Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Figyelő

Halász Gyula: Szibériai napló

Fleissig József: Szibériai napló. Fogságom és szökésem. (Budapest, Benkő Gyula cs. (?) és kir. könyvkereskedése, 1920. 184 old.)

Ha nem a szerző maga mondaná, nem hinnők el, hogy ez az első írása, amely nyomdafestéket lát. Tizenkilenc-húsz esztendő, amikor átéli (s nagyrészt megírja) egy emberöltőre való élményeit. Sokan éltek át talán hasonló megpróbáltatásokat - mint ahogy a nagy földrengéseknek ezerszámra maradnak túlélő áldozatai (mert túlélni is áldozat!) - de kevesen, akiknek fogékony lelkében ily elhatározó nyomot hagytak kalandjaik. Még kevesebben, akik meglátják és kiragadják emlékeikből «az örök embernek egy-egy vonását». Fleissig József e kevesek közül való. Háborús irodalmunk kevés figyelemreméltó könyvet termett az ő Szibériai naplójánál. (A legérdekesebbel és legmegragadóbbal: Bokor Ervin munkájával, külön foglalkozunk).

Háború és fogság - de még inkább a szökés komor élményei - a még szinte gyermek-katonát egy csapással férfivá avatják. Meglepő, szinte fájdalmas az a komolyság, az az éberen figyelő könnyes tekintet, amellyel ez az iskola padjait nem régiben odahagyott ifjú meglátja és fölismeri a maga tragédiája mögött «az emberi nem végtelen nyomorúságát». De ne higgyük, hogy a világot rengető katasztrófa viharai közé számkivetett fiatal lelkeket mindig megedzi és fölemeli a sors. A Szibériai napló olvasása is arról győz meg bennünket, hogy ritka kivétel az ilyen. A viharok elsodorhatják a magot, kitéphetik a palántát talajából - elpusztítják vagy fölnevelik - de csak oly növevényt virágoztathatnak ki, amelynek a csírái benne lakoztak a magban és a palántában - a vihar előtt. A krasznaja-rjecskai tiszti fogolytáborban csakúgy, mint más táborokban, túlsúlyban voltak a rendületlen «kártyázók, intrikálók és veszekedők», akik «kisded játékaikkal, faji, vallási, katonai és egyéb heccelődéseikkel nagyon megkeserítették mindnyájuk életét. A ládaszám magukkal cipelt «becsületügyi» jegyzőkönyveket jószerencsére máglyára rakták és elégették Irkutckban a bolsevisták. «Ez volt a legkisebb kár, amit a bolsevisták az emberiségnek okoztak». Nagyobb kár ennél, hogy a «fekete vonat»-ról való leugrásának szomorú éjszakáján odavesztek naplójegyzetei. Hazatérőben moszkvai tartózkodása alatt «emlékezetből úgy ahogy rekonstruálta» és oroszországi följegyzéseivel kibővítette naplóját, de ezeknek a jegyzeteknek jelentékeny részét idehaza a proletár-diktatúra idején jobbnak látta elégetni. A kétszeres átdolgozáson keresztülment könyv ilyen módon nyilván sokat vesztett dokumentumszerű értékéből. Emberileg érdekesebb lenne, ha az eseményeket még közvetlenebbül vonultathatná el előttünk: «ahogy azokat a vergődő, menekülő fogoly szemének gyönge fénysugara elérte és megvilágosította».

Szerző a háromszázezer hadifogoly egyike, akik a Bruszilov-féle áttöréskor 1916. júniusban estek fogságba. A budapesti kaszárnyából került bele egyenesen «a fergetegbe» harctéri tapasztalás nélkül, önkéntes tizedesi rangban - ami nem elegendő, hogy tiszti táborokba helyezzék el. Engedélyt kap rá, hogy fölvarrja titokban a hadapródjelölti jelvényeket. (A románok önkéntest, hadapródot, zászlóst mind legénységi táborokba internáltak, ami csaknem egyet jelentett a biztos pusztulással.) Csakhamar útban vannak Habarovszk felé, amelynél csak azért nem viszik őket tovább keletnek, mert belemennének a Csöndes-óceánba. A szembejövő expressz finom utasai aprópénzt hajigálnak le közéjük egy szibériai állomáson. De az expressz is tisztelettel áll félre a lőszeres vonatok elől, amelyek mozdonyostól érkeznek egyenesen Amerikából. A Habarovszk melletti Krasznaja-Rjecska fogolytáborban töltött húsz hónap történetét rajzolja meg azután néhány eleven vonással, méltó büszkeséggel állapítván meg magáról, hogy egyetlen «becsület-ügye» se adódott s hála a kisebbség élénk kulturális életének, lelkileg megerősödve, szellemileg gyarapodva tért meg fogságából. Elbeszéli, hogy a Taifunnak franciából oroszra fordított szövegét valamelyik fogolytársuk kihalászta egy taskenti antikvárius lomtárából, visszafordították magyarra és előadták. Nem minden keserűség nélkül számol be arról a két «kísérlet»-ről, amely gyámolításukra történt két év alatt: K. magyar grófnő látogatásáról, aki ötven rubel nemzeti ajándékot adott át nekik fejenként, de se csomagot, se levelet; és egy semleges misszió megérkezéséről, amely semmit se hozott - örült, ha épp bőrrel hazavergődhetett.

Szökésük gondolata 1918 tavaszán érlelődött meg. Tulajdonképp nem is szökésről van szó. A habarovszki szovjet tehervonatot ad nekik, százezer rubelért. A mozdonyt nyugat felé irányítják. A százezer rubelből hatvankilencezret összead a tábor, a hiányt Hedbloom dán konzul fedezi. (Hedbloomot ezért a nemes áldozatkészségéért a bevonuló cseh légió agyonlövette.) Április 15-én az egész tábor fölkerekedik. «Amint ott kígyózott a hosszú menet a hóborította kietlen lankák között, az Amur-parton egymásra torlódó jégtáblák zajától kísérve, képzeletembe rajzolódott az, amit az iskolában tanultam (nem is olyan régen), hogy voltak emberek, akik két ezredévvel ezelőtt lovakkal és szekerekkel megindultak a távol Keletről Európa felé.» Őreik közül nyolcvan orosz legény, aki nem hajlandó tovább a cár kenyerét enni, «légyen az Nikolaj-cár, Kerenszki-cár, avagy Lenin-cár», beáll önkéntes kísérőjüknek. Haza akarnak menni, «haza az asszonyokhoz, a gazdasághoz, az élethez». Harmincötével bezsúfolva egy-egy tyepluskába (fűtött teherkocsiba) «megindult a fekete vonat 900 darab elveszett hadianyag rakománnyal, (mert ha a rólunk való otthoni gondoskodást vesszük tekintetbe, nem igen lehettünk értékesebbek szétlőtt ágyúknál, vagy elhagyott hadikonyháknál), Nyugat felé.

A vonatot üresen futó tehervonatnak jelzik, abban a reményben, hogy így kevésbé tartóztatják fel őket. Eredmény, hogy nem kapnak enni. Kuengánál elfogy az élelmük. Innen kezdve pedig már az ajtókat se tanácsos kinyitni, fénynek se szabad kiszűrődni - «sötéten, némán folytatja kalandos útját a fekete vonat». Attól fogva, hogy elérik a mandzsúriai vonalat, gyorsabban és bátrabban haladhatnak. Az Amur-vasúton találkoznak még Vladivosztok felé igyekvő cseh légiókkal, amelyek Amerikán át a francia frontra készültek, (minthogy az orosz front fölbomlott már); a német fegyverszünet aláírása ezeket a gördülő szállítmányokat megállította. Jól emlékszem, milyen szorongással olvastuk napról-napra a bresztlitovszki béketárgyalások híreit román fogságunkban. Nem volt akkoriban népszerűbb ember a szemünkben Leninnél és Trockijnál; tőlük vártuk a megváltást, ami el is következett. A hadifogoly egocentrikus lény. Világszemléletének tengelye a szabadulás nagy gondolata. Épp ezért semmi sem lepett meg jobban a fiatal szerző könyvében, mint az a vallomás, hogy ők, akik a «vergődő hadifogoly szűklátkörű szemével» nézték az eseményeket; már akkor fölismerték «a központi hatalmak eme lépésének rettenetes következményeit.» Romániai tiszti fogolytáborunkban azt, aki merészelte volna sokallni Hofmann tábornok breszt-litovszki követeléseit, avagy helyteleníteni, hogy kormányaink szóba álltak a bolsevista Oroszországgal: bojkottálták volna, mint elvetemült hazaárulót. Szigorúan tilos volt tovább látnunk az orrunk hegyénél - sőt az is baj volt, ha valakinek (netán felekezeti okból) a szokottnál kicsit hosszabb volt az orra és (horribile dictu) az orra hegye egy csöppet távolabb esett.

Egyik állomáson szerzőnk lemarad a vonatáról s a pétervári gyorsvonattal rugaszkodik utána. (Az az ártatlan kis kaland, amit egy bolsevista leánykával él át, vagyis nem él át ifjú hősünk ezen útja közben - ez volt második nagy meglepetésem). Kurgantól kezdve egymást érik a nyugat felől érkező «golod»-vonatok: a tejjel-mézzel folyó ország Szibériába kénytelen száműzni lakosságát a fenyegető éhség elől. Az Ural hágóján, az Ázsia és Európa határát jelző fehér kőoszlopnál lehull róla «a távolság ólomsúlyként nehezedő érzése», a távol Kelet fogolytáborainak speciális lelki betegsége. Leérnek a Volga síkjára. A hazatérés kábító álomképe elfelejteti velük a 27 nap és 28 éjszakai keserves út minden szorongását és szenvedését (éhség, fagy, tetves ruha) - «s itt elébük áll néhány haramia, az emberiség söpredékének sötét alakjai s 900 embert csak úgy kedélyesen, visszakerget a poklok izzó fenekére». A vonatot visszafordítják Kelet felé!! Ekkor érlelődik meg benne a tulajdonképpi szökés gondolata. «Nem megyek vissza Ázsiába, a jégsivatagban álló erődmagányba, ahol legszebb ifjúságom éveiből kettőt már átvegetáltam». Az Ural erdeiben jár velük megint a vonat, amikor leugrik «a fekete semmibe». Visszavergődik Ufába, ahonnan kalandos küzdelmek közt hajón megy tovább Nizsnij-Novgorodba, onnan vonattal Moszkvába. A német frontot Orsánál lépi át. Kovelben megtapasztalja az «erkölcsi quarantaine-»t, az ú. n. Feindespropagandaabwhrdienst szomorú emlékű intézményét, amely csak megvadította fogságból hazatérő katonáinkat. Az első budapesti újságot, amelyben a kedélyes Bolse Viki színlapjával találkozik, dühében földhöz vágja. «...viccrakétának vették minálunk ezt a tűzvészt, mely határainkon lobogott s melynek szikrái már akkor is hullottak a mi amúgy is düledező házunk tetejére».

Könyvének utóhangjában Andrejev szózatával foglalkozik, a megrendítő segélykiáltással, amelyet oly hiába dörgött a siket emberiség fülébe: Mentsétek meg lelkeinket!

A bolsevizmus iránt való kétségbeesett gyűlöletnek, mérhetetlen keserűségnek ezt a hatalmas feljajdulását [*] «milliónyi példányban kellene szétosztogatni a népek között» - kiált fel a forrongó Oroszország égő erdején keresztül hazavergődött hősünk, akinek könyvét ugyanezek az érzések fűtik forróvá, valahányszor a kultúremberiség szörnyű ellenségeiről s a világtörténelem legnagyobb tragédiájáról emlékezik.

Amily irtózattal fordul el a bolsevista őrjöngőktől, oly meleg együttérzés szelídíti meg a hangját, amikor «könnyes szemmel» tekint az orosz diák és diákleány nemes alakjára, akik az emberi haladás tiszta eszményeitől áthatva föláldozták magukat Oroszország szabadságáért, és amikor már diadalt arattak, a bolsevizmus hulláma elsöpörte mindazt, amit építettek. Nincs többé középút! - sóhajt föl - egyedül az ellenforradalom tökéletes fölülkerekedése mentheti meg Oroszországot s vele az emberiséget. És forradalmak után - írja - csakis a kérlelhetetlen másik szélső irányzat a jogosult. Ebben a belenyugvásában nem követjük szerzőnket. Az ablakokat, amelyeken át friss levegő és éltető napfény árad otthonunkba, nem falaztatjuk be csupán azért, mert gonosz kezek bezúzták üvegét és fejszéjükkel az ablak fáját meghasogatják, sőt, házunk falát kidöntéssel fenyegetik. Nem. Fölépítjük, amit szétromboltak, megvédjük a helyreállított otthont a gonosz kezektől, hogy - ablakainkat újból kitárhassuk.

Fleissig József Szibériai naplóját azzal az irodalmi jelentőségén messze túlemelkedő érdeklődéssel és rokonszenvvel olvassuk, amellyel száz meg százezernyi száműzött társának fájdalmas sorsa, küzdelme és szenvedése iránt tartozunk. Mert nem egy ember naplója ez -: figyelmeztetés, emlékeztetés a többiekre, honfitársakra és embertestvérekre, akiket eltépett tőlünk a háború s akiket - ó mennyit! - sosem ad vissza az eljövendő béke.

 

[*] * Andrejev szózata a Nineteenth Century 1919. júniusi számával még a proletár-diktatúra idején kezembe került. Lefordítottam és a költő tragikus halálakor kiadtam egyik képes hetilapunkban. H. Gy.