Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Zsadányi Henrik: Sima életpályák

Zsadányi Henrik: Sima életpályák
I.

Már nem emlékszem, melyik jubileumát ünnepelte Sarah Bernhardt, hiszen annyiszor állott meg határköveknél, hogy leghívebb rajongója sem lenne képes valamennyit számon tartani. Csak azt tudom, hogy a köztársasági elnöktől lefelé mindenki hódolt neki, mindenki igyekezett neki valamilyen kedvességet mondani, szóban, írásban, virággal, ajándékkal. Jules Claretie, ha nem csalódom, a Comédie igazgatója volt abban az időben, látva a hódolatnak már-már a mennyezetet verő halmazát, a bámulattól szinte megdermedve fordult a művésznő felé:

- Mondja, hogy tudott idáig eljutni?

Sarah Bernhardt ránézett és így szólott:

- Úgy, hogy dolgoztam, mint egy mosónő és egy igavonó barom együttvéve.

A francia színésznőnek ez a dicsősége tetőpontján való megállapítása, (amikor az ember, nemde, mégis csak szíve legmélyéről szedi elő az igazságokat), nem lepte meg Claretiet és a színházzal foglalkozó embereket. Ezek jól tudják, hogy a színészpálya egyáltalán nem olyan, mint amilyennek némelyek hiszik, s amint azt a színházi lapok fényképeiből és pletykáiból maguknak elképzelik. Nem az a könnyű pálya, ahol csak egyszerűen kopogtatni kell s beeresztik a hölgyeket és urakat, leültetik őket a dús fizetéssel, dicsérő bírálatokkal, tisztelők mesés ajándékaival, csillogó népszerűséggel és hetenként mindössze néhány órai munkával, (s micsoda kellemes munkával) megrakott asztalhoz. Ezek jól tudják, hogy ez az élethivatás igen szürke, igen prózai és igen nehéz napi robottal van kikövezve. Attól a pillanattól fogva, hogy a férfi vagy a nő kimondja lelkében az elhatározó szót, «színész leszek, vagy énekes leszek,» gyötrődésteljes munkája megkezdődik. Ezt a mesterséget, higgyék el a nemzetgyűlési képviselők, éppen úgy meg kell tanulni és tökéletesíteni, mint akármilyen más polgári foglalkozást. Egyik könnyebben, a másik nehezebben halad előre, de mindnek tanulnia, küszködnie kell, neki kell a vállát feszítenie, ha valamit meg akar fogni.

A végtelenül meredek ösvényen százszor állnak meg, s százszor emelik tekintetüket a magasan lebegő cél felé és kételkedve kérdik, elérem-e? A legtöbb nem éri el. De akik elérik, még azok sem léphetnek be nyomban a dicsőség és jólét kertjébe. Dolgozni, tanulni, fáradni kell tovább. Az elismerés (- itt természetesen mindig az átlagról beszélünk, nem pedig egyes tüneményes kivételekről -) csak csigalassúsággal közeledik a küszködő felé és ugyanilyen lassúsággal szaporodnak körülötte az anyagiak. Művészi körökben közhely az, hogy azt a kis tapsot, vagy pár percnyi meleg ünneplést tengernyi erőkifejtés előzte meg és ennek az erőkifejtésnek az útját verejtékcseppek teszik harmatossá.

De még ezek a szerencsések! A legtöbb lent marad a középszerűség régióiban, élete minden tekintetben ugyanolyan, mint az éppen csak félig jóllakni tudó és félig ruházkodni tudó kishivatalnoké, vagy kisiparosé. Dolgozik, dolgozik nap-nap után és hétköznapi munkáját csak hébe-hóba ragyogja át a reménység, hátha kirántja belőle egyszer valamilyen váratlan siker, valamilyen váratlan szerencse, egy neki való szerep, az újságok róla fognak írni, kap jó szerződést, mint ahogy a robotoló kishivatalnok, vagy kisiparos előléptetéséről vagy főnyereményről álmodozik.

Nem, ez a pálya nem az, amely simaságával és könnyűségével magához csalogatja a hölgyeket és a férfiakat. Sarah Bernhardt nem túlozott. Azzal az energiamennyiséggel, melyet ő élete folyamán kifejtett, egy mosónő bízvást megkereshette volna kenyerét és néhány hold földet is be lehetett volna azzal szántani. Talán nem mindegyik színész vagy énekes vetekedhetik vele ezen a téren. De nagy általánosságban nyugodtan lehet állítani, hogy a színész, vagy énekes kenyere nem könnyű kenyér. Keservesen meg kell minden morzsájáért dolgoznia. Az pedig egészen bizonyos, ha közülük ezret meggyóntatnának, mondja meg igaz lelkére és becsületére, miért választotta ezt a hivatást, ezer közül egy sem mondaná, azért, mert azt hittem, hogy könnyűszerrel fogok érvényesülni.