Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám

Dóczy Jenő: Egyedül
- Elbeszélés -

A tanár úr - negyven év körüli, tagbaszakadt, jól táplált, kissé pocakosodó tudós férfiú, az összes filozófiai tudományok doktora, több hazai és külföldi tudóstársaság rendes, rendkívüli és tiszteletbeli tagja, akinek az Élet értelme című könyve Leibnitzre támaszkodó, s azt továbbfejlesztő erős logizmusával különösen Németországban oly nagy feltűnést keltett, - a hetek óta tartó kánikula egy rekkenő délutánján ott állott a svábhegyi kis villa nyitott, fülledt teraszán és unatkozott. Tekintetét időnként el-elküldözgette a kilátás messzebb eső pontjaira, kelletlenül, tétován és az üresen tért vissza hozzá mindenünnen. - Sehol semmi. A város tikkadtan heverészett a bódult síkságon a nyári meleg petyhüdt levegőjében, a hegyek lankadt zöldje nem kínált a szemnek semmi üdítőt, s a jobb kéz felől gubbaszkodó kilátótorony nyurga kőtömege lomhán, erőtlenül hajlott bele a szürkésen kék égbe. - Sehol semmi elevenség, mozgás, életre ocsúdás, minden mindig ugyanazon a helyen. Napok óta mindig ugyanez a kép. Változatlanul. Csak a világítás foka más reggel, csak a kilátás tisztább a délelőtti órákban, s csak az unalom lankasztóbb az esti homályban.

A tanár úr, aki olyan sok mindent várt ettől a nyártól: pihenést, elmefrissülést, a jövő évi szellemi munkához energiagyarapodást, már az első időben kelletlenül vette észre, hogy nem úgy indul a dolog, ahogy várta. Mikor az elmúlt szemeszter utolsó óráit pergette le az alapvizsgák és szigorlatok tanteremszagú levegőjében, hányszor képzelte oda magát a kis svábhegyi villa kényelmes, régi bútorai közé, hol évekkel ezelőtt még az apja, ez a csöndes kis öreg budai polgár üldögélt, szájában hosszúszárú porcelánpipájával. - Friss, kedves programja volt mindenre, fejében az egész nyár képe színesen, biztos nyugodt körvonalakkal rajzolódott ki. Először is: nem fog sehova se menni. Itthon marad. Utazni, kedvére kószálni a világban, úgysem lehet, - ezt a nyarat csöndes semmittevésben fogja eldégálni ebben a sárgára meszelt kis házban, amit az apja építtetett még egy jóravaló budai pallérral. - Tyúkokkal fekszik és madarakkal kel. Reggelenként karlsbadi sós vizet iszik, s nagy sétákat tesz a harmatos fűvel szegélyezett hegyi utakon, - fogyasztó kúra, tüdőgimnasztika! rá fog férni kissé, mert az utóbbi időben a sok üléstől elnehezedett már, s lépcsőt járva érezte, hogy a szíve erősen kalapált a mellében.

A magára szabott programot egy pár hétig hurcolgatta, de hamarosan rájött, hogy valahol elszámította magát. Nem ment sehogyse a dolog. Unalmas volt. Fárasztóan unalmas. - Lélekbúvár létére nyomozni próbálta az okokat. Talán mégse volt eléggé kifáradva a tanév végén, s azért nem esik most jól ez az intellektuális böjt? De hát más években? Mikor az egész nyarat végigheverte a Földközi tenger apró szigetein, vagy világtól elvágott svájci fogadókban, nem érintkezve se halandóval, se halhatatlannal. Mikor naphosszat bámulta a locsogó zöld hullámokat, melyek megmozgatták a part kavicsait, s hűvös sós szagot lehelve magukból, elaltatták lelkét. Hogy el tudta nézni megállt szemmel a mozgó nagy vizet, az égen kóborló lusta felhőket, melyek tétovázva húzódtak idébb-odébb. A mindenség lanyha mozgalmassága enyhén himbálgatta gazdátlan figyelmét, mint csendes vizű folyó az elszabadult ladikot.

Ezekre a nagy, nyári pauzákra még csak egy könyvet se vitt magával soha, mégse érezte, hogy kevés önmagának. És most, mégis már hetek óta ez az üres, tartalmatlan érzés. Mintha hiányoznék valami. Folyton valamit vár, ami nem jön. Vagy talán valakit? De kit? Hát kije van neki, aki jönne? Hát van neki valakije? Volt - egyszer, régen, de az már - - - Régen volt.

Az az egy pár kollégája, akivel baráti viszonyt tart fenn, már elutazott a tikkadt városból, senki sincs itthon. Maga van.

Felállott a veranda szalmafonású karosszékéről, odalépett az esztergályozott fakorláthoz, s lenézett a hegy tövében nyújtózkodó milliós városra. - Maga van! Maga van egy millió ember között. Mert hisz' az a félórai távolság nem számíthat. Ha akarná, mindjárt lenn teremhetne közöttük, a lihegő körutakon, melyek még ebben a vak melegben se szüntetik robotos hajrájukat, s csak innen távolból tetszenek alvó kígyóknak. Ha akarná! De hát soha nem akarta. Mindig elvonatkozva élt a világtól, a tudományos kutatásnak, csendes szavú könyveinek. Kicsit büszke is volt erre a számkivetettségre, melyet önként vállalt, minden kényszerítő ok nélkül. Jól érezte magát így, a csendben, a nyugalmas rendben, a saját életében, mely annyira elütött a tömegek életétől, teljesen híjával volt az átlagfeladatoknak, gondoknak és örömöknek.

Ha köztük járt is, távol élt az emberektől mindig. Semmi köze se volt hozzájuk, nem érdeklődött irántuk, s érezte, hogy ő se érdekelné a többieket. Más élet, külön világ. De talán nagyon is más, túlságosan is elkülönzött élet? Talán nem is jó, nem helyes ennyire elszakadni az emberektől, az élettől? Emberek - élet? Kissé banálisnak érezte most is, mint mindig ezt a könnyű összekapcsolást. Mert máskor is kalandozott már ezen az ösvényen a gondolata, de nem úgy, mint most, mikor mintha orvosságos füvet keresgélt volna a nyomasztó érzéseire.

Igen, talán mégis csak többet kellene járnia emberek közé, csak azért, hogy köztük legyen, társaságban, ahol olyan jól értenek hozzá: többes számban unatkozni, ölni a perceket. Eszébe jutott Herbert Spencer, akiről valamikor azt olvasta, hogy mindig vattát dugott a fülébe, ha társaságba ment. De lám azért csak elment! Úgy látszik: szükségét érezte, hogy ne legyen folyton egyedül. Rávitték a társas ösztönök. - Neki is magának kellene közeledni a többiekhez, mert úgy látszik, neki van szüksége rájuk. Azok ugyan nem jönnek ő hozzá, de miért is jönnének. Mit adhatna ő nekik? Súlyos problémák nehéz megoldását. Kit érdekelne ez közülük? A mindennapi munka malmában őrlődő embereknek közömbösek a társadalmi lét törvényei, az élet értelmének, céljainak és értékének kérdéseire ők nem várnak feleletet. - Neki kellene leszállnia magányos oszlopáról, ha közéjük akarna vegyülni. De vajon volna-e még benne elég arravalóság, hogy maga is beálljon játékos színésznek abba a komédiába, melynek eddig csak a dramaturgiájával törődött. És vajon megérné-e a szerep a velejáró sok zaklatottságot?

Csapongó gondolatai e pillanatban egy tetszhalott emléket cipeltek tudata világos körébe, mint kicsi törpék Hófehérkét üvegkoporsóban. Egy halvány női arc tűnt fel előtte az évek ködéből, lassan rányitotta mély vizű szemét, s ez eleven bánatkútból könnycseppek buzogtak elő, végigperegve szomorú mosolyos arcán. Csak egy pillanatig tartott az egész. A következő percben már szétfoszlott a kép, nagy üresség maradt utána.

Elszomorodott. Bement a túlfűtött verandáról a félhomályos, hűs szobába és egy nyitott könyvespolcon keresgélni kezdett. Marcus Aurelius könyvét kereste, akinek nyugodt bölcsessége csüggedt óráiban annyiszor felüdítette. De nem találta kedvenc császárját, sem Senecát. Descartes két kiadásban is, Wundt egy kisebb munkája, James: mindössze ezek voltak, kiken pár másodpercig megült a tekintete. Ezek is még a múlt évekből maradtak itt, az idén nem hozott ki könyvet magával. Pihenni szándékozott, mikor feljött ide, kikapcsolni magát min-den-ből.

Kis ideig tétován, élhetetlenkedve tappogott, jött-ment fel s alá a tágas kerti szobában, kinézett a melegbe, megállt a szeme az órán: pont ötöt mutatott, - majd hirtelen elhatározással levetette a házi rokkját, felöltötte a szögön lógó hosszú, professzoros szalonkabátját, s pár gyors kézmozdulattal átkefélve magát, már meg is indult a hegyről meredeken lekanyarodó ösvényen.

- «Fél óra múlva lent leszek, két perc alatt villamoson beérek a lakásomba, magamhoz veszek egy pár jó könyvet, s hátha van levelem is».

Könnyedén, bár némileg szándékolt könnyedséggel haladt lefelé, fejét felcsapva, mellét, hasát kidűtve, botjával a poros bokrokat csapkodva, öntudatlanul is azon igyekezett, hogy testi frissessége kedélyét is felvillanyozza. De mire leért a hegyről, egészen ellankadt. - A meleg szinte elviselhetetlenül fülledt volt lenn a völgyben, a piszkos, zajos utcák tumultusa, a villamosok lármája idegesítette, az izzadt, fakó nagyvárosi arcok lehangolták, s mikor a háznak - ahol lakott - hűvös kapuboltja alatt levette kalapját, hogy megtörülgesse forró homlokát, már nagyon megbánta, hogy egy ideges ötletnek engedve idefáradt. Hirtelen eszébe jutott: hátha be se tud menni a lakásába. Sietségében az előszoba kulcsát fenn feledte a hegyen, a vénasszony meg el is mehetett hazulról.

Felkapaszkodva a lépcsőn, már éppen kíváncsi türelmetlenséggel meg akarta nyomni a csengő gombját, mikor észrevette, hogy az ajtó nyitva van. Jobban mondva, nem volt betéve, a tenyerét bedughatta a résen.

Csak állt, csak állt ott egy pár percig tanácstalanul, keresett valami gondolatot, amibe belekapaszkodhatnék. Az öregasszony, a takarítónő hagyta nyitva az ajtót, mikor elment hazuról? Ez a magyarázat látszott a legvalószínűbbnek. És már bosszankodott is, már szavakat, mondatokat fogalmazott magában, melyekkel az élhetetlen vénasszonyt fogadja majd, ha előkerül. De hátha itthon is van? Mindegy. Akkor is lehordja. Hogy lehet ilyen könnyelmű valaki! Nyitva-tárva hagyni az ajtót, hogy akárki bemehessen!

Akárki bemehessen? De hátha már be is ment? És talán benn is van? - Egy gondolat alatt elszállott a bosszankodhatnékja, megrebbent a saját ötletétől, a kiszámíthatatlan lehetőségektől.

Szétnézett maga körül a tágas lépcsőházban, mely mintha még mindig délutáni álmát aludta volna: sehol senki, nagy csend. Az emeleti folyosó másik végén egy réztábla csillogott az ajtón, egy híres orvos rendelője, mellette a kiírás: a doktor úr szeptemberig nem rendel. - A csend olyan átható volt, hogy még a vízvezetéki cső csepegését is hallani lehetett, pedig az a földszinten volt.

E pillanatban erős pattanás hangzott belülről. - A szíve, mely a lépcsőjárástól még most is gyorsabban vert, nagyot dobbant rá. Tisztán hallotta, valami pattant. Valaki van odabent! - - - Most már legjobban szeretett volna itt nem lenni. Miért is jött ide éppen most! - - - Éppen most? Mi az, hogy éppen most? Csak talán - - -

Ej, szamárság. Szó nélkül már nem fordulhat vissza, lármát sem csaphat ok nélkül, még nevetségessé válnék. Amiért az öregasszony nyitva feledte az ajtót - - -

Anélkül, hogy tulajdonképpen elhatározta volna magát valamire, kicsit beljebb nyomta az ajtót. Az könnyen engedett, nem nyikorgott, megtárult. Most már be lehetett látni az előszobába. - Félhomály. Csend. A lakás félig lesötétítve nyaralt. - Belépett. A megszokott környezettől, a rendes rendtől nekibátorodva pár lépést tett előre és talán már be is nyitott volna a dolgozószobába, ha hirtelen hangokat nem hall belülről. Letompított beszélgetést, két, vagy talán három ember, férfi szavát. Értelmüket nem bírta kivenni, de azt megfigyelhette, hogy a hangok jöttek-mentek, s közben megmozdított bútorok nesze is hallatszott. Kissé megkábultan figyelt a hangokra, teljesen megfeledkezve magáról és arról is, hogy gondolkozzék: mit tegyen. Ez a nem várt fordulat teljesen megzavarta. Idegzetét erre nem bírta beállítani. Az esze nem váltott, megállt s ő csak nézett, bámult maga elé, tehetetlenül minden elhatározásra, arra is, hogy előrelépjen, arra is, hogy hátramozduljon.

Talán óraszámra elállott volna ott érzékszervei teljes zsibbadtságában, ha hirtelen az egyik benti hang közelebb nem jön az ajtóhoz, s az a valaki, aki beszélt, kezét rá nem teszi a kilincsre. - Erre mint a tettenért gyerek ugrott félre, s mivel a kilincs már szemmelláthatólag lenyomódott, annyi ideje nem lévén, hogy a lépcsőházba kirohanjon, belapult az előszobából nyíló sötét folyosóba. - Éppen jókor, mert a dolgozószoba ajtaja kinyílt, s egy iparos kinézésű, tornainges, lüszterkabátos fiú némileg óvatoskodva kilépett rajta. Kezében egy reszelő, amit fitymálva nézegetett. Belülről még utasításokkal látták el, mert figyelve álldogált egy darabig, fejével ütögetve a hangokra. Majd hirtelen zsebrevágta a vasat, s türelmetlenül legyintve kezével kisurrant, becsukva maga után az ajtót. Vele együtt eltűnt a nyílás is, az előszobára sötétség borult.

Amint a tanár úr szeme hozzászokott a derengő homályhoz, úgy tisztult fejében a helyzet képe. Semmi kétség: betörők vannak a lakásában. És most dolgoznak a dolgozószobájában. Elmosolyodott e gondolatjátékra, s első ijedelme valami joviális derűben olvadt fel. Amennyire izgatta, ugyanannyira mulattatta is a bizarr szituáció. Betörők nála?! Az ő egyszerű kis lakásán! Melynek küszöbét csak félénk filozopterek, csendes tudósok szokták átlépni. Vajon, hogy térülhetett ezeknek a praktikus embereknek a figyelme éppen őfelé? Hát mégis észrevették volna az ő életét? És - - vajon mit csinálnak, hogy dolgoznak? Mit kereshetnek, mit találhatnak őnála?

Ha sikerülne észrevétlenül bejutnia a hálószobába, melyet a dolgozótól egy lefüggönyözött üvegajtó választ el, megleshetné őket. - Óvatosan lenyomta a kilincset és benyitott. A délutáni nap még odatűzött az ablakok leeresztett vasredőnyeire, s az átszűrődő fény derengő világosságában minden zaj nélkül jutott el az üvegajtóig, melynek tábláin villanyfény csillant keresztül. - Kicsit félrehúzta a függönyt és bekukkantott.

Mintha panoptikum nyílásán nézett volna be. Furcsa kép tárult elébe. A bútorok felborogatva, a szekrényekből kiszedett holmik, íráscsomók a szőnyegen és székeken szétszórva, s a fal melletti Wertheim szekrény előtt két munkászubbonyú férfi hajlong. Az egyik, az idősebb, deres, rövidre nyírt hajú, tüskés arcú, hajlott hátú kis öreg kezében egy iratcsomóval egykedvűen nézi: mit csinál a másik, aki valami fúrószerszámmal foglalatoskodik, nagy pontossággal apró lyukakat furkál a szekrény oldalába. - Az öreg hol a fiatalabb társa munkáját figyeli, hol az iratcsomóban lapozgat, érdeklődő szemmel. Vajon micsoda írások lehetnek? Mikor a kis öreg egyszer valamiért lehajolt a földre, s az iratokat közben hóna alá fogta, ez alatt észrevette a professzor, hogy az iratcsomó vékony pergamentbe van fűzve, s a borítékon vastag piros kézírás. Ah, semmi kétség: az ő Wundt-tanulmánya, amit tavaly felolvasott az akadémiában. - Igen, ez volt az a híres kézirat, mellyel annak idején a külföldi sajtó is annyit foglalkozott egy plágiumpörrel kapcsolatban, amely csaknem állásába került egy kis német egyetem professzorának, aki - ma is rejtély: hogyan? - oldalakat vett át magyar kollégája munkájából, a szerző nevének teljes figyelmen kívül hagyásával. A plágiumpör folyamán a bíróság céljaira ő maga piros tintával jelölte meg a tanulmány inkriminált részeit, s íme - a toprongyos kis öreg most épp ezeket a pontokat nézegeti teljes árbocra húzott figyelemmel. Hát mondja még valaki, hogy a komoly tudomány népszerűsítése halva született idea. Az igaz, hogy ő maga se hinné el e furcsa jelenetet, ha mástól hallaná, például a dicsekvésben határt nem ismerő kollégájától: Menenius úrtól, a «logographus»-tól.

Vajon mit fognak majd ismerősei szólani az esethez, ha majd az ősszel elmondja a tanári szobában, vagy a csütörtöki budai vacsorákon, hogy mint volt ő maga saját személyében tanúja, sőt mondhatni ellenőrzője a saját lakása kifosztásának. Mennyi tréfát faragnak majd róla! Szinte már látta is a kajánul hitetlenkedő mosolyt Loránd barátja arcán, mikor közkívánatra újra és újra elmondja a szokatlan látogatás históriáját. Bizonyosan abban kételkednek majd legjobban, hogy ilyen nyugodtan viselkedett. És csakugyan, hogy is lehet az, hogy szinte kipárolgott idegeiből a zavarnak és megriadtságnak az a narkotikuma, amely az első percekben elbódította? Úgy áll itt az ajtó mellett, orrát az üveghez lapítva, mintha ez a világ legtermészetesebb helyzete lenne és odaát nem is egy betörőbanda működnék. Betörők? Mennyiszer olvasta az újsághírek között és ő maga is hányszor mondta ki ez elképzelt fogalmat jelentő szót, míg végre most az élet idekanyarodott hozzá, s szinte helyébe szállította az empíriát, tessék indukálni, íme ezek azok: ez a kopott, szürke, tanulmányos kedvű kis öreg, s ez a jóképű fiatalember, aki olyan lelkiismeretes pontossággal dolgozik, mintha fizetnének neki érte, íme ezek a betörők. - Hányszor láthatta már őket eddig is az utcán, mikor még nem voltak betörők, s ki tudja: talán holnap, vagy holnapután, ha szembesítenék velük, talán már csak ő állítaná róluk, hogy betörők. Mert látszani egyáltalában nem látszik rajtuk semmi, ami elárulná őket. Most igen, most tényleg azok, egy fogalom konkretizálói, mert most munkában vannak, cselekvésük megmutatja szándékaikat, igazi lelki mivoltukat, de arcukon, kinézésükön semmi bélyegző jel, semmi, csak egy kopott kis öregember és egy buzgó fiatal. - Dolgoznak. Elvégzik a vállalt feladatot, s látszik: jól akarják megcsinálni. Ha lakatost hívatna, ha ő maga fúratná meg a szekrényt, az se csinálná különben. Talán még így se. És bizonyosan az se vágna másféle arcot.

Amint így nyugodtan figyelt és tűnődgetett magában, orrát és homlokát ritmikus ütemekben az ajtóüveghez nyomkodva, s egész testével előre dőlve ugyan, de arra is vigyázva, hogy egyensúlya meg ne billenjen, észrevette, hogy képzetek nyugtalankodnak elméjében, mintha felújulni akarnának. Ismerte jól és szerette ezt a lelkiállapotot, szokása szerint hagyta magát, várt, hogy a lappangó gondolat magától jelentkezzék. - Egyszer, a tudományos munka természetrajzáról írott kis füzetében finom lélektani kifejtését is adta, hogy az ilyen vajúdó pillanatokban hogyan kell viselkedni, hogy kell elősegíteni az elme autonóm munkáját. - - - Igen, igen, igen, persze, - - - az a tökéletlen impresszionizmus! Persze mindig mondta, váltig ismételte, hogy az impresszionizmus, mikor a felületi jelenségek rajzánál marad, s azzal kérkedik, hogy a lelket a külsővel jobban tudja kivetíteni, mintha direkt lélektanulmányba merülne, igen, hazudik, csal, hamisít, - - - az impresszionista ábrázolás hazugság, semmit se tüntet fel a lényegbeli igazságokból, sőt ha...

Csatt - - - puff - - - a másik szobából hatalmas csattanás, pergő zuhanás hallatszott. A páncélszekrény oldala ki volt fúrva, a kivágott acéllap csörrenve esett a földre. - A kis öreg megélénkült mozdulattal tette az asztalra Wundtot, s odalépett társához. - Egyre-másra huzigálták ki a szekrény apró fiókjait, kiforgatták a földre a sok jegyzetet, - - - mind, mind csupa írás, cédula, kézirat - - - Vajon megtalálják-e azt a pár ezres bankót, ami egy takarékkönyvbe volt bedugva? Nem, - - - nem jó helyen turkálnak - - - nem arra van - - - nem ott van.

A két kutató ember keze e pillanatban megállt, kinyújtva maradt a levegőben, mintha villanyütés érte volna őket... Feszülten figyeltek, homlokráncaik felfelé húzódtak, egymásra bámultak. Tartásuk meglapult, mint az ugrásra készülő macskáé... Most, e pillanatban meglátszott rajtuk, hogy tilosban járnak: betörők.

A dolgozószoba ajtaja felpattant, s az arcok abban a nyomban megenyhültek, a két ember alakja visszaközömbösült. Csak a tornainges fiú jött vissza, hóna alatt egy kis csomaggal. Meglátva a feltört szekrényt, lelökte a csomagot, s ő is sietve odalépett a másik kettő mellé... Kézről-kézre adták, bontogatták, nézegették a zsineggel összekötözött kéziratcsomókat, zsebkönyveket.

A tanár úr mosolyogva szemlélgette az eredménytelen munkát, már-már némiszerű részvétet is kezdett érezni irántuk, hogy a sok kutatás hiábavaló, sehol semmi pénzre váltható érték, mikor egyszerre egy halványzöld selyem, degeszre dagadt pénztárca került ki az egyik fiók aljáról. A három kereső szeme felcsillant, közelebb léptek a lámpához, hogy alaposabban szemügyre vehessék a tárca tartalmát.

A tanár úr is jobban előrehajolt, egész odasimult az ajtóhoz, arcát odanyomta az üveghez, s hirtelen... ráismert a tárcára. Heves vérhullám szaladt végig a testén, föl a fejibe, elborította, kipirította az arcát, lángolón gyulladt ki a szemében, a keze meg remegni kezdett. Kiáltani akart, de a szó csak a torkát fojtogatta, minden izgalma a kidülledt szemeibe meredt.

A tárcából apró rózsaszín levélkék potyogtak az asztalra, sok-sok aprólevél, mint egy kibomlott, hervadt rózsa tépett szirmai... Egy pár megsárgult fénykép... megint levelek... száraz, préselt virágok.

A kis toprongyos vénember, Wundt barátja csalódottan lépett vissza az asztaltól. De mikor látta, hogy a két fiatalabb milyen kaján örömmel csap le a finom levélkékre, újra közéjük állt, s korához nem illő durva hegyes röhejjel kapta ki az egyik fényképet a tornainges fiú kezéből. Piszkos, szemérmetlen kézzel turkáltak a tárca intim tartalmában, a hervadt illatú levelek között, vigyorgó szemük szennyes foltokat hagyott a halavány papíron.

A tanár úr kidülledt, vérbenúszó szeme kínnal falta a látványt, melle feszült, pihegett, mint a fújtató, agya forrott a lázba jött vértől, s izmai görcsösen rángatóztak. Teljesen elfeledkezve magáról, a durva szentségtörést látta csak, a betörő gazembereket, akik kifosztják, megrabolják, beszennyezik... keze agya helyett tenni, közbelépni akart valamiképp, s maga se vette észre: hogyan, mikor, szenvedélyesen megnyomta a villanycsengő kezeügyébe tévedt gombját. A csengő mint valami szabadulást kereső fájdalom sikoltott végig a levegőn, behatolt a szobák fojtott csendjébe és csak szólt... csak szólt, jajongott éles visító hangon. Szavában benne volt a professzor minden megkínzott, felszabadult energiája.

Az arcokon eltorzult a vigyorgó mosoly, a szemek, a szájak nyitva maradtak, a fejek a vállak közé kushadtak... a csengő elhallgatott.

Nem telt bele három-négy másodperc, az előszobában csoszogó mozgás támadt, egy ajtó nyikordult valamerről, és egy rekedtes, panaszosan virnyákoló hang megszólalt: «ki az? ki a csuda csenget?» - Csönd, megint pár pillanatig. A csoszogás, dörmögő motyogás közelebb jött, a dolgozószoba ajtaja megnyílt, s a keskeny nyílásban egy öregasszony dugta be a fejét, egy apadt nyakú, aszott fejű kis tyúk, pislogó, ijedt szemekkel. Csak tartotta, csak tartotta kezében a kilincset, bambán bámult a három megriadt, lesütött fejű emberre, s mikor egyszerre tudatossá vált szűk kis koponyájában a látvány, bevágta az ajtót, s eszelős visítással rohant kifelé. Még percek múlva is hangzott a mind messzebbre rohanó vércseszerű vijjogás, felferve a ház álmos nyugalmát.

A három férfi, mintha csak a vénasszony gyors megnyugtatása lett volna a céljuk, minden szó nélkül, egyik a másik után lábujjhegyen, kitárt karokkal, behúzott nyakkal kiosont a szobából.

Nagy, fáradt csend terült szét utánuk.

Hogy mennyi idő telhetett el, - egy perc? tíz perc? a professzor maga sem tudta, csak érezte: mint tér vissza vérének megszokott lüktetése. Fújtató melle lecsillapult, izmai, idegei elernyedtek. - Meg-megrogyó térddel, imbolygó lábakkal, fájó derékkal hajladozva, összeszedte a földről a szétszórt leveleket, gyöngéd kézzel összerakosgatta, a fényképeket hosszan elnézte s berakta újra mind a zöld selyem tárcába. Aztán odament az ablakhoz, s felhúzta a redőnyt. - A nyári nap éppen lemenőre készült, de még volt annyi kíváncsi kedve, hogy beszökjön a megtárult ablakon, s laza sugárkévét ontson szét a szőnyegen heverő füzetekre, a felborított székekre, s meleg fénnyel árassza el búcsúzóul a tanár úr megtört alakját, aki hosszú, bő szalonkabátjában, jóleső kimerültséggel állott a sugárözönben, bágyadt álmatag mosollyal ajkán... egyedül, ismét egyedül.