Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Az élet királynője

Erdős Renée-nek ez a terjedelmes, sokszor fárasztó, egy-két fejezetében a legmagasabb művészetig emelkedő, első felében vontatottan, a másodikban drámai elevenséggel folyó, de mindvégig érdekes regénye az író elgondolása szerint egy művészi pálya tragikus fordulójának, előttünk fekvő formájában azonban csak egy viharos szerelem megrázkódtatásokkal teljes megszűnésének rajza.

Eblen Betti, az új sarj, az Érseki Benoite név alatt új hangú és merész költő-híresség lesz Pesten, maga- és egymást-tépő szerelemben él a híres íróval, Bártfy Lászlóval. Mint gyanakvó, minden harcra kész ellenségek állnak egymással szemben s mentül véresebb szócsatákat vívnak (és sok, sokszor végeérhetetlen a szócsata a regényben!) mentül jobban elijed az asszony a hisztériás nagy férfi erkölcsi nihilizmusától s a szerelmes ember a nő józan mámorosságától, a művészetét mindennek fölé rendelő munkás szorgalmától, attól, hogy lelke nem egészen övé, teste is másé volt régen - annál viharosabb és teljesebb a megbékülés testiségben ünnepet ülő egynéhány ritka napja. Ismerőseik egymástól óvják őket. Benoite már utazna is, hogy elmeneküljön, de Bártfy megjelenik az útrakészülőnél, a megbékélés mámora egy bilinccsel többet rak a két egymásnak rendeltetett testre, s széthúzó lelkeik vergődve alázkodnak engedelmességre. Aztán Bártfy menekül, szanatóriumban foltozgatja az áldatlan szerelem áldásában elrongyolódott egészségét s a látogatására jövő asszonyt durván elkergeti magától. Benoite leutazik az Adriára. A magányban szabadon felpihegő lelke számon kéri tőle eddigi életét: színésznő akart lenni, verseket írt, egy fiúval ártatlan bűnösségű szerelembe kezdett, lelkeket hajtott rabszolgaságába, egy híres orosz énekes fáradt szerelmi szomjának odavetette érintetlenségét s Bártfy szeretője lett, új hangú, merész, dionysiacus költő, szerelmek és vonzalmak keleti nyugalmú ura, az élet királynője... Lelke mélyén azonban ott zokog valami picinyke vágy más utak, tisztaság, az Isten után. Jó, hogy végzett Bártfyval! De Bártfy hirtelen megjelenik. Velencébe viszi, ahol a vergődő férfi soha ki nem elégülő szerelme mellett az ő szerelme - testiekben - végleg elhal. Bártfyt anyja Benoite-tól féltő sürgönye visszahívja. S Benoite-nak a férfi után küldött levele a teljes szakítást viszi utána Pestre.

Ez a regény első, hosszabb, unalmasabb, erősen megcsinált s mégis erőtlenül ható fele. Szerelme haldoklását pontosan, szinte orvosi napló-szerűen írja le s elhihetővé tudja tenni. Életet ír, nyilván saját életét írja Szent Ágoston és Rousseau önmaga iránt kíméletlen nyíltságával, de túlságosan krónikás, helyenként hideg az ellenszenvességig, bántóan öntudatos s minden ragyogó tulajdonságai mellett is mindvégig hiányzik belőle Szent Ágoston mélysége, amely az elhatározó ok köré csoportosítja élete mozaikját, és Rousseau heve, amely számumként száguld végig zagyva élete, zsibvására fölött. El-eltávolodásuk, vitáik, összeborulásaik rajza, ha hosszadalmas is, igaz és megragadó: nagy művész munkája. De az ok, amely Benoite lelkéből gátul emelkedik kettejük szerelmének viharzó két tengere közé, halovány víz-tölcsér csak, ködösen táncolva a tajtékzó habok fölött. Benoite érzi az Istenhez való elhivatottságát, hogy meg fog tisztulni, de az a nagy ellentét az ő katolicizmushoz hajló lelke s Bártfy hebraizmusa között, inkább föltételezett, mint való, inkább megcsinált, mint igaz, inkább gyönge korrajz, mint teljes színekbe hangolt mesteri vászon. Hiába veti az írónő szerelmük megszűnésének okául ezt a benső lélekalkati ellentétet, úgy, ahogy meg van írva, nem más, mint az öregedő nyűgös szerelmét megunt fiatal lélek és test végre beteljesedett szabadulási vágya a nehéz béklyókká vált rózsaláncból: az élet királynőjét valószínűen követő kötetből vett anticipáció s - ha szabad így szólnom - élete egy későbbi "állomás"-ának lelki tartalma csirává csökkentve s visszaálmodva az egészen más indítékoktól megbomlott múltba.

Benoite, akinek a Sors a tengerparton okos és védő barátot juttatott a különös kis erdélyi asszony, Homolay Katalin személyében, visszatér Pestre. Régi kiadója hosszas huzavona után csak álnév alatt hajlandó kiadni verses regényét. Lapjától elküldték, mint egy rossz cselédet. Egy napilap dörgedelmes cikket közöl az erkölcsrontó, erotikus új költészet - az ő művészete ellen, ellene! Egy új kiadó, aki örömmel fogadja ajánlkozását, hirtelen visszavonul az üzlettől, de mint nőhöz, a minap meggazdagodott ember tapintatlan éhségével akar közeledni Benoite-hoz... Mi ez? Mind, mind ez Bártfy bosszújának műve, Bártfyé, aki el akarja tiporni hűtlen szerelmesét. Egy híres kerítőnő is kiveti rá, a mit sem sejtőre, elegáns hálóját. Bártfy a lapban, melytől őt elüldözte, förtelmes regényt kezd Benoite-ról... Az élet királynője eltakarja arcát s lehanyatlik trónusáról és alant egy súlyos neuraszténia rémlátásai, szörnyű apátiája várják. Hogy nem őrült meg, hogy még él, Homolay Katalin éber és önfeláldozó barátságának köszönheti. Két hónapot tölt, félig öntudatlanul, egy szanatóriumban s mikor annyira-mennyire fölépülve hosszabb külföldi útra készül Katalinnal, egy újsághír újra földre sújtja: Bártfy Abbaziában öngyilkossági kísérletet követett el. Katalin, mint Lucifer a roskadó Ádámot, átöleli s viszi, menekül vele Svájcba... és Benoite "mindenből kiábrándulva, mindenből kifosztva, szerelmet, költészetet, életet, halált maga mögött hagyva, betegen, összetörve ment az élet új útjai elébe".

A regény ez aránytalanul rövidebb, második fele, amelyet a "harmadik könyv" foglal magában, határozottan jobb, mint a két első könyv. Az első részben túlságosan sokat beszélnek alakjai, szinte a XVI. századbeli szentírás magyarázatokat végtelenítenek elénk nemcsak lelki állapotaikról, hanem bensőjük minden megrezzenéséről, minden léptükről, jelentéktelen észrevételeikről. A harmadik könyvben, ahol az írónak egyelőre nem kell törődnie az előbbiekben gyöngén megtámogatott okkal, szabadabban mozog az egymást követő s jelentőségükben kitűnően fokozott események között, szava veszt terjedelmében, de mélységben sokat nyer s az is inkább sikerül neki, ami eddig egyre-másra kicsúszott kezéből, az objektív ember-ábrázolás. Az első rész azért gyöngébb, mert sok benne a későbbiekből vissza-belemagyarázott indíték, míg a második minden írói önkényeskedés nélkül szabadon fejlődik az alakokat természetesen egybeláncoló eseményről eseményre, itt nem magyaráz, csak elbeszél. Kissé méltóságosan, biblikus hangon ugyan, de a folyamatos fejlődéssel, mint a Genezis, míg előbb Jób könyvének ugyanazt az egy gondolatot az eszme-ritmus száz hintáján lengető egy helyben taposása teszi terjengőssé mondanivalóit.

Az író mintha azt hinné, hogy a katolikussá fejlődő zsidó lélek fontos kiinduló állomásának adja rajzát széles és részletező epikus előadásban, holott valójában itt egy kihűlő szerelem marcangoló küzdelmének s a két bajvívó Heine két testvéreként egymás kardjától való elhullásának rajzát kapjuk a bölcselkedő formához elért lírikus terjedelmes ömlengésében, gondolat-mozaikozásában.

Erőd Renée tudniillik ebben a könyvében is lírikus, csak és mindenekfölött az. Nemcsak saját életét lehetetlen neki másként látnia, mint önmagán keresztül, vagyis úgy, hogy a világ központja ő maga, hanem mások életét is, a legjelentéktelenebb alakot is, csak személyén keresztül, csak a személyével levő viszonylatban látja. Addig élnek, addig vannak, míg szeme előtt mozognak, míg beléjük néz, míg beszél velük, míg valami pillanatnyi lelki hatást váltanak ki benne. Ezért beszélnek olyan sokat ebben a regényben. A szó, a tapogatódzó gondolat csápja, az ami az embereket hozzáfűzi, megtartja és eltaszítja. Az élet, a nagy, az objektív élet úgy kiszorul a zengő szónak ebből a palotájából, mint szobából, ha magamra csukok ajtót-ablakot. A szó az Élet, a szó az Élet királynője, minden csak akkor kezd létet, mikor szóba tudatosítható, s ami ellene áll, az kínzó bizonytalanság. Mintha az egész emberi lét megnagyított hasonlója lenne a vers-költésnek: miként keresi és találja meg a fázó, szemérmes gondolat, a szavak - Erdős Renée-nél elengedhetetlenül bíbor - köntösét.

S így áll elő e regénynél az a különös helyzet, hogy ez a tipikusan Pesti írói történet úgy ki van operálva Pestből, természetes környezetéből, amiből semmit sem látunk, mint valami megdagadt szív a beteg testből. Közönséges nyelven szólva, ez a történet, amely úgy kívánja maga köré a miliő-rajzot, mint a kivert bika festett alakja a végtelen rónát, kútágast, a látóhatárra könyöklő felhős ég rajzát hátterül, magányosan lebeg a filozofikus líra űrében, Mohammed koporsójaként.

De mély és komoly könyv, analitikus fej művészi munkája, amelyben a lélek-boncolás mesterien higgadt és plasztikus módja minduntalan leköt és elűzi a hátunk mögött settenkedő unalmat, igaz és átélt történetet, amelynek igazsága nem hagyhatja hidegen a mostanság oly szaporán tenyésző kiagyalt regények olvasásába méltán belefáradt olvasót, ámbár kissé tán túlságosan is hangsúlyozza - az irodalmi és társadalmi illem követelte diszkréció fátyolának könnyed és átlátszó odavetésével - hogy mindez vele magával s napjaink egy híresével esett meg, de itt meg egyenesen megható s az önmagával mindig szigorú Szent Ágostonhoz hozza közelebb az írót, hogy Bártfy László, mindent összevéve, mégis rokonszenvesebb világításba kerül, mint a hidegen rajongó, önző Érseki Benoite. Nemes és magasrendű könyv, amelyből az élet és művészet oly komolyan vevése árad, hogy könnyen megbocsátjuk a lírikus elbizakodottságát, aki hangulatait még az életnél és művészetnél is komolyabban veszi.

Egyetlen érdemleges ellenvetésünk előadásmódja ellen van, alakjai - amelyek közt sok a Kaffka Margit és Szabó Dezső módja szerinti közéleti torzkép - az egyetlen Katalin kivételével, mind Érseki Benoite egyéni nyelvét beszélik, s ez a nyelv az átlag jó magyar könyvstílus alig-egyéni nyelve.