Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám

Molnár Ferenc: "A hattyú" első felvonásából

(Az alább következő három jelenettel végződik Molnár Ferenc új vígjátékának, "A hattyú"-nak első felvonása. Három öreg ember ül együtt: egy hercegkisasszony anyja, nagybátyja és nagynénje. A családnak vendége van: a trónörökös, aki nem akarja a lányban észrevenni a nőt. Ez a baj. Ezen akar segíteni az anya, aki most mondja el, hogy mire készül.)

SYMPHOROSA: Mit fogsz csinálni?

BEATRIX: Borzasztó, hogy csak ez az egy mód van.

SYMPHOROSA: Melyik mód?

BEATRIX: Csak egy. Egy borzasztó.

SYMPHOROSA: Félek tőled Beatrix.

BEATRIX: Bizony most félhetsz is. Mert ami most jön, az olyan rettenetes, hogyha más csinálná, egész életemben megvetném érte.

JÁCINT: El se tudom képzelni, mire gondolsz.

BEATRIX: Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit gyermeke boldogságáért tesz. És egy özvegynek, amit a családja hivatásáért cselekszik. (Könnyezve Jácinthoz.) Te ezt meg fogod bocsátani nekem.

JÁCINT: Én már meg is bocsátottam, kedves Beatrix, teljesen és tökéletesen. De ezért legalább annyit kérek, hogy tudjam, mit követsz el.

BEATRIX: A legborzasztóbbat, amit anya elkövethet. De most nem tudom különválasztani magamban a jó anyát az okos asszonytól.

JÁCINT: Azt nem is szabad.

SYMPHOROSA: Én ismerlek, Beatrix. Ha te így beszélsz, én előre azt a tanácsot adom neked, hogy ne kövesd el.

BEATRIX: Te leszel szíves hallgatni... Itt egy baj van. Azt, hogy Albert figyelme nincs felhíva a lányra. A figyelme - mint férfié.

SYMPHOROSA: Szent Isten.

BEATRIX: Miért? Olyan borzasztóan kezdődik?

JÁCINT: Elég ijesztően.

BEATRIX: Hát készüljetek el még erősebbre is. Alexandra nem mehet túl bizonyos határon. Alexandra nem kacsinthat rá.

SYMPHOROSA: Kezdek megnyugodni.

BEATRIX: Alexandra nem kínálhatja magát neki.

SYMPHOROSA: Hála Istennek.

BEATRIX: Képtelen is volna megtenni, de az én büszkeségem ezt nem tudná túlélni.

JÁCINT: Tehát?

BEATRIX: A férfi figyelmét egy nőre igazán csak... egy más férfi figyelme tudja felhívni.

SYMPHOROSA: Rettenetes.

JÁCINT: Eddig még nem. Csak éppen furcsán kezdődik. Folytasd.

BEATRIX: Más cél nincs, minthogy Albert észrevegye Alexandrában a nőt. A többi azután a mi dolgunk. Idő nincs. Holnap utazik. Alexandra okos és fegyelmezett. És Albertnek nagyon megtetszett... a tanár.

JÁCINT: Tyhű angyalom, ez kezd melegedni.

SYMPHOROSA: Beatrix!

BEATRIX: Hagyjátok a szenvedés tetőpontjára érkezett anyát! Senki ne zavarja az anyát az ő végtelen szeretetének paroxizmusában. Én ebben az őrületemben szent és sérthetetlen vagyok.

JÁCINT: És mi történjék avval a tanárral?

BEATRIX: Meg fogjuk hívni ma este a búcsúestélyre.

SYMPHOROSA: Vége van a világnak.

BEATRIX: És Alexandra foglalkozni fog vele.

SYMPHOROSA: Ez... ez... Dante tollára méltó.

BEATRIX: Nem nyúltam volna ehhez a végső eszközhöz, de maga Albert hívta fel rá a figyelmemet... mikor dicsérte... szinte kijelölte. És ezt kell felhasználnom, ezt az elcsépelt udvari romantikát... a nevelő úr és a királykisasszony... mert higgyétek el, még mindig az ilyesmi hat rájuk a legerősebben. Egy rangjabeli riválist lenézne. De egy alkalmazott, az félelmes.

SYMPHOROSA: Nem élem túl.

BEATRIX: Parancsolom, hogy túléld. Alexandra rá fog nézni a tanárra. És... és... Alexandra egy négyest fog táncolni a tanárral. És Isten pedig meg fog bocsátani nekem is és Alexandrának is. Én viszont a tanárnak soha nem fogok megbocsátani.

JÁCINT: Miért?

BEATRIX: Amiért rászorultam.

SYMPHOROSA: A trónörökösre nem mosolyoghat. És a tanárra igen?

BEATRIX: Az más. Az olyan, mintha a ponnyra mosolyogna.

SYMPHOROSA: Jácint, édes Jácint, miért hallgatsz? Te hallgatsz ezekre a borzalmakra?

JÁCINT: Ezek nem borzalmak. Ezek asszonyi praktikák, amiket ti fújtok fel ilyen nagyra. Én nem is ezért hallgatok. Másért hallgatok.

BEATRIX: Ugyan miért?

JÁCINT: A tanárért szegényért.

BEATRIX: Mi baj történik itt a tanárral?

JÁCINT: Mondd, édesem. Mosolygott már valaha Alexandra a tanárra?

BEATRIX: Hogy kérdezhetsz ilyet?

JÁCINT: Szóval nem. Hát mit gondolsz édesem, ha most egyszerre rámosolyog...

BEATRIX: Attól ne félj, hogy az az úr ebből valami reményt formáljon. Arra itt vagyok én.

JÁCINT: Meg ő. A tanár fiatal és temperamentumos. Az én szemem ugyan már elszokott az ilyesmitől, de csak egyszer kell látni, hogy hogyan néz ez a fiú a lányodra. Áhítattal, de férfiasan. Mint a macska a kanárira, amikor énekel. Tiszteli, de... meg is enné.

BEATRIX: Csak nem akarod azt mondani, hogy szerelmes belé?

JÁCINT: Nem. De hogy az ő figyelme fel van híva, az bizonyos.

BEATRIX: Tehát?

JÁCINT: Tehát egy ilyen szegény tisztességes fiú nem arra való, hogy vért csapoljanak a szívéből és aztán kidobják.

BEATRIX: Szóval, te tanár-párti vagy.

JÁCINT: Ember-párti vagyok.

BEATRIX: Szóval, neked az ő esetleges két-háromnapos kis melankolikus felhőzete drágább, mint a testvéred és a ničce-ed boldogsága és a családod történelmi szerepe.

JÁCINT: Énnekem az emberi szív méltósága drága. Nekem semmise drága, csak a szeretet és az egészséges fiatal érzés. Nekem nem drága a te terved és az Albert trónja, nekem nem drága az Alexandra koronája - nekem drága az ember, aki nem eszköz, hanem Isten gyermeke. Mikor még versenyistállóm volt, futtattam lovat én is úgy, hogy vezesse a másikat, hogy iramot diktáljon neki és a célnál szépen maradjon le, hogy a másik nyerje meg a versenyt. De ez ló volt, édes fiam. És aki egy ember szívével ilyen érvényesülési manővert akar csinálni, aki egy ember lelkének a nyugalmát csak ennyire becsüli, az, édes húgom, az igazán nagyon rászorul arra a mentségre, hogy anya. Ez az én véleményem, édesem és most megyek én is egy percre megnézni azt a vákuumot.

(Elsiet, ki a kertbe.)

(Szünet.)

BEATRIX: Engem az utamon nem állít meg senki és semmi. Ne sírj. Parancsolom, hogy tedd el a zsebkendődet. Most én életveszélyes vagyok. Ő vele pedig ne törődj. Mindig volt véleménye és sose volt modora. Ha férfiakon múlt volna, már a tizennyolcadik században trónfosztottak lettünk volna. Menj és küldd be Alexandrát.

SYMPHOROSA: (Kimegy jobbra.)

(Pillanatnyi szünet.)

(Alexandra bejön jobbról.)

ALEXANDRA: Hívattál, anyám?

BEATRIX: Igen, gyermekem. Ezen a világon te állsz legközelebb az én szívemhez. Benned az én vérem folyik. Te meg fogsz érteni engem.

ALEXANDRA: Igen, anyám.

BEATRIX: Te épp úgy tudsz akarni, mint én.

ALEXANDRA: Óh igen, anyám.

BEATRIX: És ha nem tudnál, akkor akarj úgy akarni. Olyan nagyon, olyan szívósan, mint én.

ALEXANDRA: Igen, anyám.

BEATRIX: Tudod miről beszélek és tudod mit akarok. Akarod-e te is olyan nagyon, mint én?

ALEXANDRA: Akarom, anyám. Tudom az értelmét, a súlyát, a jelentőségét. Mindent tudok és értek.

BEATRIX: A hiúság kis sebei hamar begyógyulnak. Végül a rózsák mégis csak szebb teremtményei Istennek, mint a tehenek.

ALEXANDRA: Óh, anyám...

BEATRIX: És az akarat az egyetlen erő ebben a földi küzdelemben. Értesz, lányom?

ALEXANDRA: Értelek, de nem tudom, hogy mit parancsolsz.

BEATRIX: A mai búcsúestélyre meg fogjuk hívni a tanárt. Te fogod a mai búcsúestélyre meghívni a tanárt.

ALEXANDRA: Én, anyám?

BEATRIX: Te.

ALEXANDRA: A tanárt?

BEATRIX: Azt. (Könnyezve.) Belátom, édes gyermekem, hogy borzalmas, amit itt most mondtam... De a végső kétségbeesés kényszeríti a te szegény anyádat... Szeress engem, szegény, szegény kis lányom... szeress engem, amiért ennyire szeretlek téged...

ALEXANDRA: (Nyugodtan és fegyelmezetten.) Anyám...

BEATRIX: (Könnyeit letörölte.) Mit magyarázzam neked? Hiszen tudsz mindent, minden gondolatomat tudod, érted.

ALEXANDRA: Értem, anyám.

BEATRIX: Bécsből akartam hozatni egy herceget, de arra már nincs idő. És nem is olyan jó.

ALEXANDRA: Amint parancsolod. Meg fogom hívni a tanárt a mai estélyre.

BEATRIX: De nem ezzel az arccal.

ALEXANDRA: Tudom anyám. Más arccal.

BEATRIX: És meg fogod neki engedni, hogy... (Sírva fakad.)... hogy egy négyest táncoljon veled. (Alexandra hallgat.) Nos? Mért hallgatsz?

ALEXANDRA: Nagyon hirtelen jön ez, anyám.

BEATRIX: Nincs időnk, nincs időnk! Hiszen ha időnk volna! Nos? Beszélj?

ALEXANDRA: Anyám, ne értsd félre ezt a komolyságomat. De kell egy perc, néhány pillanat, amíg ezt a gondolatot megszokom. A tanár egyszerű kisbirtokosok gyermeke.

BEATRIX: Fájdalom, az.

ALEXANDRA: És ha elgondolom, hogy a karján fogom nyugtatni a karomat...

BEATRIX: Hosszú kesztyűd lesz, lányom.

ALEXANDRA: Nem az érintés teszi anyám. A gondolat.

BEATRIX: Ő éppúgy Isten teremtménye, mint mi, édes gyermekem.

ALEXANDRA: Tudomásul veszem, anyám.

BEATRIX: Hát kérdezed a növényektől, vagy a kedves állatkáktól a származásukat?

ALEXANDRA: Nem anyám.

BEATRIX: Na látod. Hiszen egy kedves lovacskára is rámosolyogsz. Egy kis mókuskára is. Azokkal is foglalkozol.

ALEXANDRA: Igen anyám, így már megnyugtatóbb a dolog.

BEATRIX: Na látod, édesem.

ALEXANDRA: Csak... valami mégis van.

BEATRIX: Csak mondd bátran, fiam. Megfelelek rá.

ALEXANDRA: Ő is... hát mégis ember. Ugy-e?

BEATRIX: Óh, hogyne, hogyne.

ALEXANDRA: Ő mindenesetre gondol erről valamit. Itt kezd ő különbözni a mókuskától.

BEATRIX: Az az ő dolga.

ALEXANDRA: De megtörténhetik, hogy félreért.

BEATRIX: Te nem fogsz olyat tenni, amit ő félreérthet. E felől nyugodt vagyok.

ALEXANDRA: Nyugodt is lehetsz, anyám. De ez a hirtelen változás mégis csak hatni fog rá.

BEATRIX: Azzal mi ne törődjünk.

ALEXANDRA: De tudnom kell, hogy mit csináljak, ha... Isten ments... csak azért mondom, mert mindenre kell gondolni... ha vonzódni talál.

BEATRIX: Csak nem vettél rajta észre ilyesmit?

ALEXANDRA: Arra is kell gondolni.

BEATRIX: Észrevettél rajta ilyesmit?

ALEXANDRA: Én nem veszek észre semmi olyat, amit nem akarok észrevenni.

BEATRIX: Szóval... igen?

ALEXANDRA: Nem mondhatnám. De... ő nem nyugodt, mikor velem beszél. Ő nem nyugodt.

BEATRIX: Ez nem baj gyermekem. Ne restelld, ez nem szégyenítő. Nem hagy foltot. Istenem, elvégre... volt már arra sok eset. Néha vonzódnak így magasabb katonatisztek... sőt orvosok is.

ALEXANDRA: De észrevenni nem szabad.

BEATRIX: Isten őrizz. Azt ők végezzék el magukkal. De ők nem is szólnak. Ők ezt önmagukkal szokták elintézni, néha igen nobilisan.

ALEXANDRA: És azután?

BEATRIX: A többivel ne törődj. Itt vagyunk mi. Neked csak egy célod van. A jövő felé menni, semerre sem nézni, csak előre.

ALEXANDRA: Igen anyám.

(Alfréd inas jobbról belép).

ALFRÉD: Fenség, a tanár úr jelenti, hogy a kis fenségek víváshoz öltözve várják fenséged parancsát.

BEATRIX: A fiúk menjenek a vívóterembe és ott várjanak. A tanár úr pedig jöjjön be.

(Alfréd kimegy jobbra.)

BEATRIX: (Könnyezve.) Légy erős... szegény, szegény kis lányom... (Megcsókolja, két kezét forrón megrázza.) Légy erős... (Balra kisiet a kertbe.) (Alexandra egy pillanatra egyedül marad.)

(E rövid szünet után jobbról belép Ághy, vívójelmezben. Balkezében a maszk, jobbjában kard. Parancsra várva feszesen áll.)

ALEXANDRA: Ma éjszaka... valami csillagászati esemény van?

ÁGHY: Igen, fenség.

ALEXANDRA: És mi az?

ÁGHY: Ma éjjel látható legszebben a Véga és a Capella.

ALEXANDRA: Mi az a Véga?

ÁGHY: A Lant főcsillaga, fenség. Zöld csillag, amely ezerszer fényesebb, mint a nap.

ALEXANDRA: És a másik?

ÁGHY: Capella, a szép aranycsillag.

ALEXANDRA: Ön ezt ma éjjel meg akarja mutatni a fiúknak?

ÁGHY: Igen, fenség. A toronyban.

ALEXANDRA: Ön szereti a csillagokat?

ÁGHY: Nagyon, fenség.

ALEXANDRA: És tud róluk mindent?

ÁGHY: Nagyon keveset tudok róluk, fenség. De ez a kevés is csodálatosan szép.

ALEXANDRA: Ez a ma esti csillagnézés elmarad.

ÁGHY: Parancsára, fenség.

ALEXANDRA: Ma este búcsúestély van a kastélyban a trónörökös tiszteletére. Ő holnap elutazik.

ÁGHY: Milyen kár.

ALEXANDRA: A búcsúestélyen a környék előkelő hivatalos személyiségei is részt vesznek. Nem leszünk sokan. Én azt az óhajomat fejezem ki, hogy mi Önt erre a mai estélyre meghívjuk.

ÁGHY: (Nagyot néz, aztán meghajol)

ALEXANDRA: Ezért marad el a csillagvizsgálás.

ÁGHY: Boldog vagyok fenség és ha valami tetézheti ezt a boldogságot, úgy ez az, hogy fenséged ajkairól hallhatom ezt a megtiszteltetést.

ALEXANDRA: Remélem, nem fog unatkozni, bár valószínű, hogy kissé feszes lesz a dolog.

ÁGHY: Fenségtek környezetében legszebb perceimet fogom tölteni.

ALEXANDRA: Ha nagyon unná magát a főispánok és kegyelmes urak közt, keressen fel.

ÁGHY: Ha megengedi, fenség.

ALEXANDRA: Legalább egyszer másról is hallhatom beszélni, mint a tőrvívás fogásairól. Mert eddig másról nem is beszélt velem.

ÁGHY: Nem rajtam múlt, fenség.

ALEXANDRA: A csillagokról fog nekem beszélni. A zöld csillagról és az arany csillagról.

ÁGHY: Boldogan, fenség.

(Szünet.)

ALEXANDRA: Érdekes... Most félek Öntől.

ÁGHY: Miért, fenség?

ALEXANDRA: Olyan agresszív jelenség így, nekiöltözve, karddal a kezében.

ÁGHY: A legtöbbször ilyennek méltóztatott látni... a vívóteremben.

ALEXANDRA: Az más volt. Akkor az én kezemben is kard volt. Egészen különös. Védtelennek érzem így magamat.

ÁGHY: Olyan rossz az impresszió?

ALEXANDRA: Nem rossz.

ÁGHY: Hanem?

ALEXANDRA: Támadó.

ÁGHY: Csodálatos, fenség. Én úgy érzem, csupa védekezés vagyok most, ebben a percben.

ALEXANDRA: Tehát kilenc órakor.

ÁGHY: Igen, fenség.

ALEXANDRA: Nem sajnálja a zöld csillagot?

ÁGHY: Nem, fenség.

ALEXANDRA: Jó napot. Kilenckor, pontosan.

ÁGHY: Köszönöm, fenség.

ALEXANDRA: Szívesen tanár úr.

(Fejbiccentéssel kimegy balra a kertbe.)

ÁGHY: (Felgyulladt szemmel, emelt fejjel, csodálkozva, elgondolkozva néz utána.)

(Pillanatnyi szünet.)

FÜGGÖNY.