Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Kosztolányi Goethe-cikkéről

Néhány szerényen vitatkozó glosszát szeretnék fűzni Kosztolányi Dezső bravúros dialektikájú ragyogó ötletességű cikkéhez; melyben Goethe híres "Über allen Gipfeln"-jét elemzi.

1. Nem értek egyet Kosztolányival a Goethe vers általános felfogásában. Szerinte a panteista Goethe pogány muzsikája szólal meg itt, ujjongó zene, vad menád-tánc. Csodálkozik Szász Károlyon és Dóczi Lajoson, akik "Te is megnyughatol"-nak fordítják a "Ruhest du auch"-ot, holott nem fáradságról van a versben szó, (mivel «a pogány és 34 éves Goethe nem is gondolhatott ilyesmire»), hanem a kénytelen elmúlás kemény parancsáról.

Véleményem szerint Szásznak és Dóczinak volt igaza: nincs ebben a versben semmi ujjongás, még lázadás; könnyes szelídségű, a szentimentalitásig lágy hangú pár sor ez, melyek végén, - a nyugalom és béke és elhallgatás képeinek felsorakoztatása után, - egy fáradt vándor a maga elpihenésének vigasztaló reményét sóhajtja az esti csöndbe. Igaz, hogy a fiatal Goethe írta ezt a verset, de a Werthert is a fiatal Goethe írta s az «Über allen Gipfeln» születésével szomszédos esztendők még mindig bő anyagot, kimutatható verstémákat adtak a wertheri hangulatok átélésére, (egy, a «Werther» hatása alatt elboruló kedélyű ifjú szerepel, mint vers-elem a Harzreise in Winter-ben; egy ifjú hölgy ugrik Goethe kerti lakása mellett a folyóba, a halott ruhazsebében megint csak a «Werther»-t találják s Goethe megírja az An den Mond-ot). De más tárgyi bizonyíték is felfogásunk mellett szól: Goethe, mikor kiadja a verseit, az «Über allen Gipfeln»-t egy másik, - időrendben pár évvel előbb kelt, - esti vándordal után iktatja, melyben félre nem érthetően olvasható: «Ach, ich bin des Treibens müde! Süsser Friede komm, ach komm in meine Brust!» És nem hanyagolandó el a vers hangulat-elemzésénél az a momentum, melyet Kosztolányi is említ, hogy a már agg Goethe, mikor újra elolvasta a vadászlak falán régi versét, könnyekre lágyulva ismételgette az utolsó, az elpihenést áhító sorokat, melyeknek az olvasóra gyakorolt hatását most már örök időkre elmélyíti ez az interpretálás: lehetetlen az «Über allen Gipfeln»-t úgy elmondanunk, hogy elénk ne idéződjön az agg, a reszkető, könnyes hangon pihenésért rebegő költő képe.

2. De a verstani elemzés sem vezethet más eredményre. Ebben a költeményben nincsenek «lázadó» stb. anapestusok! Főleg a kezdő verssorban nincsenek. Kosztolányi az «über» propozíciót két rövid szótagnak méri, holott ez erőltetett skandálás. Az «über» - trocheus és így az egész első sor trochaikus lejtésű, mely után művészi tökéletességű a nyugalomnak még exponáltabban csöndes ritmussal való hangsúlyozása a második sorban: a spondeus! A többi verssor játékos, szelíd hullámzásai, megannyi halk reszketés, mely azonnal átbágyad a csöndbe, az alaptónusba. Nem metafizikai rímtalálkozások teszik a verset csodálatos értékűvé, bármily szellemes ragyogással érvel is itt Kosztolányi, hanem merőben verszenei momentumok s Kosztolányi rosszul tette, hogy elemzésében megállt a hang-nál, mint tovább nem elemezhető molekulánál. Holott a hangok kémiája adja meg itt a végső magyarázatot. A «Ruh» és «du», de különösen a «hauch» és «auch», sóhajtásutánzó, elhalkuló fuvallata, lassú elenyészése teszi tökéletessé a csupa elnémulást, elhalkulást, elpihenést pengető vers zenei hatását. S közbeesik az egész vers legtündéribb sora, a «Die Vögelein schweigen im Walde», melyről már a Nyugat legutóbbi számában fölvetettem azt a magyarázatot, hogy olvatag vokálisaiból, meg a «g» hang ismétléséből, valamint az «-eige» hangcsoport zengéséből az olvasó tudata alatt feltétlenül előasszociálódik a «Geige» hangutánzásos fogalmi képe s ez teszi valóságos mélyhegedű-zokogásúvá ezt a még Goethénél is ritka szerencsés pillanatban fogant sort. Pogány menádtánc ritmusa helyett mélabús hegedű szelíd, édes zengése ringat el s az ebben a sorban található anapestusok épp oly kevéssé riadozók és lázongók, mint Petőfi «Szeptember végén»-jének anda anapestusai.

3. Milyen legyen hát a halhatatlan vers magyar fordítása? Ha egyáltalán megkíséreljük a lehetetlent, főleg zenei megoldásra kell törekednünk. A «fák bogára»-féle kifejezés már erőltetettségénél fogva sem alkalmas szelíd zene közlésére. Lágy magyar hangokat teremtett, a vokális-olvadékonyságon kívül mássalhangzós alliterációkat s vegyítéseket halmozva («Komoly nyakáról halkan lefelé dől lankára lágyan omlékony vonal»). A sóhajos kihangzást a magyarban a «j» hang festhetné. Megtartva tehát lehetőleg az eredeti ritmust, tartalmi hűségre is törekedve, (például az eddigi fordításokban felületesen elhanyagolt «spürest du» visszaadására is), hangsúlyozva a megnyugtató, pihenést áhító véget, lehetőleg nagyon zengő rímekkel, amelyekben a csönd hangsúlyozása mellett zene-kíséret is legyen, a lágy «b», «l» és «j» hangok kihasználásával, - így képzelem a csak valamennyire is elfogadható fordítást.

A magam szerény kísérlete ez volna:

Minden esti bércet
Csend űl,
Halk lomb, alig érzed,
Lendűl:
Sohajt az éj...
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyughatsz, ne félj...