Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos

Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
(Elbeszélés)
XI.

Múltak az évek. Ezalatt pedig kevés történt, majdnem semmi.

Gyula két év múlva nagyobb pénzhez jutott a megbízatása folytán. Most már nem kellett nélkülözniük, operába jártak, külföldi fürdőhelyeken nyaraltak.

Tíz évre Vilmának újabb gyásza lett: meghaltak szülei, előbb a gyógyszerész, aztán a gyógyszerészné. Mind a ketten már túl voltak a hetvenen. Leányai nagy sírással és tisztességgel temették el őket. A hosszú fehér házat, melyben annyit vigadtak, eladták, de most derült ki, hogy annyi volt rajta a teher, hogy örökségük alig maradt. «Elmuzsikálták» mondták a városban.

Valami élelmes, fürge vaskereskedő vette meg a házat, aki falait átfestette, belsejét átalakította, a «Szent Anna» gyógyszertár helyiségébe pedig beköltözködött a vaskereskedés.

Meg se lehetett ismerni.

Most idegenek voltak itten is.

István ötvenéves korában megőszült, lelkében megöregedett. Nyíltan beszélt a halálról, saját haláláról is, az öreg emberek közönyével, akik már egynek tudják magukat a földdel és nem éreznek részvétet semmi iránt. Pápaszemet viselt. Fogai gyengültek, ínye vérzett. Mikor beharapott a kenyérbe, piros lett a kenyér bele. Évekig járt a fogorvoshoz, aki aranyhidakat, műfogakat szerkesztett szájába.

Szomorú mosollyal tűrte az életet.

Éjjel, mikor nem tudott aludni, szobájából hallgatta egy kutya ugatását, mely valamelyik szomszédos ház udvarából hangzott át. Ez a kutya az éjszaka egy bizonyos órájában kezdett el ugatni, aztán kicsit elpihent, de hajnalban újra ő keltette fel. István sohase látta, de bizonyos idő múltán már valami láthatatlan barátság fűzte ehhez az ismeretlen kutyához, figyelte dührohamait, kitöréseit, szűkölő és visszavonuló vinnyogását. Az árnyakat kergette az udvaron. De ha sütött a hold, akkor egész éjszaka virrasztott, minden lombzörrenésre fölneszelt, orrát nyilván a magasba emelte és úgy vonyított hosszan, keservesen. Istvánt majdnem szórakoztatta ez a nevetséges gyötrelem, ez a soha-véget-nem-érő szenvedés. Mint egy idegbeteg üvöltött ez az állat, mint az őrült, aki egész életén az üldöztetési mánia rémeivel küszködik. Majdnem ilyen minden kutya. Pedig az emberek az állatok nyárspolgárjának tartják a kutyát.

- Szegény - gondolta - ő se tud aludni.

Vilma öregedő éveiben megszerette a zenét, hangversenyekre járt az urával együtt.

István a társaságokban találkozott vele, ahol zongoráztak, hegedültek. Egymás mellé ültek, félre a vidám ifjúságtól, egy pálma alá. Ha beszéltek, akkor csönd volt szavukban:

- Schumann - mondta Vilma - a «Kindersszenen» - és könnyet törölt szeméből.

István egyszer így szólt:

- Múltkor azt mondtad, hogy csütörtökön történt. Vasárnap volt. Csütörtökön mind éjfél után jöttem haza. Aznap pedig már tízkor otthon voltam.

- Igen - mondta Vilma - igazad van, vasárnap volt.

Máskor Vilma kezdte:

- Ma láttam a játékosboltban egy mackót. Egészen olyant. Emlékszel, hogy félt tőle?

- De aztán megszerette - emlékezett vissza István - még az ágyába is magával vitte.

Így tisztáztak mindent, a legapróbb részletekig.

- Mi lett Annából? - kérdezte egyszer az asszony - azóta semmi hírt sem hallottunk felőle.