Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről

Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről
Első rész

Megy a Három, s a vén hajós
egyiknek elébe áll.
,Mért fogsz le, mondd, te vén bolond,
te tűzszemü Hószakáll?

A nászterem ajtaja nyitva, és
a násznagy én vagyok;
cseng a pohár, az ünnep áll,
zene döng és dob dobog.'

Aszott kezével fogja meg,
«Hajónk...» szól s szeme kigyúl.
,Kotródj tovább! Kotródj bitang!'
S a gyönge kéz lehull.

Egy vén Tengerész találkozik három gavallérral, akik lakodalmas ünnepre igyekeznek, és feltartóztat közülük egyet.

Fénylő szemével fogja meg -
bűvölten áll amaz, és
figyel, mint kis gyerek, ahogy
kívánta a Tengerész.

A Vendég most egy kőre ül,
némán, s hallgatni kész;
és így beszélt a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

Hurrá riadt, öböl elmaradt,
szálltunk a gyors habokon,
a templom alá, a domb alá,
s lángolt az őrtorony.

A lakodalmas vendéget megbűvöli az öreg tengerjáró ember szeme, és kényszerül meghallgatni annak elbeszélését.

És balfelől feljött a Nap:
tengerből jött fel ő;
lángolva futott s jobbról lebukott:
tengerben tünt el ő.

A Tengerész elmeséli, hogyan vitorlázott dél felé a hajó, jó széllel és kedvező időjárással, míg el nem érte az Egyenlítőt.

Mind feljebb, míg köre délben el
nem érte az árbocot...
- A Vendég most mellére ütött,
hallván, hogy pukkan a dob.

Belép a menyasszony; arca piros,
mint rózsalevél s remeg,
előtte vígan hintázva fejét
a füstös banda megy.

Mellére csapott, - de karja lehull
s újból figyelni kész;
s tovább mesélt a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

A lakodalmas vendég meghallja a menyegzői muzsikát, de a Tengerész folytatja elbeszélését.

Egyszerre szél zudúlt reánk,
gyilkos, kemény vihar
és délnek vert a fergeteg
iszonyú szárnyaival.

Rézsút dül az árbóc, a tat lemerűl,
- és mint aki vad hajszán menekűl
s bár ellene árnya eléri: tovább
fut s egyre előre tart:
úgy szállt a hajó, úgy vert a vihar
s közel volt már a Sark.

A hajót a Déli sark felé veri a vihar.

És jött a köd és jött a hó
és lett csodás hideg;
jöttek havas, árboc-magas,
smaragdzöld jéghegyek.

Zajlott a vad ár, zengett a határ,
vérrel lobogott az ég;
állat, növény: nincs semmi lény, -
mindent betakart a jég.

És jobbra jég és balra jég
és jég és jégvihar:
robbant, remegett, bömbölt, recsegett
az őrjöngő zenekar.

A hó és a félelmes hangok országa, ahol élő teremtményt nem lehetett látni.

Végül egy Albatrosz röpűlt
felénk, - tisztúlt a köd; -
köszönténk, mint szentet szokás,
az Úr nevével őt.

És ette az ételt, mit soha még,
és körbe keringve szállt:
mennydörögve széthasadt a jég
s hajónk új útra talált.

Míg egy nagy tengeri madár, név szerint: Albatrosz jött a hó-ködön át és nagy örömmel és barátsággal fogadtatott.

Jó déli szelet hozott s követett,
intő szava messzire-halló..
Mi csalta el? - játék? eledel?
vagy a hang hivogatta, a Halló?

Felhők, ködök; árboc fölött
kilenc nap ott gugolt;
mig az éjszakát köd-füstön át
telecsillogta a Hold.

És lám! az Albatrosz jó ómen madara lesz, és kíséri a hajót, mikor az Észak felé fordul a ködön és a lebegő jégen át.

,Az égre!... Szemed, vén Tengerész,
mily pokoli tűz üli most?...
Mért oly feketén...' - Nyilammal én
Lelőttem az Albatroszt.

A Vén Tengerész barátságtalanul megöli a jó ómen kegyes madarát.