Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám

Révay József: Hieronymus

Ouod Hieronymus nescivit, nemo mortalium unquam servit.
Augustinus.

Százados és ezredes évfordulók mégiscsak rákényszerítik a könnyen felejtő embert, hogy a szellem héroszairól bűnbánó bámulattal emlékezzék. A bámulat laudatio funebrise kijár mindenkinek, aki halott (a világ majd megtapsol s koszorút ad ottan, ahol nem kérsz enni: sírodon, mondta Vajda János), a bűnbánat pedig kötelessége mindenkinek, aki holt nagyokat ünnepel, mert kicsinyek vagyunk, s restek a jóra, nem ismerjük őket s csak ünneplésre, de nem elolvasásra, tanulmányra, átélésre méltatjuk avatag írásaikat.

Engem is ez a meaculpás érzés borzongat, mikor a legnagyobbak egyikéről, a betlehemi barátról emlékezem, aki ezerötszáz éve hogy lehunyta szemét az Úr szülőfalujában, egy nagyszerű és gyötrelmes élet fáradtságával és beteltségével minden porcikájában. Hieronymus, a katolikus egyház Szent Jeromosa, a legtudósabb doktor, bibliafordító és magyarázó, dogmatikus, vitázó, egyházi történetíró, s a legkitűnőbb latin stiliszták egyike - szinte egészen ismeretlen még a magát irodalmilag műveltnek cégérező közönség előtt is. Igaz: senkitől sem kívánhatom, hogy a zsidó szentkönyvekhez vagy az újtestamentum egyes részeihez írt kommentárjait vagy talán szikrázó vitairatait, s öregkora fonnyatag gyümölcseit: a homiliákat olvassa, de az emlékezés e másfélezredéves ünnepnapján mea culpá-t követelek azoktól, akik a titáni barátnak leveleit, barátlegendáit s consolatióit nem ismerik. Levelei - eleven, nyugtalan, szenvedélyes természetének ezek a pompás fotográfái - egyúttal kora társadalmának is plasztikus rajzát adják, cikornyátlan legendáinak monumentális egyszerűsége, consolatióinak mély érzelmessége: örök irodalmi értékek.

Stridon, a muraközi kis határfalu a születési helye, Rómában tanul grammatikát a hírneves Donatustól, ugyanott végzi retorikai tanulmányait is, miközben (mint Augustinus is, s mint örök időktől a Quartier Latin-ek majd minden lakója) átesett a pezsgő fiatalság minden bolond könnyelműségén (lubricum adulescentiae iter) s hagyományos «kicsapongásain». A trieri főiskolán már a könyvek rabja: falja és másolja őket, itt veti meg nagyszerű könyvtárának alapját, itt rontja el szemét és írását, úgy hogy később semmit sem ír maga, mindent tollbamond. Egy egészen rövid aquilejai tartózkodás, mely alatt aszkéták rajongó társaságába kerül, meghozza számára is az elkerülhetetlen Sturm und Drang-korszakot, nyugtalan és szenvedélyes vére ellenállhatatlanul hajtja az aszkézis véglete felé. Még csak tapogatódzik, de a hívó szózatot már tisztán hallja: megindul Kelet felé. Antiochiában, Apollinaris előadásain, behatol a teológiai tudomány titkaiba, de eközben súlyos csapások ingatják meg lelke egyensúlyát, az amúgy is gyenge egészségű ember egész sor betegségen esik át s a sok szenvedés döntő lelki válságban gennyed ki: vigasztalódnék a zsoltárokon, de rétori műveltsége visszaborzad azok darabos-döcögős latinságától és - minden hiába - újból és újból Cicero van a kezében. Egy lélekbe markoló víziójában (22. levél) hallani véli az Úr rettentő ítéletét: Ciceronianus es, non Christianus! A pogány és keresztyén kultúra csodás ölelkezése ez: Lactantius a legszebb cicerói stílusban ír, s a pogány költészet ezernyi töredékét őrzik idézetei, Augustinust Cicero téríti meg, Prudentius Rómát minden kincses kultúrájával egy új, keresztyén hazaszeretet lángolásával öleli magához, a katakombák primitív művészete a pogány sírművészet szimbolikáját melengeti tovább, s menti át az új világba. A humanizmus ott kezdődik, ahol a keresztyén irodalom.

Négyéves chalkisi remeteségbe torkollik ez a sok testi és lelki izgalom. A chalkisi puszta remetéi közt keze munkájából él, majd hihetetlen önmegtagadással, éjjeli leckeórákon rabbinusoktól megtanul héberül, s innen kezdve egészen a teológiának él. De a magányosság vasfalait szétverik nyugtalan szárnyai, az anachoréta-élet fattyúhajtásai: a marakodás és a túlzó fanatizmus újra a világba kergetik. Konstantinápolyon át (hol nazianzosi Gregorios-szal, a nagy egyházatyával van találkozása) Rómába megy (382) s itt négy éven át a nagyszerű Damasusnak jobbkeze, bizalmasa, a keresztyénségnek ünnepelt tudósa, a római keresztyén arisztokráciának páratlan hatású lelki vezére. Marcella, Melánia és Paula azok a főúri hölgyek, kikkel legbensőbb barátságban van, s ezek közül is Paulával a legintimebben. Ezen a ponton kezdte ki a fáma, s tette helyzetét tarthatatlanná, éppen akkor, mikor Damasus halálával komoly jelöltje lett a pápai trónnak. És ezen a ponton sejthető életének tragikus válsága: a pápaságot a jelentéktelen Siricius nyeri el, Hieronymus sebbel a szívében, mint ifjúkori szenvedélyeinek lohadtával, most is, férfi-ambícióinak derékba roppanása után az ígéret földjére megy. Ezúttal az aszkézis elhatározottsága egész életére szól, egy kis ideges ide-oda utazgatás után végleg Betlehemben telepszik meg, s itt barátklastromot alapít, melyet csak a templom választ el az apácakolostortól, Paula alapításától. Íme, Paula utána jött, s élete végéig közelében maradt. Hieronymus viszonya Paulához s leányához Eustochiumhoz a legizgatóbb lelki problémák egyike, s még magyarázatra vár. Paula halála (404) soha nem gyógyuló sebet vágott agg szívén, s emlékezetére írott panegirikusának fájdalmasan bensőséges hangján átcsillog a gondolat, hogy a pápai méltóságot ezért a nagy és nemes asszonyért vesztette el, s hogy ennek halálával mindent elveszített. A középkor aszkétáinak imádságba fojtott szerelmei vetik előre ebben a viszonyban bágyadt sugarukat: Héloďse és Abélard tragikus szerelmére siklik gondolatunk...

Emberfeletti, éjt-napot egybefogó munkában ég el az aggastyán élete. Gigászi erőfeszítéssel befejezi bibliafordítását, mely ma is alapja az 1592 óta használatban lévő hivatalos szövegnek (Vulgata). Egymagában is egész életre szóló hatalmas munka volt ez, s a keresztyén világ ezt érezte: a tudós fordítót áradó magasztalással ünnepelte. Emellett azonban a kommentárok, vitairatok, teológiai értekezések, levelek egész légiója kerül ki dolgozószobájából, minden sorát, «min a harmatot várja egész Nyugat» s írásai «mint isteni lámpák gyúlnak ki az egész világon»: mundi magister - így emlegetik kortársai. Tudós nagyságát maga is tökéletesen érzi: innen hiúsága s türelmetlensége az ellentmondókkal szemben, levelezése Augustinus-szal mindennél mélyebben belevilágít jellemébe. Hippo püspöke nem ismeri el bibliafordítása abszolút értékét s néhány tudós magyarázatával is pörbe száll: Hieronymus keményen, gorombán válaszol s a két nagy doktor levelezésében - ha túlnyomóan udvarias formák mögött is - állandó ideges feszültség s (főképp Hieronymus részéről) keserű féltékenység parazsa izzik. Augustinus harmonikus egyénisége ebben a hol nyílt, hol titkos szúrásoktól, elkeseredetten ironikus vágásoktól vérző vitában is mint ragyogó antik szobor domborodik elénk, de minden emberi szimpátiánk az érzékeny, hiú, indulatos, civakodó, harcos, tudós, oroszlános aggastyáné, a betlehemi Hieronymusé.

Nagyszabású tudományos munkássága mellett jut ideje a tanításra is: tudományos előadásokat tart a barátoknak, s fiúiskolát alapít, melyben grammatikát ad elő, Plautust, Vergiliust s a többi klasszikus írókat magyarázza. A teológia szürke hamuja alól fölparázslik a klasszikus rajongás aranya: mindent elveszítve, s minden hidat fölégetve maga mögött, remeteségének hamvából diadalmasan lobban új életre a Ciceronianus. Mert valójában csak szunnyadt benne a rétori hajlam, írásaiban sokszor tudatosan kacérkodik a stílushagyományokkal: kiaknáz egy-egy kínálkozó antithesist, egy-egy «purpureus pannus»-t szívesen felaggat a komoly szavak szürke vázára s klasszikus idézetekben éldeleg. Ő, aki tizenöt évig nem vett pogány auktort a kezébe, aki ostobának nevezte Platont, s dühös kutyának Julianost a nagy leszámolás betlehemi börtönében: ugyanitt az aggság nyugodt éveiben boldogan békül össze ifjúkora szerelmes szenvedélyével, s innentúl pogány és keresztyén kultúra harmonikusan ölelkezik benne. Finom megfigyeléssel mondja egyik életírója, hogy Hieronymus, a klasszikus műveltségű keresztyén tudós, a humanisták őse, közéjük sorozzák őt egész kettős műveltsége, tüzes írói csatái, utazásai, emelkedett szellemű s intenzív római társadalmi élete. Egyik levelében mondja: Daemonum cibus est carmina poetarum, saecularis sapientia, rhetoricorum pompa verborum. Nos, Hieronymus, igazi humanista módjára bőven evett ebből az ördögök-eledeléből.

Az ellentétek embere, a végletek harcos, fanatikus katonája, vérbeli tudós, finom művésze a stílusnak. Törékeny alakja gigászivá nőtt másfélezer év alatt. Lelkemben úgy él, mint a San Pietro in Vincoli-beli Mózes; a keresztyénség haragos, fenséges Mózese: őt is Michelangelo teremtő vésőjének kellett volna márványba halhatatlanítania.