekint, ott maga is erősebben tudja megértetni egy-egy mondatával azt a vívódást és szenvedést, amit kifejezni akar. A beteg Flóráról, amikor órákig ott ül a zongora mellett és valami ismeretlen vágytól hajtva veri a billentyűket, ezt írja: "Az élete futott el itt az ujjai alatt". Ez szép, meglepő és jellemző... Mari néni tragédiáját legjobban ezzel a mondattal fejezi ki: "Nagy, hiábavaló áldozatnak érezte az életét." Valóban, az élet legtöbbször áldozat, nagy és - hiábavaló.

Némely regényben talán a szerelem tobzódását, túlságát és féktelenségét kifogásolnók, ebben azt, hogy nincs benne szerelem. Mennyire más volna a szegény, beteg Flórának az alakja, ha valami titkos érzés, a természetes vágy s az egészséges szenvedély ellensúlyozná a testén mindjobban elkórósodó betegség csíráit. Flórának - s ez áll Mari nénire is - bármilyen beteg, mégis nőnek kellene lennie... Leánynak, sejtelmekkel teli szűznek, vágyakozónak, kitörőnek, fellobbanónak. Gyakran jutott eszembe Flórával kapcsolatban a szegény kis Delobelle Désirée (Daudet), fájdalmas, szomorú bénaságával és olthatatlan szenvedélyével, amely végül belehajszolja a Szajna piszkos hullámaiba. Désirée is szenved, ő is jó és önfeláldozó, betegsége egy szűk kis lakás dohos levegőjéhez köti, ott csipog és nyögdicsél, mint sebzett madárka, de fantáziájában minden ragyogó, tündöklő és csodaszép körülötte, mert szeret, mert halálos titkai vannak, mert ember és akar valamit... Mennyire más a vízkóros Flóra: gyötrő unottságával, örökös nyűgösségével és végül förtelmesen kiharsanó gyűlöletével, amely nagyszerű, emberi és természetes, de mennyivel mélyebb és igazabb volna, ha tragédiája nemcsak csúnya kórsága nyűgösségéből fakadna, hanem egy kielégítetlen szenvedély szomorú, titkos kohójából is.

Az író a maga témáját írja meg, nem az olvasóét, vagy a kritikusáét. És ez helyesen is van így. De a tehetséges író előtt feltétlenül fel kell tárni a talentum mélységeit és ha ez a tehetség megkötöttnek látszik, a kötelékeket kíméletlenül le kell róla szabdalni. Ezt azért állapítjuk meg, mert határozottan nem vékony veretű a Beczássy Judit tehetsége. A Mari néni igen szép, sőt maradandó emléket hagy bennünk, de az írónő még bátortalan, még sok helyütt tapogatódzó, minden megbecsülendő kvalitása mellett is ide-oda tévelygő... A talentumot szabadjára kell ereszteni és nem kell megijedni attól, ha kutatón mélyebbre száll is alá, mint ahogy azt az író első lázában elképzelni is merte volna.