Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám

Lantos Helén: Theodor Fontane
(1819. december-1898. szeptember)

Egy csepp gascognei vérrel ereiben, mely beszélgetéseinek könnyed gráciájában, vidám bájában érvényesült, és mely ízlését a társadalmi leírások és nagyvilági élvezetek felé terelte, mégis testtel-lélekkel német, sőt porosz, mondhatnók "Mark Brandenburg"-i volt, realista, kinek tekintete anyagiakban és szellemiekben egyaránt a kicsinyre és legkisebbre irányult, a legélesebb megfigyelő és legpontosabb milieurajzoló, de amellett oly előkelő tartózkodás, oly finom lelkű szemérmetesség hatotta át, hogy sohse tudta az utolsó fátylakat meglebbenteni, melyek az élet és érzelem árnyoldalait fedik, - hűséges, valódi, őszinte vallásosságú keresztény, aki azonban nemcsak türelmes más felekezetűekkel vagy vallásúakkal szemben, hanem szokatlan megértéssel és együttérzéssel ítéli meg őket, - későn fejlődő, csak aggkorában produktív, és mégis ifjú frissességben, férfiúi erőben pompázó író, - s mindezzel még távolról sem merítettük ki azon ellentétek sorozatát, melyek Fontane nagyszerű természetében, értékes lényében és érdekes életében feltűnnek. De ezen ellentétek nála nem állanak ellenségesen egymással szemben, sőt még idegenül sem egymás mellett, hanem összeölelkeznek, egymásba olvadnak, kiegyenlítődnek, s így jön létre az a mélységes, csodás, páratlan harmónia, mely Fontanet, az agg költőt és az ő összehasonlíthatatlan kései oeuvre-jét oly vonzóvá, oly elbűvölővé teszi. Ez természetesen nem az egyszerűség, a magától értetődés, a másképp nem tudás összhangja, nem kényelmes "harmonia praestabilita", hanem végső kiegyenlítődés, legfinomabb egyensúlyozottsága a lelki mérlegnek, nem eredendő állapot, hanem eredmény, nem primitív természet, hanem legmagasabb kultúra: a lelki előkelőségnek, a mély bölcsességnek, a finom életművészetnek a költő életével együtt haladó harmóniája. Fontane hosszú, gazdag, főképp lelkiekben gazdag életet élt, országokat és embereket, művészeti és természeti jelenségeket látott, értett és érzett, és Gottfried Keller előírása szerint:

"Trinket Augen wass die Wimper hält,
Von der goldnen Herrlichkeit der Welt."

felölelt, magába szívott és megőrzött mindent. Ismerője volt az életnek, kedvelője, de nem becsülte túl a javait és gyönyörűségeit. Tudta jól, hogy milyen viszonylagos minden, hogy "Alles ist wichtig nur auf Studen" (Überlass' es der Zeit. Gedicht und Sprüche), hogy "All' Labsal, was uns hier beschieden, Fällt nur in Kampf und Streit uns zu" (Sprüche, Gedichte und Sprüche) és életét áttekintve leverten mondja: "Alles in Allem, - es war nicht viel." (Summa Summarum, Gedichte u. Sprüche). Mégis soh'sem lesz életgáncsolóvá, élettagadóvá, elkeseredetté vagy vigasztalanná. Sőt mindig hangsúlyozza, hogy minden szépet és jót megtalálni: művészet és kötelesség. Azt óhajtja, hogy az emberek tanuljanak a szívükkel gondolkozni és az eszükkel érezni, mert csak örömben és játékban lehet az életet a maga teljes egészében megismerni. A megismerés tisztasága, mely a lélek fogékonyságával párosul, az önmérséklet még a vágyak és remények terén is, mely azonban nem zárja ki a leghálásabb élvezőképességet a vidámság és lemondás sajátszerű chiaroscurojába burkolja költőnk műveit, s ezeknek egyik legsubtilisebb varázsa. A vidámság megalapozója a legerősebb kötelességérzet, a rezignációé az emberi természet gyarló voltának tudata. Azok a szavak, amelyeket a haldokló Stechlinnel mondat (Der Stechlin): Igazán erkölcsös az az ember, aki a törvényszerűbe megadással belenyugszik, ("In das Gesetzliche sich ruhig schicken das macht den sittlichen Menschen.") - ezek az önvallomás szavai, biztosan gyakran vezették az írót is utain, mint ahogy mindig igyekezett önmaga előtt beválni, ("Das aber sei dein Heiligtum: vor dir bestehen zu können." Sprüche) s ez a törekvés a legnemesebb módon nyilvánul legszebb alakjaiban is.

Nem mintha Fontane valaha is erkölcsöt prédikálna vagy morális követelményekkel állna elő, semmi sem idegenebb tőle, semmiféle didaktikus hajlam nincs benne, ment minden oktató pátosztól és egészen "l'art pour l'art" költő. De étosza oly őszinte, oly természetes és mély, hogy átszivárgott még a leggyöngébb és legingadozóbb emberek jellemébe is, akikről írt. Csak természetes, hogy egy Stechlin fegyelmezetlen lázadástól ment, hogy egy erős és tiszta nő, mint Magdalene (Irrungen, Wirrungen), saját törvényei szerint tud és akar élni, hogy egy Innstettenben (Effi Briest) a "noblesse oblige" érzetek kőkemény korrektséggé és vészt hozó szigorrá fajul, de még a gyengédek és érzelmesek lesznek Fontanenál gyengékké vagy érzelgőkké. Ha nem is tudják a nehéz élet súlyát, mint Botho és Magdalene, az erő nyugalmával viselni, úgy tudnak csendesen, feltűnés és pose nélkül meghalni, mint Cecile (Cecile) vagy Haldern (Stine); ha nem is válnak be önmaguk előtt mint Stine, Rummschüttel dr. (Effi Briest) vagy Dörffel udvari lelkész (Cecile), mégis mindegyikben megtaláljuk az önfegyelem, lelki bátorság és emberszeretet vonásait.

Fontane egész sorozatát teremtette a nemesen szenvedő nőknek, a gyermekdeden bájos Effin kezdve, akit kislányának kegyetlen, apjától betanított szava sebez szíven, az "Unwiderbringlich" sápadt, hervadó Christinejéig, ki nem tud elnézni és megalkudni, s fájdalmasan érzi:

"Wer hasst, ist zu bedauern,
Und mehr noch fast, wer liebt."

Az ártatlanul bűnös Effi és a majdnem bűnösen erényes Christine között áll a szegény szép Cecile, kit a gyermekszobából taszított anyja a többé jóvá nem tehető rosszba, a jellemes Stine, kinek önbecsülése erősebb vonzalmánál és a boldogság utáni vágyánál, a szerelem egészséges, szép szentje: Magdalene és még annyi más. S bár fájdalmukban megvan a közös vonás, - egy különösen légies, földhöz nem kötött Ámor sebzettjei és az élet letiportjai valamennyien, s bár nemesen, előkelően és csendesen, minden fitogtatás és részvétkoldulás nélkül hordják vagy temetik el sebeiket, - mégis meglepő az érzelmi skála bősége, árnyaltsága és finomsága. Feltűnő az is és jellemző Fontanera nézve, hogy mily kevés a rossz ember regényeiben és mily kevéssé rossz ez a kevés is. Effi Briest hideg, nemességükre büszke, kissé korlátolt szülei, kik fiatal, védtelen, drága gyermeküket, kinek a vidámság volt éltető levegője ("denn Heiteres sehen war ihr wie Lebensluft"), lassú dermedésre kárhoztatják szeretetmentes légkörében, alapjában véve jót akarnak vele, inkább oktalanok, mint gonoszak, az álelőkelő, hazug romantikában lubickoló parvenü-lelkű Jenny Treibel (Frau Jenny Treibel) a rossznak csak paródiájáig jut el, és Innstetten, a hűvös gentleman, ki bájos kicsi nőjét annyira bámulja és oly kevéssé érti meg, "oly nemes, mint amily nemes lehet valaki igaz szeretet nélkül", ("so edel, wie jemand ohne rechte Liebe sein kann"). Ellenben mily hosszú azoknak a sora, és mily tarkán összeválogatott minden körökből, akiknek megadatott az, hogy szeretni tudnak!

A kitartott Pauline Pittelkow (Stine), Roswitha, a cselédleány (Effi Briest), Poggenpuhl mama és leányai (Die Poggenpuhls), Giesshübler Alonsó, a púpos gyógyszerész (kit Fontane, úgy látszik egykori pályatársai tiszteletére írt meg), özvegy Schmolkené (Frau Jenny Treibel) és ama, csak egy percre föltűnő "Ritterschaftsrätin Padden", ki jobban belelát Effi lelkébe egy szó kapcsán, mint az ő egész környezete, - mint a nagy szeretet egy-egy fénysugarát fogták fel szívükben és vetítik vissza környezetükre.

Érdekes különben az, hogy Fontane, míg a magas és legmagasabb köröket és a nép alsó és legalsóbb rétegeit egyforma szeretettel szemléli és kezeli, határozott ellenszenvvel viseltetik a bourgeoisie iránt, melyet felemásnak, stílustalannak és meggyőződéstelennek tart. Treibelné őnagysága, ki apja boltjából a pompás, kényelmes Villa Treibelbe kerül s ott brokátba, csipkébe öltözik, finom lakomákat élvez s előkelő vendégeket fogad, miközben visszavágyni képzelődik a szegénység és szerelem poezisébe, azonban nagyon megijed, mikor az általa annyira áhított szerény viszonyok egy bájos, okos leányban megtestesülve igyekeznek fia életébe behatolni, - ez a lágyan beszélő és keményen érző Jenny Treibel könnyű, kissé megvető iróniára készteti a költőt, csak úgy, mint a kispolgári Mathilde Mőhring (Mathilde Mőhring), ki az életrevaló, gyakorlatias, rideg okosság kellemetlen megtestesüléseként férjének pályafutását biztosítja, de életét bizony nem édesíti meg. Alig képzelhető el bölcsebb, higgadtabb, szenvedélytelenebb satyra a Fontaneénál, csak egy mélységesen jó, fölényesen okos ember és költő láthatott így át emberi szíveken, mosolyoghatott ily elnézően emberi gyöngéken és tudhatott így, félig részvéttel, félig megvetéssel megbocsátani. Bölcsessége, megértése és kiegyenlítettsége végigvonul regényei sorozatán és abban leli magyarázatát, hogy egy egészen befejezett és érett költői egyéniség hosszú, bár nem mindig tudatos előkészülési idő után bennük tárja fel bőkezűen és sietve, mert hisz közelg a vég, dús kincsesházának szeretettel gyűjtött és gondozott minden drágaságát. Majdnem sajnálatos, hogy mindegyik személyének juttat valamit ugyanabból a finoman mérsékelt, előkelő okosságból, Fontane tulajdon okosságából, de ami a részletekben talán hiba, mégis hozzájárul az egész tökéletességéhez.

Érdekes, hogy életformája és regényeinek alakja bizonyos párhuzamosságot mutat fel. Itt is, ott is feltűnik a hosszú előkészítő és bevezető rész, melyet életében nehéz küzdelmek, feszült érdeklődések és komoly megfigyelések, s csak ritka, de annál értékesebb költői megnyilvánulások: a balladák töltenek be, míg regényeiben ezek helyét leírások, társalgások s hangulatkeltő részletek foglalják el. Itt is, ott is hirtelen dús aratásra került aztán a sor, az életben a regények, a regényekben a rövid, nem túl bőséges és nem is nagyon tagozott, de annál igazabb, pregnánsabb cselekmény formájában. De ez nem egyetlen alakbeli különössége regényeinek: egyebekben is lényegesen eltérnek a megszokott formáktól, és noha regények címén jelentek meg és ismeretesek, mégis szívesebben nevezném őket novelláknak, - amint szerzőjük is teszi naplójában, - és legszívesebben elbeszéléseknek. Mert szegényes, kissé szabályos körvonalú cselekményük, felépítésük lazasága és bizonytalansága, a széles kezelés hiánya s a tempó önkényessége épp oly kevéssé felelnek meg a regény követelményeinek, mint az egyetemes emberihez kapcsolódás burkoltsága és elmosódottsága. De ha nem is regények, biztos, hogy remekművek, "vándorlások a szív útvesztőjében," ("Wanderungen durch die Schlängelgänge des Herzens." Stine), világosan meglátott és művészien megjelenített képek, pompás stílhű keretekben. Ezen keretek által, legyenek bár tér- vagy időbeliek, ismerjük meg a realista Fontanet, a finoman pepecselő művészt, a kicsinyben legnagyobbat, azt, aki így igazolta meglátása és feldolgozása sajátosságát: "Ami nagy, az önmagától érvényesül, nincs szüksége művészi kezelésre, hogy hasson; sőt, mentől kevésbé állítjuk be és világítjuk meg, annál jobb. (Das Grosse spricht für sich selbst; es bedarf keiner künnstlerischen Behandlung, um zu wirken. Gegenteils, je weniger Apparat und Inszenierung, umso besser.") De azért ne higgyünk túlságosan realizmusában, állapítsuk meg legalább is, hogy nem a szokásos, nem a jól ismert, nem a teljes, hanem egy igen önálló, igen sajátságos, igen gondolkozóba ejtő realizmus. Olyan realizmus, mely élesen és kérlelhetetlenül lát ugyan, de viszont csak azt látja, amit látni óhajt, szóval a szépet és finomat, mely a kellemesben és előkelőben pihenve dúskál, míg az erőszakos történésektől és visszataszító jelenetektől visszariad, mely az előzményeket bőven és részletezve tárgyalja, míg az eredményeket néha végleg elhallgatja, vagy legföljebb egyszerűsítve adja elő, vagy csak távolról jelzi. Tán ösztönösen, szemérmességből vagy tapintatból, tán tudatosan, művészi számításból vagy meggyőződésből. Effi Briestben pl. a házasságtörést csak a "nature complice" bizonyos sejtelmes, késztető súgása-búgása jelzi, csak a hősnő néhány halk hangulat- és érzelemhullámzásáról értesülünk, a lényeges történés valami rejtélyes ködben esik meg, mint ahogy Fontane általában kevésbé ismertet meg alakjai tényleges élményeivel és sorsfordulataival, mint érzéseik legfinomabb árnyalataival, lelki nuanceaikkal és valeurjeikkel. Fontane, úgy hiszem, a bergsoni értelemben vett realista, ki a látszat fátylát fellebbenteni képes és a hamisítatlant, az örök igazat, az egyetlen lényegest a dolgok sokszínű és alakú, elkoptatott és eltorzított képei alatt megtalálja és felfedezi az ideált az anyagi megtestesülés, az eredetit a konvecionális, az eszmét a cliché mögött. Ez a Fontane ideal-realizmusa, de hiszen bizonyos fokig és bizonyos értelemben minden igaz költőé is. Részletekben, igaz, azután a földiekhez tartja magát és varázslatos művészettel eleveníti meg előttünk elbeszélései külsőségeit. Akár ház, akár bútor, akár ünnepség, hétköznapi elfoglaltság vagy puszta mozdulat az, amiről szó van, minden szinte testi szemünk előtt tűnik fel. Látjuk özvegy Pittelkownét, amint ablakot tisztogat, Dörr apót, miközben konyhaedényen kanállal veri a taktust a furcsa francaise-hez, Marguerite nénit (Schach von Wuthenow), amint a lépcsőházban húzogatja selyem kesztyűjét, és Briest papát, mikor szórakozottan és hölgyei felé kacérkodva olvassa az újságot. És itt minden szó, minden taglejtés teljesen a maga helyén van. Hát még hogy érti a művész egész körök, egész osztályok beállítását, megelevenítését, minden szokásukkal, előítéletükkel, hagyományukkal. Ismerte az embert, úgy is mint egyént, de úgy is, mint részét egy egésznek, melyet hol mint társadalmi osztályt, hol mint családot, hol mint rendet állapít meg. És körül tudta határolni, meg tudta magyarázni a földből, melyen élt, a levegőből, melyet szívott, az égből, melyre felnézett és felfohászkodott. De legjobban ismerte hazáját, Poroszországot, melynek jelen sorsát leveleiben meg is jósolta, szülőföldjét, a Markot, melyet a "Wanderungen durch die Mark Brandenburg" című könyvében ír le, sok részrehajlatlansággal és titkolt szeretettel, és leghosszabb tartózkodása helyét, Berlint. Több neki a város, a táj keretnél, színtérnél: úgyszólván a cselekmény részese, előmozdítója, veleérzője.

A történés legfőbb erőssége azonban a párbeszéd; a francia kellem és szellem és a német megfontoltság és gondolatbőség utánozhatatlan keveréke, kecses ide-oda szökdelés, mely mégis előbbre és célhoz juttat, páratlan, legsajátosabb fontanei hangnem, mely mégis százféle változatra és modulatióra képes. Ezen társalgásokban, melyek szinte egyidejűleg vitatnak meg gondolatokat, tárnak fel érzelmeket és alkotnak csalhatatlan biztossággal embereket, a legmagasabb tökélyre vitte Fontane, a legszellemesebb, legízlésesebb causeurnak mutatkozott, ki valaha német nyelven írt. Végtelen vonzó és lebilincselő gyönyörűség őket olvasni. Kár, hogy a dialógus fensőséges nagy mestere sohasem fejezte be drámáját, fájlalhatjuk, de meg kell értenünk. Részint külső körülményei gátolták meg ebben, az örökös hajsza a mindennapi kenyér után, melyet gyorsabban tudott a színikritikus megkeresni, mint a drámaíró, részint belső gátlások és hiányok. A szenvedély legerősebb kitörései mindég idegenek maradtak előtte, talán azért, mert érzékisége feltűnően csekély volt és sem a patetikus, sem a hatalmas nem ragadta meg. De még a kimondott dolgokat és külső megoldásokat sem szerette. Hajszálfinom megkülönböztetésekkel szokott dolgozni és tudta magáról azt is, hogy nem mestere a szorosan vett szerelmi történetnek. ("Im Übrigen weiss ich sehr wohl, dass ich kein Meister der Liebesgeschichte bin." Briefe an Familie.) Humora pedig oly enyhe volt, hogy tán nem is lett volna színpadképes. De azért drámai erőben nem szenvedett hiányt, minek bizonyságául szolgálnak erős, pompás, szinte monumentális balladái, melyeknek olvasása közben fájlalnunk kell, hogy Fontane éppúgy, mint hősnője Effi Briest életében sok mindenről mondhatta, hogy "majdnem..." Többek közt "majdnem" írt egy kommunista regényt is, die Likedeeler (Gleichteiler) néven és írt egy regényt is, amely "majdnem" magyar tárgyú. A "Graf Petőfy" című ez, melyben szokott virtuozitásával tárgyalja egyik kedvenc témáját: az egyenlőtlen házasságról szólót. Ezúttal Petőfy gróf öreg és magyar mágnás, Franz Franziska ifjú és északnémet színésznő. De Antheus ez egyszer nem támaszkodhatik anyaföldjére s ez a veszte. Bármi szép ezen regényében is a lélektani, tisztán emberi rész, a cselekmény mégis csak erőtlenül és bizonytalanul ingadozik a valószínűtlen és határozatlan külsőségek között. Sem az embereket, sem a tájat nem látjuk kellőképpen, sem Bécs, sem az Arpa-tó (talán Balaton) képe nem elevenedik meg előttünk és bármily jóleső és hízelgő is Fontane irántunk érzett rokonszenve, melyet Lenau művein táplált, mégis sajnálatos, hogy ezen szimpátia nem vezetett mélyebb megismeréshez, alaposabb tanulmányokhoz. De még a gáncs is dicséretté válik, midőn ezen finom lelkű költőt éri, mert csak színarany tehetsége, csak becsületes, korlátok közé szorított, de annál mélyebb és szívből fakadóbb művészetét bizonyítja, hogy csak ott tudott teljeset és egészet nyújtani, ahol teljesen és egészen érezett. Így érezni pedig, szívvel-lélekkel így érezni csak saját hazájáért, saját honfitársaiért tudott. Mondottam már, a lelki előkelőség volt "qualité maitresse"-e, és bízvást intézhette volna hozzá királya, mint Archibald Douglashoz Stuart Jakab e szavakat:

"Der ist in tiefster Seele treu, wer die Heimat liebt wie du."