Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Regény
III. fejezet

amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul, jelesekre felelget, két barátra tesz szert, lutrira pénzt kap, végre nevelő lesz s olyan gazdag legény, hogy mikor az apja egy forintot küld neki költőpénznek, ő kettőt küld vissza.

Az öreg urat Pósalaky úrnak hívták s a patikán túl lakott egy nagy sárga háznak az udvarában, hátul, egy igen csinos kis faházban.

A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem egy félórával hamarább ment el hozzá.

Az öreg úr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A kályhában pattogott a tűz s olyan különös volt ez a vak öreg ember, ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A lámpa is égett az asztalon.

- Jó estét kívánok.

- Jó estét, ki az?

- Én vagyok, felolvasni jöttem.

- No csak üljön le fiam.

Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.

- Melyiket olvassam?

- No még ráérünk, majd öt órakor.

A kisdiák elröstellte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség amit tett. Nagyon is mohónak látszik most az öreg úr előtt. Vagy rendetlennek, hogy ilyen össze-vissza jön. Az arca lángvörös lett s nem mert megszólalni. Csendesen ült hát s hallgatta az óra ketyegését.

A barna politúros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan, mint tavaly Törökéknél, ahol a múlt évben lakott. Ott egy aranyhuszár lovagolt az óra tetején s az egész üvegburával volt leborítva, itt nem volt üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a tankönyvben a görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta s különben is Törökéknél el volt törve az üvegborító s papírral volt beragasztva.

Az óra lassan pengette a másodperceket s ő szinte számolta. Rettenetes sokáig tartott, míg tovább lépett a mutató s az öreg úr nem szólt egy szót sem. Valamin gondolkozhatott, olyan nyugodtan ült.

No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öreg úr volt, nem is lehetett nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a zúzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz. Egészséges és derült ember volt s oly tisztán nézett kék szemével, hogy az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát, ha a homlokán nem lett volna egy félkör alakú zöld selyem ellenző.

Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.

Egyszer aztán megszólalt.

- Nálunk nincs ilyen korán hó.

Az öreg úr nem felelt.

Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öreg úrnak a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja is azt az öreg úr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.

Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna. Izgett-mozgott s harapdálta a száját.

Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A világosságot sem látja? azt sem tudja, mikor jött fel a nap s mikor lett este?

De az öreg úr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes öreg ember volt, éppen betöltötte a karos széket, a keze is puha és rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva s majd kicsattant az egészségtől s olyan derült volt s olyan kellemes, a szája mindig mosolygott egy kicsit.

Így telt el egy negyedóra.

Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon, aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett volna ő rajta.

Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz s újra csak az egyes percpendüléseket figyelte.

Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öreg úr mégis lát valamit s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor elolvasta, szeretett volna tovább fordítani, mert az újság kettőbe volt hajtva, de félt, hogy a papír susogásra figyelmes lesz az öreg úr, tehát átugrott a második hasábra s ott folytatta. A cikkben arról volt szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha Debrecennek.

Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket, hallotta, hogy Salaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult s szerette volna megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat, hát az első lóvasutat, hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt. Éppen a minap nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat kifogják s a kocsi hátához ragasztják s akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra s tülköl egy réztrombitával és gyű, elindul a kis lóvasút. A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.

Egész megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett. Lassan ütött, méltóságosan, az óraütő, mint egy nagykalapács, jól ráütött a harangra s olyan messze volt egymástól két ütés, hogy gyorsan ötig tudott számolni két ütés közt. Aztán a nagy harangot kezdte kongatni s azon is kiverte az ötöt s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt volna az ablakon, hogy: no most kellett volna jönni ipse!

Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát s egy-kettő, elkezdte verni zengő vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony kacagó magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.

Akkor ő bátran felvette az újságot s elolvasta a vezércikk címét:

- Debrecen jövője. Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a város területén még fennálló két lóvasúti vonal...

Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb értette s foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem hatolt be az elméjébe, csak olvasta a szavakat, tisztán s értelmesen, a szája mozgására figyelt, hogy a hangok össze ne folyjanak s érezte, hogy a magas és mély hangoktól, hogy rángatózik az ajka, mert egész lelkét beletette, hogy minden szó oly tökéletesen legyen kimondva, hogy no.

Csak úgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem akart hallani az öreg úr, akkor azt mondta:

- Ugorgyunk!

Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasnia, egyet sem volt szabad kihagyni, még a legkisebb hírecske címét sem, de persze a legtöbb után: "ugorgyunk" volt az utasítás.

Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte:

Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőkben tízezer hold szántóföld van: «Itt roskadozó ideiglenes épületekkel beépítve, szélhordta homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a tengerit. A körülálló százados tölgyek siratni látszanak elpusztult társaikat s búsan néznek le a ritka rozs és vékony szárú tengerire, mely legtöbb helyen csak teng-leng. Nem is annyira a szántás-vetés, mint inkább a takarmány-termelés teszi oly féltett kinccsé e részeket a gazdák előtt. A kaszálókban nyert takarmány az időnként idehajtott jószággal felétettetik, mert annak az elszállítása borzasztó igaerőbe kerülne, úgy hogy a szállítási költség gyakran többe kerülne, mint a megtermett takarmány».

Az óra éppen itt ütött s az öreg megszólalt:

- No hagy maraggyik hónapra is.

Letette az újságot s felállott.

Észrevette, hogy az öreg úrnak megmozdult a szája s szólani akar. Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy többet ne jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:

- Hát... itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!... Nem is tudok visszaemlékezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án má megjött a hó...

Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öreg úr befejezte a beszédét s nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt:

- Jó éjszakát kívánok.

Az öreg úr barátságosan bólintott:

- Jó iccakát.

Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát s futva ment végig az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e itt valami kutya. A kutyát nem szerette, mert a falujukban sok kutya van s mind mérges, már kétszer meg is harapta a kutya, mikor tejért járt.

A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni kellett a vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz kellene csapkodni, egy azt mondta: "a szakácsné kípibe! az igen!"

Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott eszébe, hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a vékony szárú kukoricát, meg a sovány gabonát és szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő jó társaikat ezek miatt kivágják... Kint ordított a szél s verte az ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha forró volt s a szobában álmosító meleg.

Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a kenőcsöt s így ő is közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk közt, mint azelőtt, egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan ügyetlen, mint előre gondolta, de persze most a rossz idők miatt már nem lesz többet labdázás, csak tavasszal.

Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy kis barnát, széles karimájút s szalag volt rajta és nem sörte, meg köröm, ez tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez senkinek sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén most is sokat sírt, mint mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a szíve s maga sem tudta, mi történik vele.

Az iskolában minden nap felelt mostanában s olyan jól tudott felelni, mindent értett s a tanárok mind meg voltak elégedve vele.

Az öreg úrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít, akkor ő szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett s mikor a székbe leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó csengetéshez.

Egy nap Orczy azt mondta neki:

- Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg: gyere el hozzánk.

- Én?

- Igen.

- Minek?

- Hát csak.

- De minek?

Orczy nevetett.

- Látogatás. Eljössz?

Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek egymás mellett s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt többször, kivált tavaly.

Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb, neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének ő nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki jelese volt s Orczynak csak 2-ese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja, hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem bánta, hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak és igazán többet tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin leckében, hogy Julius Caesar. A tanár azt kérdezte, ki volt az a Julius Caesar, ki hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy felállott s megmondta: az egy színdarab volt, amit ő is látott Budapesten és Julius Caesart megölték.

- Ki ölte meg?

Azt már Orczy is elfelejtette.

- No jól van, ülj le.

Ez nagyon imponált Nyilasnak és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt nagy magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik. Ez egy csizmás fiú volt, az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan fiú, debreceni: ez mindent tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már, ennél ő is sokkal többet tud olyanokat, amiről még nem tanultak az iskolában, mert ő az édesanyjától sokat tanult. De a conjugatiót senki sem tudja az osztályban csak K. Sánta. És mégis csak negyedik, mert igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól tud azért, csak minden füzete maszatos, meg folyton faricskál és nem figyel, mikor leckéztetnek a tanárok s ha váratlanul szólítják fel, igen ritkán tudja, hogy miről folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést, akkor aztán jól felel!

A kis Nyilas odahajlott Gimesihez óra alatt.

- Majd mondok valamit.

- Mit?

- Majd megmondom.

Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta a könyveit fekete viaszosvászonba és átkötötte sárga szíjjal, amelynek acélnikli fogója is volt s felvette a télikabátját, közben feléje hajlott, úgy hogy a derekát is meghajtotta s azt mondta:

- Elvárlak.

A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott: "elvárlak!" Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak.

- No hát mit akarsz, - mondta Gimesi s közönséges szíjjal kötözte össze a könyveit.

- Te.

- No.

- Orczy engem meghívott.

- Hozzájuk?

- Igen.

- Ejha.

- Tégedet nem?

- Nem.

- Akkor én se megyek.

Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme nedves volt.

- Azért ne legyél marha.

- Nem megyek.

- Te vadszamár, - mondta Gimesi s fejjel mellbe taszította Nyilast. Mert ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.

Nyilas hátraesett a padba s tiszta szívből kacagott.

A fiúk tolongva mentek ki az ajtón s őneki a könyve kihullott a kezéből a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszosvászonja, ő csak úgy a markában vitte. Gimesi mindig elkésve pakolt és csak úgy nagyjából, nem olyan gondosan, mint Orczy.

- Nem is megyek - mondta neki feltápászkodva.

Gimesi a vállát rángatta.

- Ha olyan buta vagy!...

Akkor visszajött az ajtón futva kipirulva Orczy.

- Nyilas!

Ijedten nézett rá s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő nem akar elmenni hozzájuk.

- Gyere csak.

Félrehúzta a falhoz és suttogva kezdett beszélni.

Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.

- Azt akarom mondani - szólt Orczy - hogy nem is magyaráztam meg, hogy hol lakunk.

- Én nem... - azt akarta mondani, hogy nem megy el; de megállott s nem merte kimondani, mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi nem volt itt.

Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a Kossuth utcán, a színház mellett, megmondta a számot s hogy csak fel kell menni az emeletre, ott ők laknak.

- Azt mondta az édes mamám, hogy okvetlen hívjalak meg, mert Gyéres tanár úr is beszélt rólad.

Erre a kis Nyilas paffá lett; Gyéres tanár úr!

Orczy barátságosan biccentett s elfutott, mert utol akarta érni saját magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.

A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit s megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek s ő a könyveivel lélekszakadva futott fel a második emeletre; már mindenki elment, akkor lerohant s elkésve érkezett az ebédhez.

Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés, tányércsörömpölés egészen jól hatott rá; mikor az ebéd végén a szenior felállott s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt kásával s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.

A cétusban aztán hozzáfogott öltözködni.

- Hova készül ez?

- Nézzétek má, Nyilas mosdik - kiabáltak a fiúk!

- Még tiszta inget is vesz! A lábadat nem mosnád meg?

- De hova megy ez? - tűnődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a vállát rángatta.

- Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta; no.

Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni.

A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, hogy Fenegyerekek, ezt nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy vesz jegyet, mert lehetett venni a háznagyi irodában tíz krajcárért jegyet, de engedélyt is kellett kérni az osztályfőnöktől s az a latin tanár volt, e miatt nem vett még sose jegyet, pedig színházra nem sajnálta volna ám a pénzt.

Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy borotvált arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege volt, és hangosan dúdolt valamit; attól elszaladt.

Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg volt.

Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát s piros arccal, zavarban besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve ment fel rajta és nagy fehér ajtó volt előtte, amelynek nem volt semmi kilincse.

Most nem tudta mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen kilincse, sokáig állott ott s már nagyon el volt szomorodva, mikor hirtelen kinyílt az ajtó s egy cselédlány ugrott ki, mintha kergették volna, majdnem a nyakába ugrott.

- Orczyt keresem.

- A Bébucit? - Bent van! No mennyen be! Mennyen hát!

Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement s nem szólott semmit.

Nagyon szép szobában volt, fehér ragyogó szekrények voltak ott. Körülnézett, vagy négy ajtót látott s nem tudta merre menjen.

A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd szemtelenkedett, nevetett rajta.

- Ott mennyik be, balra, nem arra, balra, nem arra, mondom, hogy balra - azzal vihogva mutatott a jobboldali ajtóra. - Vagy jobbra e, akarom mondani.

Ezzel berántotta maga után az ajtót és ő megfogta a magas kilincset s benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába nyílt egy nagy ajtó s az világos volt, szinte kápráztató.

Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó világosság volt, besütött a nap és az asztal felett valami fényes csillogó-villogó valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme szinte káprázott tőle, az asztalnál ült egy szőke asszony és hangosan nevetett s az Orczy hangját hallotta:

- Lóugrás, lóugrás.

Egy darabig nem vették őt észre s ő nem mert szólani, hogy itt van, azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török bácsi megtanította.

Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt.

- Orczy!

Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott fél kézzel s újra súgva beszólt:

- Orczy!

Orczy megfordult s meglátta őt.

De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút s ahogy az ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és befelé suttogva, ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.

Orczy kifutott Nyilashoz s azt mondta neki:

- Szerbusz Nyilas, sakkoztam a mamával.

Kezet fogtak s ügyetlenül megrázták egymás kezét.

A kis Nyilasnak égett az arca; a szél is kifújta, mert a kollégium mellett, meg a színház mellett mindig szél van Debrecenben és ő mind a két helyen sokat ácsorgott.

- Tedd le a kabátot.

Levetette a kabátját; ezt a kabátot az édesanyja varrta s igen jól ki volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott valami szépen.

A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába s ott felakasztották, rátették a kalapot is, az új posztókalapot.

Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és szarvasagancsok, meg kardok voltak felette.

Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt ott a mamája.

- Ülj le, parancsolj.

Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: parancsolj, meg ilyesmiket.

Hát ő leült s azt mondta:

- Te itt szoktál tanulni?

- Igen, ez az én szobám.

Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!... Mér az ő szobája? Ő építette?

- Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a tornaszereim.

Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt s csak a másik szobából kapott világosságot.

Nyilas felnézett a mennyezetre s csodálkozott rajta, milyen magas szoba ez, azt hitte csak a tanterem, meg a kollégiumban vannak olyan magas szobák. Őnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A mestergerenda meg pláne olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha felnyújtja az ujját. Pedig ott jó volna, ha egy kicsit magasabb volna a ház, mert az édesapja télen mindig bent vési a szántalpat a szobában s a forgács úgy pattog, hogy csoda. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a lámpa, a lámpa! Mire az édesapja ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a ház is reng bele, hogy: azt a büdös lámpát!... mindig azt kell hallani! Hát ha eltörik, eltörik; van más a bótba!

De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogy ha ő ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne.

Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a friss forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani s nem kell félteni semmit; itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a testvéreivel.

- Neked nincsen testvéred? - kérdezte Orczyt.

- A bátyám, mondta szórakozottan Orczy s nagy halom könyvet hozott az asztalra.

A könyveknek piros fedele volt s az volt rányomtatva, hogy Én Ujságom. Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket s megmutatta, hogy benne van egy cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy; "Nyári gyönyörűségek!" s a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt és volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban örült.

Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irigykedve nézte.

- Ezt te írtad?

- Én!

- Te magad?

- Persze.

- Bizonyisten?

- Igen.

Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy lehetséges ez.

- Esküdj meg!

- Bizonyisten, no.

Akkor mégis ő írta.

Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy: Orczy Vilmos, Orczy Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor s nézte a betűk formáját, hogy: Orczy Vilmos. Istenem, ha egyet fordít, talán az is ott van, hogy: Nyilas Mihály...

Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.

Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes irkalapokat, amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes cétusban, mert abból könyvet csinált és abba lemásolta a verseket. Az együgyű parasztot, meg más egyebet, nagyon sokat, olyan apró betűkkel, mint egy légypacc, hogy sok férjen el... De nyári gyönyörűséget írni s azt kinyomtatni... és hogy alatta van, hogy Orczy Vilmos...

Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát és ő onnan kimásolná a szépírási lapjaira, hogy: Nyári gyönyörűség, mint azt, hogy Petőfi Sándor: Megesküdt a király...

- Kaptam érte egy díszkötésű albumot, - mondta Orczy, mikor észrevette, hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.

Ezzel előhozott egy arany és veres ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből két füzete volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az összes királyok és hősök és nagyurak.

Ez is fájt neki: neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt kapni, hogy mind megvehesse.

Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag királykönyvre.

A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy:

- Bébuci!

Orczy suttogósan megszólalt:

- Gyere Nyilas, a mama szólít.

Nyilas, szinte álomban állott fel.

Bementek a másik szobába és ott volt a szép szőke mama.

- Nyilas Misi, - mondta Orczy s rámutatott.

De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állott szótlanul.

A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál s nem a sakk mellett, csodálkozva nézte, mert olyan szép volt és olyan, mint egy tündér, a haja egészen fehér szőke, mint az Orczy haja, csak később jutott eszébe, hogy kezet kellett volna neki csókolni.

- Te vagy a kis Nyilas Misike?

A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. Az ő édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha poharat csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy mikor fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy hogy az arcából, melléből se látszik semmi.

- Te vagy a fiam kis barátja?

Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.

- Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.

Az asszony el kezdett nevetni. Még pedig olyan furcsán nevetett, hogy először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán váratlanul felkacagott.

Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.

- Szereted a fiamat? - kérdezte.

Nyilas ránézett Orczyra.

Megnézte, hogy szereti-e?

Hogy semmit sem szólott, az asszony azt mondta:

- Szoktatok verekedni?

Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel sem verekedett, biztosan összetéveszti valakivel. És milyen ruhája van ennek az asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban minden lánynak és fiatalasszonynak varr, rékliket s a legényeknek surcokat, fehérrel kivarrva. De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan volt, mintha nem is asszony volna, hanem festve... de elevenül...

- Hát nem vagytok olyan karmolósok?

A kis fiú már egészen zavarba jött s az arca vörös lett. Hát persze, hogy összetévesztik.

- Az Láng volt kérem! - mondta hirtelen.

- Ki?

- Aki földhöz vágta Orczyt.

Az asszony meghökkent.

- Nem vágott földhöz! - kiáltotta Orczy ijedt zavarban magyarázva s egész piros lett. - Anyukám, lelkem, az csak játék volt.

Erre ő is elszégyellte magát, most olyat mondott, amit nem lett volna illő.

- Én nem láttam jól, - hebegte, - mert nagyon sokan voltak rajta.

- Az csak játék volt, - kiáltott Orczy, - "kicsiny a rakás, nagyobbat kíván", azt játszottuk mama! De Nyilas nem szokott játszani, se verekedni, hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.

Az asszony erre zavartabb lett s vele Nyilas is, meg Orczy is.

- Hát a fiam szokott? - kérdezte nyűglődve.

- Orczy se szokott, - mondta a kisdiák.

Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen fölkacagva:

- Kicsoda? - kiáltotta! - Orczy?!

- Orczy se.

- Orczy! - s hallatlanul kitört belőle a kacagás. - Apa, apa, apuska!... jöjjön csak - s alig tudott magához térni a kacagásból.

A szomszéd szoba ajtaja kinyílt s egy magas szakállas férfi jött ki belőle, olyan, mint egy igazi elnök...

- A maga fia már Orczy! - mondta az asszony s a teste csak úgy remegett a kacagástól.

A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra.

- Hogy híjnak?

De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis arcát, vastag szemöldökét összehúzta s nem szólt.

- Hja, te vagy a fiam kis barátja!

És elmosolyodott s rátette a kezét a kis diák fejére.

- Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?

- Igen apa.

- Brávó... Derék kis legény.

- De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.

- De nem anyuskám, szívem, de nem!

- Orczy hallgasson! - kiáltott kacagva a mama.

- De nem anyukám, az nem verekedés: játék.

- Orczy!... csönd legyen!... s a mama folyton nevetett.

Az apa is nevetett.

- Hadd verjék, - kiáltotta, - keményebb lesz a húsa.

A kis Nyilas megütődött.

- Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz... No jól van, csak játsszatok! Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad ám elveszteni a fejét.

A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Ő neki fogalma se volt róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és Hektor kutya... még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök... ez nagyon fontos és titokzatos valami lehet és iszonyú uraság.

Aztán újra kimentek a másik szobába.

Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár viaszból, szobrokat lehetett csinálni.

Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában s behozta és csinált egyet.

- Ez Goethe.

- Gőte? - és a kis Nyilas nevetett.

- Igen.

- Az minek vóna az?

- Az a német.

- Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.

- Ki? Gőte?

- Igen, - s hamisan nevetett hozzá.

- Te, - mondta csodálkozva Orczy, - az a legnagyobb német költő.

- Költő... hisz az a mi sírásónk... a vén Gőte minálunk otthon sírásó, - és hangosan nevetett a viccén s eszébe jutott az öreg részeges Gőte, a sírásó.

Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett.

- Most pedig csinálok Schillert.

- Schillert? sillerbort csinálsz?

Nagyon nevettek.

- Nahát ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte.

Ez nagyon tetszett nekik. Orczy beszaladt s a mamájának nevetve elmagyarázta, aztán kijött.

- Tudod mit csinálj?

- Mit?

- Petőfit.

- Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.

A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is tudnia kellene.

Orczy később azt kérdezte.

- Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?

- Nekünk is. Én mind olvastam.

- Mit?

- Petőfit.

Orczy munka közben míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett.

- Minden versét?

- Igen.

Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.

Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban, az udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék Orczy úr volt, csak nem foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából.

- Henrik, - mondta neki Orczy, - tudod, hogy a Gőte megissza a sillert.

Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:

- Jó vicc, - és kiment.

A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt és bemaszatolták az egész asztalt.

- Az egész Petőfit olvastad? - kérdezte Orczy.

- Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly mind, meg magamba is.

Orczy nem nézett rá, a szobrot gyúrta össze.

Nyilas azt kérdezte s a Nyári gyönyörűségre gondolt:

- Magad írtad?

- Azt? Igen... de a bátyám beleírt.

- A bátyád?

- Igen.

Ezt ijedten hallotta a kisdiák.

- De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni.

A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetni valót is lehet írni?

Aztán uzsonnázni híjták őket.

Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak s azt alig bírta megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De azért megette, mert restellte volna otthagyni, félt, hogy elárulja neveletlenségét s mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kockacukorral itta s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom volt, ebből meg tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg volt s fesztelen, de mikor az Orczy mamája evés alatt bejött s leült mellettük, a világért sem vett volna újabb darabot.

- Köszönöm szépen, nem kérek.

- Dehogynem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy darabot fiacskám.

- Köszönöm szépen, nem kérek.

- Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban.

- Köszönöm szépen, nem kérek.

Vele nem lehet tréfálni! ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor aztán nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott és sorra járt, kezet csókolni, megköszönte az ebédet s akkor hozták be a csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá magukat s visszaültek az asztalhoz, de ő? Ő ha kettévágják sem evett volna egy falatot: ha már megköszönte az ebédet.

- Hát akkor majd kompótot.

Nem tudta mi az; kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott csinálni minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is; de ha nincs cukor!

Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett.

- Te nem kérsz Bébuci, nem eszel fiacskám?

Bébuci!... Már hallotta ma délután egy párszor, de eddig nem ügyelt rá: Bébuci!... Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!

Akkor vendégek jöttek, még pedig, ó rémület egy csoport lány. Kislányok, amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is hitte volna eddig, hogy igazi ember-lányok így járnak.

neki nem is köszöntek s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel kezet fogott. Volt köztük egy kövér sárgahajú lány, az neki mindjárt feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros s a sárga haja a vállára lógott, de csak úgy szikrázott, mint az igazi arany. Ez egyszer csak ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen nagy szürke szeme s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni s a teste egész gyenge lett, a térde reszketett s nem tudott volna szólni egy szót sem és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.

Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.

- El? - mondta Orczy.

- Igen.

- Akkor kikísérlek.

- Igen.

Hamar kimentek a másik szobába.

Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla Orczy mamája.

De az éppen a szürkeszemű, sárgahajú lányt ölelgette, erre ő úgy megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.

- Mér szaladsz annyira, - szólt Orczy.

Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója!

- Félsz a lányoktól?

- Nem félek én!

- Én úgy viccelek velük.

Ő azonban összerántotta a szemöldökét.

- Neked nincsenek kuzinnyaid? - kérdezte Orczy.

- Micsoda?

- Hát lányok a családban, unokatestvérek.

- Nincs.

- Testvéred sincs?

- Testvérem?

- Igen.

- Hogyne vóna. Öten vagyunk!

- De jányok?

- Jányok!... az nincs!...

- Mikor jössz el újra?

Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy eljön s az nem lehet, hogy barátok járjanak a cétusba, csak a szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a barátkozás, mert még ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának.

Megrántotta a vállát és lesütötte a szemét. - Sohanapján, - gondolta.

- Nem tudom, - mondta hangosan s jó erősen megfogta az Orczy kezét.

- Szerbusz.

- Szerbusz.

Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.

- Szökik a mi kis barátunk, Orczy?... - mondta a fiának nevetve. - Itt van ez a csomagocska, ezt vidd haza és csak a kollégiumban szabad kibontani.

A markába tette a könnyű kis csomagot.

- Most remélem szépen hazamégy.

- Nem kérem.

- Hát hova?

- Felolvasni!

- Hova?

- Én kérem egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.

- Igen?

- Igen.

A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre.

- És... pénz... és... fizet... vagy... - habozott.

- Igen! fizet!... Tíz krajcárt!

- Egy hónapra!

- Egy órára!

- Igen: egy órára...

És csodálkozva, megnémulva bámult a kis gyerekre.

Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az osztályban szólani senkinek, úgy hogy a kis barátja is némán bámult rá.

- Hallod Orczy! - szólt a mama s nevetett, de az arcára könny futott le.

A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés és még a színháznál is kacagott a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.

Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet, mikor jött, se mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek mindig kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert... Lángvörös lett az arca, mert most mit gondol róla...

Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok mindent végiggondolt, míg végül a szürkeszemű, sárgahajú kislány villant fel előtte s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta hova.

(Folyt. köv.)