Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Endrődi Sándor

Ha költő meghal, akkor állítsunk meg az utcán egy járókelőt, akármelyik olvasóját, hozzuk eszébe a poéta nevét s kérdezzük meg tőle, milyen versére emlékszik? Válaszul többnyire egy verscímet kapunk. Majdnem minden költőnek van egy-két olyan költeménye, mely mélyen bevésődött az emberek emlékezetébe, szinte jelképezője egész költészetének. Ez a kísérlet sohasem meddő. A felelet, melyet a költő említésére természetes lélektani visszahatásul kapunk, minden fejtegetésnél hívebben jelzi, mit jelent az illető az olvasók nagy táborának, nemcsak azt, milyen hatást keltett benne, hanem azt is, miképpen óhajtja látni megfinomított, képzeleti alakját, mellyel lelki közösségben él. Endrődi Sándor nevére majdnem egyértelműen ez a válasz kel: «Visszavárlak».

Ez a holdas, halott-hívó költemény annak idején tüneményes pályát futott meg. Évtizedekig szavalta az ifjúság ünnepélyeken, akadémiai vizsgákon, színészek mondták el ünnepi ruhában, hangversenydobogókon, s ma is egy letűnt kor ideges borzongását idézi vissza. Csakugyan ebbe a versbe össze van sűrítve Endrődi Sándor egész romantikája. Ő volt a romantikus, a tücsökdalok írója, a kékvirág-kereső, balatoni vizek bolygó hollandija és első yachtosa, temetők zarándoka egy meglehetősen józan és kiábrándult korban, mely a nagyváros aszfaltját és kávéházait bámulta, a meglepetés lázával. Vonalai puhák és omlatagok. Alig látszik a rajz, csak a színek rémlenek, a határok elmosódnak, mint a vízfesték gyengéd foltjai. «A rezgő, búcsúzó sugárok Egymást csókolva lágyan, szépen Simulnak el a tiszta légen...» Majdnem mindig két, három jelző, vagy határozó szerepel, mely kiegészíti egymást, összeolvad és úgy alkot egységet. Nem kemény művész. És ez nem tárgyaira vonatkozik (mert a gyengédségnek és ábrándnak is vannak titáni bajnokai), hanem eszközeire. Az egyetlen kifejezés rendszerint több finom színnel írja körül, pointilista módon.

Formanyelve abból a korszakból származik, melyben Vajda János, Komjáthy Jenő, Reviczky Gyula működött s Endrődi Sándorral együtt új életet és élcet adtak a magyar verselésnek, Arany János nyomán nyugat-európai szintre emelték. Erről külön fejezet szól majd a magyar verselés történetében. Az ő verselésük pontos (majdnem parnassien), ízléses, elmés és mindenkor elegáns. (Gondoljunk Endrődi ottava rima-ira az «Éden»-ben.) Vajda és Komjáthy: légies ábrák a bölcsek magasában, Reviczky: határozottan kirajzolt tragikum, Endrődi: megható szenvedés, vágy és család, romantikus színfoltokban. Feleségét és két gyermekét egymásután temette el. A róluk szóló elégiái - melegségükben, egyszerűségükben, s művészi kivitelükben is - páratlanok. «Sápadva járom A szobát körül, Ha madár, ha gyermek, Félek, elröpül...» Aztán ez a két sor: «Köszönöm, hogy éltek S itt maradtatok...» Itt eszközök nélkül hat, az érzés közvetlen közlésével. Legnagyobb sikerét, mint ismeretes, kuruc verseivel érte el, melyek a XVII. századbeli motívumok továbbfejlesztései, áttételek a XX. századbeli nyelvre, mintegy átköltések régi-magyarból új-magyarra, hiánytalan stílérzékkel. Öregkorában isten-verseket írt Büchner hajdani fordítója, melyekben a XIX. század egyensúlyozott bölcsességes, okos és emberies polgáriassága szólal meg. Ezek ellenképei Ady egetvívó és hánykódó isten-verseinek, melyek az angyallal tusakodó Jákobot juttatják eszünkbe. «Valamit hinnünk kell, hogy ide lenn Életünk kissé tűrhető legyen...» Pályáját az anekreoni versekkel zárja, ezekkel a tisztult és zamatos költeményekkel, melyek az akkor bús örömét éreztetik: a tőkéken megtöppedtek a fürtök, sűrű cukor halmozódott föl a szemekben s a belőlük csurgó bor is édes és erős aszú.

Tíz év óta nem írt semmit, a lapok nem foglalkoztak vele. Betegen éldegélt rózsadombi lakásán. Késő ősszel meglátogattam őt. Sárga és lila virágok közt ült, a napos verandán, szivarral szájában. Az öregkor nemcsak a test csontvázát tünteti föl, hanem a lélekét is. Endrődi Sándorban az aggkor egy hibáját se leltem föl. Kibékülten, keserűség nélkül, idilli jósággal beszélt hosszú, munkás pályájáról, noha állandóbb és zajongóbb elismerést érdemelt volna, kortársairól és újabb irodalomról is, melyet ismert. Nemes költő volt, előkelő lélek.