Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről

Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről
Negyedik rész

,Félek tőled, vén Tengerész,
kezed csupabőr, kemény,
sovány s magas vagy; barna, mint
a bordás partfövény.

Kezed csupabőr; lelkembe szemed
parázsló fénnyel üt...'
Ne félj, fiam! ne félj, ne félj:
én nem haltam velük!

A lakodalmas vendég fél, hogy szellem az, aki hozzá beszél,

Egyedűl, egyedűl voltam, egyedűl
a magányos tengeren
és nem volt szent, ki megkönyörűlt
magányos lelkemen.

Óh mennyi szép, derék fiú!
És meghalt mindahány:
de éltem én, s köröttem ezer
s ezer nyálkás puhány.

de a Vén Tengerész biztosítja őt testi életéről és tovább meséli szörnyű bűnhődését.

És néztem a rothadó vizet:
iszony és kín mindenütt;
aztán a rohadt fedélzetet: ott
a sok, sok hulla feküdt!

És megveti a nyugalom teremtményeit.

Fölnéztem az égre, de mikor imát
kezdtem: mindannyiszor
gonosz sóhaj sírt föl, s szivem
kiszáradt, mint a por.

Pillám letapadt: alatta hogy
sajogtak az üterek!
Rajtuk mint ólom ült a lég:
az ég, a tenger, a tenger, az ég;
- s lábamnál hullasereg.

És irigyli, hogy azok éltetnek, mikor oly sokan hevernek halottan.

Tetemük kiverte jeges veriték
s bomlás nem törte fel;
szemük, mely arcomba tapadt,
nem fordúlt rólam el.

Az árvák átka pokolba veri
mennyből is gyilkosát;
de jaj! nincs szörnyűbb, mint ha halott
szemek átka sújt reád!
S én mégis élek, bár szemük ért
kilenc napon-éjen át!

De az átok él ő ellene a halott emberek szemében.

A mozgó Hold az éj komor
boltjára fölkuszott
lágy-szeliden s körötte egy-
két rezgő csillag uszott.

Magányosságában és mozdulatlanságában fölvágyódik az utazó Holdhoz és a csillagokhoz, amelyek, - bár állani látszanak, - mégis folyton előre mozognak, és mindenütt övék a kék ég, az az ő kijelölt nyugvóhelyük, és szülőhazájuk és saját otthonuk, ahová bejelentés nélkül lépnek be, mint Lordok, akiket bizonyára várnak, és megérkezésükkor mégis csöndes öröm fogadja őket.

És gúnyos fénye a vízbe mint
tavaszi zuzmara hullt;
s hová árnyat vetett a hajó:
az ár, mint bűvös lángfolyó,
kínos-vörösre gyúlt.

A hajó árnyán túl vízi-kigyók
suhantak álmatagon;
csipkét fodroztak a víz szinén
s ha felágaskodtak, tünde fény
égett pikkely-nyakukon.

A holdvilágnál szemléli Istennek nagy nyugalomteremtményeit.

A hajó árnyában - láttam - amint
úszkáltak gondtalan:
kék, zöld s bársonyfekete szalagok
nyomán barázda vert habot:
villódzó, rőt arany.

Szépségük és boldogságuk.

Óh Élet! Élet! előtted a nyelv
hallgatni megtanúl! -:
szivemből buggyant dús szeretet
s áldás akaratlanúl:
megszánt az ég s ajkam áldást
mormolt akaratlanúl!

Szívében megáldja őket.

S egyszerre szivembe szökött az ima;
nyakamról leszakadt
az Albatrosz, s mint ón-köteg,
a mélységbe leszaladt.

A varázs kezd megtörni.