Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám · / · Kuncz Aladár: Karácsonyi látomások

Kuncz Aladár: Karácsonyi látomások
Vitéz Mihály a halál révén.
1805 január 28

Megnyikorog az ajtó és félénk, kémlelő arccal befordul rajta Domby Márton. A szobácskában mély a csend. Minden hallgat és vár. Az alkonyuló nap biboros vére beömlik az ablakon és végigcsurog a gyürött, átizzadt párna csücskén. Az ágy előtt szalmaszék, támláján egy-két egymásra rakott vizesrongy. Csokonai Vitéz Mihály nagy, súlyos fejét hátraejtve, fekszik az ágyon. Barna, göndörödő haját homlokára ragasztotta a verejték. A beesett arcból, melyen két vörös folt izzik, csak merészen hajló orra emelkedik ki és nagy, mozdulatlan szeme lángol elő. Jobb kezét egyenesen emeli a levegőbe s vékony ujjait a napfénynek tartja, mintha halvány bőrén átárnyékoló csontjait nézné. Egyik lábán megfeszül a foszladozó, kopott paplan, melyből itt-ott kikandikál a kóc, mint fészkébe bújt egér. A kis ablakon át a nyugati ég látszik, a peremén úszó tünedező vörös napkoronggal. A kertben csomóba fagyott az aszú fű. Egy bodzafa szomorúan mereszti bogos törzsét az égnek, megüszkösödött ágai, segítségkérő kezekként, tárulnak felfelé. Nemcsak a tél, de a pusztító tíz is látható nyomokat hagyott mindenütt. Egy helyén egymásra rakott, megszenesedett gerendák hevernek. Szürkült, megfagyott hó terpeszkedik a fákon, dísztelen virágágyakon.

Domby Márton az ágyhoz ér és a költő felé hajlik:

- Hogy vagyunk, nemzetes úr?

Csokonai ráemeli szemét a kis, köpcös emberre, kinek arca csupa tehetetlen, gyermekes férfiszánalom. Csak kis vártatva felel, mintha időbe telnék magára eszmélnie.

- Lelkemet, testemet leveretve érzem... Alvás helyett csak csábulásaim vannak... Nemsokára megnyílnak a sötét kárpitok, jó Dombi uram... Jobb is lesz. Elpusztulok elhagyatva, esméretlenül, vigasztaló lamentók nélkül. Felettem nem fog elmélkedni a lélek halhatatlanságáról Csokonai Vitéz Mihály, mint Rhédeiné őméltósága koporsója felett... Tanúskodjék kegyelmed, én mellettem a világ előtt, ha ellábalok. Semmi egyéb vágyam nem volt, hanem hogy poétai munkáimat a világra adhassam. Honunk nagyjainak is azért kerestem a kegyét, hogy munkáimat a közfényre kisegéljék. Csak egy nádfedeles kunyhó gondtalan magánosságát kértem tőlük, hol nyugodtan dolgozhatom. Nem álmodoztam én a montmorency-kertek díszes lugasairól és a genovai Jean Jacquesnak juttatott sok souverain-d'ornyi ajándékokról, de hát fáradozásaimért, poétai műveimért annyit csak megérdemeltem volna, hogy legalább emberségesen tudjak meghalni?...

Domby Márton elégedetlenül rázogatja fejét:

- Deferált volna az Úr, édesem, a világ gusztusának valamit. De kegyelmed keveset bíbelődött vele. Már mint a poézisnek tanítója is, nem úgy viselkedett, hogy feljebbvalói méltán megbotránkozhattak? Nagy dalidókban danolászva töltötte az éjeket, vagy szünetlenül olvasott, fántázírozott. Az ilyesmi kioltja az egészséget. Engedte, hogy diákjai pipázzanak, sőt maga, kegyelmed, rossz csínytevésekre szoktatta őket. A borbélyok szappanjába tintát, kulimázt kevertek s a tiszteletreméltó Szilágyi Gábor professzor urat csúfolódó versekkel illették... Látja, látja Vitéz úr, az életét már itt elhibázta... És mikor lejjebb vetették a sorban büntetésből, nem szállt magába, hanem rektori engedelem nélkül színes mellényben őgyelgett Debrecen városában...

Csokonai párnájára könyökölve, hallgatja a zsörtölődő Dombyt s utolsó szavaira elmosolyodik.

- Igaza van, kegyelmednek. Szerettem a pompásabb lépéseket, a bort, a szép asszonyokat... Úgy vélekedtem, hogy a fiatal fiúk egészséges kacagása felér Szilágyi nemzetes uramék arcfintorításával... Nem volt igazságom. A professzor urak, a rektor urak erősebbek voltak mint én. Mindegy. Álom volt minden én képzelődésem s annál hamarabb eltűnt, mennél édesebben merültem abba bele. Visszabukunk az éjszakába!...

Elhallgatnak mind a ketten. A nap lebukik az égről. A szobába csak a hó kékesfénye szivárog be. Csokonai magára húzza paplanát.

- Hideg van - mondja és áthűlt karjait forró testéhez szorítja, melyet perzsel a láz.

*

Az ajtó mögül lábcsoszogás hallatszik. Valaki veri le a havat cipőjéről. A hallgatagon ülő Domby Márton az ajtó felé néz, melynek megnyílt keretében egy kendőbe burkolt asszony árnyékalakja jelenik meg. Kezében kosár.

- De sötét van kegyelmeteknél, Vitéz úr! - hallatszik a belépő asszony kellemesen csengő hangja. - Szerencsére hoztam magammal világot.

A fellobogó gyertyafénynél egy mosolygós, piros asszonyi arc rajzolódik a szoba sötétjébe.

- Erzsébet ifiasszony!? - álmélkodik Domby. A mozdulatlanul fekvő Csokonai felemeli fejét és tágra nyitott szemmel nézi az asszonyt, aki elhűlve hordja tekintetét örül a szoba rendetlenségén. Ez az összevissza hánytság szinte megbotránkoztatja a dolgos asszonyt.

- Rokonokhoz jöttem látogatni s itt beszélték, hogy Vitéz úr betegeskedik. Hoztam a Juliskától sok szép üdvözletet. Hogy érzi magát, kegyelmed?... Hallom, hogy a nemzetes asszony is az ágyat nyomja...

Csokonai ámuló gyönyörűséggel nézi az asszonyt. Az eszébe se jut, hogy Vajda Julianna nagynénje áll előtte. Csak a szája körül játszó mosolyt nézi és felső ajkának sajátságos mozdulatát, melyet beszéd közben néha kissé előre nyújt... Lilla mosolya, Lilla ajkának mozdulata ez... Úgy hat rá, mint valami hirtelen támadt nagy melegség, dédelgető napfény. Lelke megnyílik és sóváran fogadja magába az édes emlékeztető jelt s felépíti belőle Lilla gyönyörű alakját. Abban a fehér ruhában jelenik meg előtte, melyet egyszer mulatságba menet, neki először mutatott meg a lány s ingerkedve kérdezte: "Szép vagyok-e?" Ugyanazt a tisztaságot, a hiú világi dolgok felé való emelkedettséget érzi most is, mint akkor.

- Lilla, Lilla, gyönyörűséges Lillám! - suttogja Vitéz Mihály és kezét maga elé tartja, mintha védekezni akarna a megjelent kép túlságos elevenségétől.

- Már több hete nyavalyog így étel-ital nélkül, magáról csak ritkán eszmélve - magyarázza Domby Erzsébet asszonynak.

- De, hát enni kellene szegénynek. Nézze Vitéz úr, hoztam jó leveshúst és főtt aszalványt... Lássék hozzá már, hiszen így eleped a teste...

Csokonai csak bólogat fejével. Erzsébet asszony az ágyához húz egy kis asztalt, kést, villát a kezébe nyom s elébe adja az étellel halmozott tányérokat.

Csokonai a tányér felé hajlik, kését a húsra fekteti, de fénylő, nagy szemét nem tudja az asszonyról levenni. Ez pedig mindjárt nekilát a szobát rendbe hozni. Az ágyra szórt hacukát, piszkos ingeket lerámolja. Megigazítja a párnát Vitéz Mihály fele alatt. A széktámláról leveszi a rongydarabokat s helyükbe szép, fehér vászonkendőket keres elő a kosárból. Felfedez valahol egy gyertyatartót, abba beleilleszti a gyertyát s leteszi ezt az asztalra. Alig fordul egyet-kettőt s fürge keze alatt a szoba képe már is megváltozik.

- Majd eljövök holnap is és hozok, ami szükséges. Épüljön fel kegyelmed, szívből kívánom - szól és búcsút vesz a két férfitól.

Már rég kifordult az ajtón s lépései elhangzottak a Darabos utca kövezetén, de Csokonai nem vesz észre semmit, ittas szeme még mindig a képen függ, mit az asszony megidézett elébe s ajkáról a mosoly elömlik egész arcán, mint a kialvó mécses üvegén a fény, ha olajat öntenek belé.

- Hogy felcsicsézte az Ifiasszony kegyelmed ágyát - jegyzi meg Domby, kit a beteg hallgatag, önkívületi nézése nyugtalanít. - Látja, Vitéz úr, mégis csak nagy vonattatást éreznek az asszonyok kegyelmed irányában...

Csokonai most visszadől párnájára és kezével a zenélőóra felé int, mely a szobának egyetlen díszeként a falon függ. Domby elérti a mozdulatot. Mióta Csokonai betegeskedett, sokszor kérte őt, hogy muzsikáltassa az órát. Meghúzta az órából lelógó zsinórt s a bűvös szekrényből kiperegnek, mint csengő gyöngyszemek, a Cinquantine múltba hívó, epekedő hangjai...

- Tudom, ki vagy, te édes, hószínűruhás lány! - szólal meg a beteg költő, különös éneklő hangon, mitől Dombynak átfut a hideg gerincvelőjén. - Jössz és megérinted rózsás ujjaddal mellemnek rokkant boltjait és egészen megenyhülök. Hallga csak, hogy' zeng az egész vidék, hogy' csattognak a madarak! Te pedig ismét játszol velem, hol közel hajolsz, hol meg elbújsz a levelesbokor zöld ernyőibe, ah, de kuccantásod elárul... Itt vagy Lillám, az én Sanssoucimban. Érzed a jázminok hatékony illatát s a nárciszokét, melyekből koszorút fontam drága fejedre?... Jer, kövess kies magányomba! Fehér oszlopos lakomat erdő köríti s kertem tarka virágokkal van tűzdelve. Ne félj, az irigy itt fel nem talál bennünket s a bigottok sziszegései mulatozásaink közé be nem hallatszanak. E ház, e kert magánya küzdelmes pályám bére. A Festeticsek, a Széchenyiek, Orczyak, Koháriak és a többi maecének ajándéka... Itt éljük le földi, mulandó életünket s míg Csokonaid lassan elaggul és a föld felé hajladozik, addig árnyéka megnő, fénnyel megteljesedik és a holt poéta nagyobb lesz, mint az élő... A boldogabb maradéknak, a huszadik századnak írtam én, mikor a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem... Hol vagy Lilla, én kereslek!... Ah, már megint elfutsz és én hasztalan iramodok utánad. Erőm elhágy, tüdőm lankad... Lilla! Lilla! Látod a sötét felhőt, mely mindent elborít?... Sötét, sötét...

A zenélőóra már rég elhallgatott, a gyertya világa alig pisladozik. Domby fejét két karjára ejtve, mély álomba szenderül.

Egyszerre rettenetes hördülés veri fel a szoba csendjét. Csokonai utolsó erőfeszítéssel felemelkedik, mintha vissza akarná nyomni a halált, aztán erőtlenül hull megint ágyába. Melle zihál és hullámzik, mintha alatta lelke rebbentené szárnyát, mint az elrepülni készülő madár...

- Vitéz úr, nemzetes úr! - esenkedik Domby az ágy felé hajolva.

Csokonai arcán elsimulnak a ráncok, a mosoly megint kiül ajkára, amint alig hallgatóan rebegi:

- Megírtam Árpádomat... Megéltem sorsomat... Látom tisztán. Nem marad semmi megíratlan, nem marad semmi megéletlen...

A szobában csönd lett. Vitéz Mihály mozdulatlanul fekszik az ágyon. Az asztalon a gyertya utolsót lobban. Domby egy darabig áll a sötétben, aztán megint az asztalhoz ül. De álom nem jön a szemére.

- Vitéz úr, nemzetes úr! - szól néha halkan. Az ágy felől azonban nem érkezik semmi válasz. Egyszerre csak észreveszi, hogy szeméből meleg könnycseppek hullanak kezére. Ijedten áll fel. Érzi már, hogy a halál itt járt, de öntudata retteg a gondolatot fölvenni magába. Remegő kézzel gyújt világosságot. A fény Vitéz Mihály nyugodt, idegen arcára esik, melyből a nyitva maradt szemek mereven bámulnak ki. Domby Mihály ijedezve látja, hogy a szem tekintetében még mindig ugyanaz a nyugtalanító, álmodozó kifejezés maradozik... Sietve zárja le a szemhéjakat.