Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám

Laczkó Géza: Cardinalis Pázmány (1570-1920)

Abban a kis vidéki gimnáziumban, amelynek boltíves termeit mielőttünk századokkal a kis Pázmány Péter is megülte, pedagógiai hivatalossággal kétszer tárgyalták velünk a harcos jezsuiták utódai, a szelíd piaristák a magyar bíboros Cicero életét és műveit. S hogy, hogy nem, talán azért, mert sem Ciceróról, sem a bíborosság mivoltáról nem rendelkeztünk bővebb és világosabb ismerettel, Pázmány alakja beállt szolgálatkész emlékezetünkben a minden tiszteletre méltó nagyok sorába, akikről megtanultuk, hogy nagyok, hogy minden tiszteletre méltók, de hogy miért nagyok, miért tiszteletre méltók, az valahogy elsikkadt a fegyelmezés és a kalkulusért tülekedés zajában. A történelem órán megállapítottuk, hogy nagy államférfiú, s ilyenkor Szilágyi Dezsőre gondoltunk, akiről akkoriban az újságok ugyanezt állapították meg, az irodalomtörténeti órán «beelméztük», hogy a legnagyobb magyar szónok és hitvitázó, s ilyenkor tudós főtisztelendő urunkra gondoltunk, aki a nyolcadistákkal már el-elvitázgatott, s pompás beszédekkel szokta volt nyitni és zárni az iskolaévet.

Tudtuk az életrajzát, olvastunk tőle négylapnyi szemelvényt, s közben törtük a fejünket, mi különös államférfiúi nagyság van abban, ha az esztergomi érsek, Ferdinánd kitűnő államférfia barátságos érintkezést tart fenn a protestáns erdélyi fejedelemmel, s miért nagy író valaki, aki 1613-ban úgy ír, hogy 1902-ben minden fáradtság nélkül megértjük, s egy-egy szaván jót nevetünk. Mikor az önképzőköri elnökség konzulságára emeltettem, a prokonzul egy házsongárdi séta alatt komoly képpel közölte velem, hogy Pázmány írói jelentősége kissé túlcsigázott valami. Ekkor eszembe jutott a mozgó csiga, amellyel a zsákokat húzzák fel a malom ablakába, a kötél néha nagyot rándul, a zsák felszalad a csigáig, ott megakad, tehát túl van csigázva. Így lenne a dolog Pázmánnyal is?

Be kell vallanom, a probléma nem foglalkoztatott túlon túl soká, hisz annyi problémával kellett megküzdenem. S azt is bevallhatom, hogy eddigi életemben alig tettem egyebet, minthogy a gimnáziumban felhabzsolt problématömeget igyekeztem egyenként megoldani.

A Pázmány-probléma megoldására elég későn került sor. Közben és egyebek közt tudniillik átléptem a francia kultúra universitásának küszöbét, s ha eleinte ugyanaz az ámulat fogott is el, mint amelyik Adorján püspök szemeit nyithatta tágra, amikor a párizsi főiskolán kezébe nyomták Dares Phrygiust, csakhamar rájöttem, hogy a feladott problémákhoz errefelé a megfejtést is mellékelni szokták, hamarabb jöttem tisztába Francois Villon-nal, Adam de la Halle-lal, hogy Victor Hugot, vagy Balzacot ne is említsem, mint Balassival, Sztáraival, Jókaival és Keménnyel. Mert mégiscsak furcsa volt, hogy Balassa Bálint a legnagyobb magyar lírai költők egyike a három közül és nem olvassuk, Sztárai nyúlfarknyi darabjait csak nehezen hozzáférhető akadémiai kiadványokból kellett kiásnunk, ha el akartuk olvasni őket, Jókai nem nagy regényíró, s mégis mindenki őt olvassa, Kemény a legnagyobb magyar regényíró, s az egész osztályban csak én, meg Kuncz Aladár olvastuk szívvel.

Azóta megtanultam, hogy a magyar szervezeti diszpozíciója szerint nomád nép, hagyományai könnyen felejtő emlékezetének könnyen bitangba menő kincsei, minden férfi új sátrat üt magának, s szellemi vagy kőépület, amelyen nemzedékek, századok építenek, szinte ismeretlen előtte. A percnek él, s minden perce küzdelmes egy ezredév óta.

Én is felütöttem a magam sátrát, árbocfájára felaggattam egypár képet, s most a Zrínyié mellől leveszem a nagy kardinál képe mását, s kérem a soraimon keresztül velem társalgót, nézzük meg jól együtt. Egyúttal és elöljáróban bocsánatot is kérek tőle, hogy ennyire alanyi, s nem állítmányi hangot használok, de erősen fejlett utánzóképességem az oka, mert ha van közvetlen író, akkor Pázmány mindenek felett az.

*

A legnagyobb magyar politikai, társadalmi és gazdasági züllés idején fakad fel a Tiltakozás Luther és Kálvin ajkán a kereszténység akkor értelmezése, formája és gyakorlata - a pápistaság - ellen. A tiltakozók úgy találják, hogy az Egyház tekintélye azért romlott meg, hogy az igaz buzgóság azért hagyott alább, mert Krisztus tanítását Krisztus helytartói meghamisították: vissza kell tehát állítani a krisztusi tanokat eredeti tisztaságukba, s az Egyház tekintélye, a hívők buzgósága újra az lesz, ami régen volt. Megindul a reformálás, a reformáció munkája, s az első idők erkölcsi és eszmei zavara, háborgása után a tekintély uralma, bár ketté oszolva, a hitbuzgóság, bár számtalan felekezetre bomolva, újra helyreáll. A pogánykodás a reneszánsz életművészete, féktelenkedései után újra vezércsillagává válik Európának a vallásosság. Vannak újra hitbuzgó hívők, vannak újra jó pásztorok, égi malaszttal felkent igazi papok, jezsuiták és prédikátorok.

Ez a reformáció, s ellenreformáció mérlege az ország határain kívül.

Nálunk a lelkiismereti, s egyházkormányzati kérdés politikával komplikálódik, mert nálunk filozófia, fejviselet, pedagógia, ruhaszabászat, esztétika és villanyos tarifaemelés, minden, de minden politikával komplikálódik. Ha a francia homo artisticus, ha az angol homo constitutor, ha a német homo philosophus, ha a szláv homo mysticus, akkor a magyar homo politicus. E téren csak az új-görög lenne hozzá fogható.

Egy szellemes és erőszakos prédikátor fejti ki először bőven a régebbről lappangva terjedő állítást. A csizma azért drága és silány, a közigazgatás azért rossz és erőtlen, azért követjük el a politikai baklövések egész sorozatát, azért részegeskedik mindenki, s azért kapott lábra a fajtalankodás, s azért van az, hogy Isten

«...szent nevének nincsen tiszteleti,
Ártatlan fiak vérének böcsületi,
Jószágos cselekedetnek nincs keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti.

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, emberölés és örök tobzódás...»

mert az igaz kereszténységet meghamisították, egyszóval, az emberi sors azért nyomorúságos, mert az alátámasztó elvi alap hibás. Minden szükséges különbség hangoztatásával és fenntartásával nem ugyanezt halljuk-e immár két esztendeje reformátoroktól és ellenreformátoroktól? Magyari István nem nagyon gondolta meg, mert meg se gondolhatta, hogyha tanításának végeredményeit akarjuk levonni, odajutunk, hogy parázna, gyilkos, tobzódó, rossz magyar egyet jelent a katolikussal. Ámde mi történt? Megvolt az új elvi alap, épület is emelkedett már rá, nem is egy, s a sors mégiscsak nyomorúságos, s az ember általában mégiscsak gonosz maradt a pápa aklában éppúgy, mint Luther és Kálvin erős várában. A reformáció tehát szükségképpen magában hordozta csírául az ellenreformációt, s ezért érthető, hogy a legbuzgóbb protestáns családokból támadtak legtüzesebb bajnokai, s hogy a főúri családok és számtalan jobbágyaik, ahogy előbb protestánsokká lettek, az ellenreformáció megindulásával siettek visszatérni az egyedül üdvözítő anyaszentegyház karjai közé. Csalódtak. Hiába lettek lutheránussá, kálvinistává, Magyarország csak nyomorú helyzetben volt. Ahogy az «új hit» terjedése idején mentül jobb magyar volt valaki, antul nagyobb hévvel tért át, úgy most, mentül tüzesebb szeretettel csüngött nemzete sorsán, antul hamarabb tért vissza elhagyott hitéhez. Ez azonban nem azt jelenti, hogy politikai számításból csereberélték a plébánost és prédikátort, prédikátort és jezsuitát, nem! Lelki megújhodás szükségét érezték, a gyorsan terjedő protestantizmus azt a hitet keltette bennük, hogy e megújhodás csak egészen új alapokra való helyezkedés árán érhető el, míg Pázmányék be nem bizonyították előttük, hogyha a házadban való élést tűrhetetlenné tette számodra a féreg, penész és nedvesség, ne rombold el, hogy újat építs helyébe, amelyben sem ágyad, sem pohárszéked nem állhat a régi helyén, hanem fogj hozzá, vágasd le a vakolatot, tapasztasd be, festesd ki újra, s úgy a régi új lesz és mégis a régi, a megszokott az marad, amibe beleszülettél.

Mi kell ahhoz, hogy ilyen körülmények közt valaki az ellenreformáció vezérévé lehessen? Először az, hogy maga, vagy a családja is végig csinálta légyen az áttérések szenvedő kálváriáját, hogy ahhoz a rendhez, csoporthoz tartozzék, amely eltanulta a prédikátorok minden fogását, átvette minden harci eszközét, megtoldta a világi és egyházi tudományokban a zaklatott életű prédikátorok tudományát meghaladó készültséggel, fanatikus, erőszakos, szívós, közvetlen, harcrakész, szigorú és nyájas, mint amazok, - hogy jezsuita legyen. A prédikátor művelt volt, de főleg hebraista és bibliaismeről; a jezsuita ezek mellett egyházi és világi történész, ciceronista és virgilista, a szentatyákból nemcsak az érvül felhasználható helyeket ismeri, példáit akár Suetoniusból is merítheti...; a prédikátor merev és parancsoló, csak a maga zord nyelvét beszélő prózai apostol, a jezsuita a főurak közt főúr, a nők között gyöngéd lelkiorvos, a parasztok közt okos paraszt, magyar a magyarral és csillagvizsgáló, ha kell, mert a kínai császár igen érdeklődik a csillagászat iránt, s az ügyes térítőnek elsősorban az uralkodó jóindulatát kell megnyernie; a prédikátor jó harcos, de magányos vitéz, a jezsuita a szóval és tollal küzdők új lovagrendjébe tömörül, s mint a katonát felsőbb parancs, úgy dobja őt is a rendfőnök Nagyváradról Rómába, Rómából Grázba, Grázból Nagyszombatba, vagy... Afrikába. A protestentizmus sohasem tudott megszervezkedni; a jezsuita rend pedig protestáns prédikátorok erős szervezete - protestantizmus nélkül.

Pázmány Péter elsősorban jezsuita, rendje minden ékességével díszítve, s minden hibájától mentesen. A jezsuita legnagyobb hibája a durvaság volt. Pázmány egy cseppet sem durva, s ne mutassanak itt nekem az igen tisztelt tanár urak azokra a bizonyos nyers helyekre olyan írásműben, amely abban az időben keletkezett, amikor az ország egyik legelső jogászembere és főura komoly meggondolás és levelezés tárgyává teszik, vajon ne provokálják-e a magyarság ellenségét, Porcia herceget egy excrementumos fehérneműdarabnak címére való elküldésével. Megnyugtathatom őket, Pázmány van olyan finom, mint Bossuet.

Másodsorban teológus. Temesvári Pelbárt óta és mellett a legelső magyar hittudós. A század két tengelye a kard s az érv. A kard elméletének, a hadtudománynak Zrínyi a nagymestere, az érv elméletének, a hittudománynak Pázmány. Méltó társa a louvain-i nagy tudósnak, a toszkán Bellarminnak. Bellarmin az Európának, ami Pázmány Magyarországnak. De egyikük sem azok közül a tudósok közül való, akik rejtelmes és rejtett kutatásokat űznek vogul képzők, etruszk feliratok, belső tibeti tájszólások és a Csung vagy Tang dinasztia történetírói körül. Az ő tudományuk a legszorosabb kapcsolatban van a mindennapi élettel, olyan tárgyról szól, amelyet a kardforgatók is igen jól ismernek, olyan közönségnek szól, amelynek női is alapos teológiai műveltséggel bírnak. Ellenőrzésük végett nem kell Regulyval, Stein Auréllal útrakelniük, könyvtárakat és lelőhelyeket átkutatniuk, egyszerűen emlékezetükhöz fordulnak. Próbáljon meg ma valaki olyan politikaelméletet írni, amely feltétlen veri az összes politikai szatócsokat, ha sikerül neki, korunk politikai Pázmányává lesz, aki mindent tud, amit kortársai tudnak, s tetejébe, ugyanazokból a forrásokból, ezerfélét, amit kortársai észre sem vettek. S akkor igazán nem volt gyerekség teológusnak lenni, amikor súlyos megrovásra ad okot, ha valaki elnézésből Judit helyett Susánnát ír egy helyt, s azt állítja a Suscitabo super oves pastorem unum mondatról, hogy Isaiás 54. részében található, holott ezek Ezechiel szavai, hozzátéve, hogy a kor írásai hemzsegnek a teljes és vonatkozó idézetektől, hivatkozásoktól, a forrás mindenkori pontos megjelölésével, s amikor a vitatkozók egy hibás mondatot vagy szót sem engednek el ellenfelüknek. A teológia volt az akkori időnek társadalomtudománya. Képzeljenek el hát egy szociológust, aki a legrégibb elmélet alá rendelve minden azóta előállt megállapítást, győztes vezérként és apostolként kerül ki a harcból, amelyet erővel-idővel egyként győz.

Harmadsorban magyar, akinek politikai hitvallása, hogy a magyarság a katolicizmussal áll vagy bukik, s a katolicizmusnak egyetlen támasza a Habsburg-ház, amelynek viszont túlzott dinasztikus törekvéseit tompítani, lenyesegetni ott van az erdélyi fejedelem, aki, mint magánember, s belpolitikailag eretnek, de külpolitikai szempontból mint alkotmányunk egyik őre, szabadságjogaink biztosítéka, igaz magyar.

Negyedsorban író.

Az idők azonban úgy fordultak, hogy jezsuita volta, tudománya és politikai szereplése teljesen a régmúlté, a történelemé, s a negyed-sorból elsősor lett. Ő maga nem sokat törődött író voltával, azzal, hogy művész és nyelvalkotó, míg minket ma főképp ez az oldala érdekel.

Pázmányról régebben azt tanították, s ma is hirdetik, hogy népies. Egy újabb nyaktekercs megállapítja róla, hogy műveivel elősegítette a tiszavidéki nyelvjárásnak általános használatát, s így az irodalmi nyelv kialakulását. Az első nem úgy van, az utóbbiból el kell vetnünk a megszorításokat.

A XVII. században nem volt népies és irodalmi nyelv. Egy nyelvet, egy fajta mondatfelépítést, szólamkincset, szókincset használt úr és paraszt, író és beszélgető. Az egyik, csakúgy, mint ma, jobban és szebben tudott magyarul, mint a másik. Vitnyédynek zavaros, kapkodós, nyúlós stílusa volt, Zrínyi a közmagyar nyelvtan alapelemeivel állt tájszólásos hadilábon, s tájszólása távoli, elég ismeretlen csengésű volt, ez a drávamelléki ízű beszéd nagyon kihangzott a túlatiszai és duna-tisza-közi nagy hangversenyből. Pázmány tehát nem népies szólásokkal gazdagította az irodalmi nyelvet, hanem az akkori köznyelvből megteremtette a magyar irodalmi nyelvet. Ami ma népiesnek hat nála, azok azok az elemek, amelyeket a Faludiak és Kazinczyak Nyugathoz simuló farigcsálása, a XVIII. század selypítése, s menthetetlen kávénénikés finomkodása kioperált az irodalmi nyelvből.

A dolog úgy áll, hogy a magyar nyelv történetében a következő egymástól élesen elkülönülő időszakok ismerhetők fel: a kódexek nyelve, az ó-magyar, a XVI. és XVII. század nyelve, a közép-magyar, ebből születik meg Pázmány kezében a modern magyar irodalmi nyelv, amelyet a XVIII. század magas logikai rétegekbe emelve elnyugatosít, a XIX. század főleg Arannyal visszamagyarít, s a XX. század ismét elnyugatosít (a nomen itt nem omen!). Ahogy a francia prózát Pascal alapítja meg, úgy alapítja meg a magyart Pázmány.

A tiszavidéki nyelvjárással meg úgy vagyunk, hogy ahol nincs nemzeti királyság, a honi talajnak egy bizonyos rögéből kinövő dinasztia, amely saját nyelvjárását uraknak, udvaroncoknak kötelezővé téve általános köznyelvvé emeli, ahogy az a franciánál történt a Capet-kî le-de-france-i nyelvjárásával, ott az a nyelvjárás lesz természetesen az irodalmi nyelv gerince, amelyet a legnagyobb területen és központi fekvésű területen, s a legtöbben beszélnek. Szóval, a tiszavidéki nyelvjárás Pázmány nélkül is irodalmi nyelvvé vált volna, mert ez volt az a tájszólás, amelyben a keletről és nyugatról jövő lokális furcsaságok egy közös nevezőre hozódtak. Pázmány tehát nem népieskedő, nem elősegítő, hanem teremtő, s az csak természetes, hogy abból teremtett, amiből a földrajzi és nyelvi viszonyok kényszere alatt teremtenie kellett. Máskülönben is fura azt hinni, hogyha valaki, akit gyerekifjú (15 éves) korában elszakítanak a Tisza vidékéről, hogy Krakkóban, Bécsben és Rómában tanítsák latinul, s a ki férfivé serdülve hét évig tanít Grázban, harmincegy éves korában tizenhat (a legfogékonyabb tizenhat!) esztendeig tartó távollét után Nyitramegyébe, majd Nagyszombatra kerül - hazajövet szülőföldje nyelvét fogja irodalmivá tenni, vagyis a férfikor delén a gamó nagyon is elhomályosodhatott emlékeiből fog egy új nyelvet építeni. Nem! Pázmány azt a magyar közbeszédet véste rodini szerszámmal irodalmi nyelvvé, amelyet egyként használt a nádor, a tiszai halász, a Krakkóba bort szállító, a bécsi magyar fuvaros, s a Rómába került alföldi fiú kispap.

Mi adja mégis, ezen túl és felül, Pázmány írói egyéniségét? Mert nem mindegy, hogy eszközt, amely mindnyájunk közös kincsévé válik, milyen művész állít össze.

Szabad legyen a tanár urakkal itt is némi ellenkezésbe lépnem. Pázmány főművéül, az Imádságos könyv mellett a Kalauzt szokták megjelölni. Prédikációit mellékesen említik. Ezzel szemben magányos sátramban a következő megállapításokhoz jutottam.

Imádságos könyvének tartalma nem eredetibb egyéb imádsággyűjteményeknél, s így tárgyalása a teológiára tartozik. Irodalmivá stílusa, az a magyar próza teszi, amelyről az imént beszéltünk. Egyénisége szükségképpen háttérbe szorul, mert - ő is tudta - a mindenkinek való ima nagyon egyéni nem lehet. Előadásmódjából, amelynek a széles tudás és a mindennapi élet körülményeivel való szoros összefüggés a jellemzője, imakönyvben, ahol tudását nem csillogtathatja, ahol éppen a mindennapiságból égnek nyúló lajtorját a hívő lábai alá, csak az marad meg, amit a tárgy ünnepi, ihletett volta megtűr: sajátos precizitása és magyaros mondatfordulása. Pázmány remek, de fél remek.

A Kalauz elévült munka. Elévült, mert a XVII. századi teológiai szőrszálhasogatás mindkét részről elintézett dolog. Ami benne teológia, s majdnem minden az benne, ma csak a retrospektív szakembert érdekli. Nagy tudása is teher gyönyörű mondatain, amelynek kerek hömpölygését hivatkozások és idézetek teszik szaggatottá. Ami ezen felül marad, az jobban, szebben és teljesebben megvan a Prédikációkban is.

Pázmány főműve a Prédikációk.

Itt ismerjük meg igazán lebilincselő írói egyéniségét. Pázmány, a rideg, számító politikus, a fölényes vitatkozó, itt olyan gyermekien naiv, mint Petőfi, bájosan közvetlen, mint Jókai, zord, mint Teleki László, komor, mint Kemény, élettől duzzadó, mint Rabelais, s misztikusan finom, mint Dante. Prédikációi bölcselő líra - prózában. A prózai líra terén nincs hozzáfogható az egy Eötvöst kivéve.

Mily rabelais-i eleven plasztikum van e sorokban: «(Az ördög) addig mutogatá Éva anyánknak a tilalmas gyümölcs szépségét; addig dícsíré gyönyörűséges ízit, addig köszörűlé torkát és nyelvét; addig viszketetteté gyomrát; addig hitegeté kivánságát és csalogatá akarattyát, hogy beleharapa a veszett asszony: együtt az almával, a pokol horgát elnyelé, az ördögi mérget bészívá, melly az egész emberi nemzetnek fogát megvásolván, keserűségének ártalmas ízit most is szájunkban hatta»!

Mily bájosan naiv emitt: Krisztus példát mutatott a mértékletességre. «Ha lakodalomba ment: oly helyre ment, ahol a bor idején elfogyott. Ha szomjuhozott, epét és ecetet kóstolt, mely kedvetlenítette, nem édesgette torkát. Ha enni akart: egy darab sült halacskával és lépesmézzel elégedett. Ha vendéglette a sokaságot: öt árpa kenyérrel és két halacskával... stb.»

Számtalan ilyen példát hozhatnánk fel a megkockáztatott általánosítások illusztrálására. Mégis, mindent összevéve a rabelais-i elevenség és folyamatosság jellemzi Pázmányt: «C'est un Rabelais chaste!» - mondhatná a francia. Ugyanaz a széleskörű ismeret, ugyanaz a szédítő és pontosan eszmetársító emlékezőtehetség, ugyanaz a reális vaskosság, ugyanaz a plaszticitás, ugyanaz a humor, ugyanaz a változatos hang, mint Gargantua és Pantagruel halhatatlan apjánál. Csakhogy ez a Rabelais kiábrándult a reneszánszból, abbaye de Thélčme-ből átköltözött a nagyszombati rendházba, vidám gallusból komoly magyarrá fordult, s a világi örömökről szemét a mennyei örömök felé fordította, hogy «mikor az utólsó sentencia kiadatik... az igazakkal örüllyünk és vigadgyunk örökkön örökké. Amen»